Hirtelen azonban egy festvényre pillantok, visszahökkenek. Láttam én ezt
már valahol… Egy borzas scythafej ezüstös dolmányban, aláirva: «Attila,
plaga Dei.» A vonások oly ismerősek, mintha tegnap beszéltem volna a
gazdájokkal, de oly ismerősek, mintha saját magam mázoltam volna; úgy
van, úgy, mikor festeni tanultam, épen ilyen háromhasú orrokat szoktam
festeni az embereknek. Ki lehet az, ki engemet ezelőtt háromszáz
esztendővel utánozott. Utána nézek a lajstromban, hát oda ez van irva: E
ritkabecsű képet vettem 28 császári aranyon, melynél bizonyosan
tizszerte többet ér, festője ama híres mór festő Ben-Ali
Hassan-yokai-mahmud.
Mondtam, hogy én festettem, de ki hát ez az Attila?
Dehogy Attila, dehogy Attila, hisz ez Beregi Bandi!
Legalább Beregi Bandi volt, a ki előttem ült, mikor e hadijesztő alakot
festettem.
Most már világos volt előttem minden. Licitálni próbáltam a képre. Egy
huszasnál alább csak nem kezdhettem saját nagybecsű festményemről
beszélni, de majd megvertek, hogy miért nem hagyom a kétgarason kezdeni,
mint a többit, s a kikiáltási összegben csakugyan rajtam is maraszták.
… Bandi öcsém tüskére való fiu volt.
Unokaöcscse volt a jámbor professornak s egyike volt azoknak, kikre
öröksége nézett.
De Bandi nem tudott várni, vagy ha ő tudott volna is, de hitelezői
egyáltalában nem akarták megtanulni e keresztyéni erényt.
Bizony pedig az öreg úr nem volt az az ember, a ki valaha valakinek
valamit maga jószántából adott volna, indigestióban sem igen szenvedett,
hogy abban bízni lehetettt volna, hogy valaha meghal.
Egyetlen eset volt, melyben hallatlanul tudott pazarolni. Imádta a
régiségeket, ha valaki azt a kardot mutatta volna neki elő, melylyel a
cherubim Ádám-Évát kikergette a paradicsomból, le hagyta volna a nyakát
vágatni vele, csakhogy az övé legyen. Gyakran egy füstös pergamentért,
melyen egy római imperator autographiája volt, egy darab tégláért, mely
Pompejiból hozatott, egy kétfejű csibéért, egy Árpád korábóli
pipaszurkálóért, egy özönvíz előtti állatfogért, oly sommákat kidobott,
minőket saját édes fogaira két esztendő alatt sem költött volna el.
Bandi öcsém tehát így gondolkozott:
Ha te neked nem kell egyéb, mint csak az, a mi rongyos és rozsdás, akad
az ősi kaczattárban annyi tarajtalan rézsarkantyú s nyélbe törött
kés-villa, meg füstös documentum, s több afféle ludgége-sodorító és
fánkmetélő, a mit csak ősi megillatosodott üveges almáriomok fiókjában
összevissza hányva lehet megtalálni, s melyeken a késő successorok
törhetik fejüket, hogy mely keresztyéni czélokra szolgálhattak mindezek?
mennyiből három csodamuzeumot ki lehet állítani.
Fogta tehát, egy éjjel összeszedte öreganyja legöregebb almáriomának
megpenészesedett tartalmát, egy sereg régi főkötőszorítót,
czifrapaczalmetélőt, mozsártörőt, ó-divatú gömbölyű üvegvasalót, kolmizó
vasat, giraffefésüt, kettévált porczellántálakat, tollatlan kulcsokat,
srófokat, szegeket, csattot, rokkakapcsot, czipőhuzót, famacskát,
harisnya-stoppolót, egérfogót, fületlen gombokat, s mindezeket zsákra
rakva elvitte a városhoz vagy fél mérföldnyire fekvő puszta várba, ott
azokat egyenkint a kövek közé, az udvarban, a bokrok alá szépen
eltemette s hagyta állani vagy egy hétig.
Egy hét mulva elment Thaddeus úrhoz. Thaddeus úr mindenkitől, ki hozzá
belépett, azt szokta legelőször is megkérdezni, hogy micsoda nap van ma?
mert a házánál levő legújabb kalendáriom II. Sixtus pápa idejéből való
volt.
Ha aztán mondták neki, hogy szerda vagy csütörtök, márczius 10-dike vagy
20-dika – ő rendesen tudta, hogy ezen a napon hol volt nagy ütközet, kit
koronáztak, kit fejeztek le, merre volt földrengés? Melyik tudós miféle
klepsidrát talált fel s egyik vagy másik kegyelmes fejedelem miféle
kegyelmes élczet méltóztatott mondani e napon.
– Öcsém, ezen a napon találta fel Guericke Otto az időjóslót, ott a
szegletben láthatsz egyet, geranium-mag van tüzve a közepébe, annak a
farka mutatta hajdan a jó és rossz időt, mielőtt a barometrum fel lett
volna találva. Ezt ma találta fel Guericke Ottó, azaz hogy ezelőtt 214
esztendővel. Ily szavakkal fogadta Thaddeus úr Bandi öcsémet.
– És én pedig mit találtam! szólt ez phlegmatice, (úgy szokott beszélni)
nézze csak professor urambátyám.
S elővesz ezzel a dókája zsebéből egy – whistmarqueot, melyet a mi
hölgyeink egy szóval «tantusz»-nak neveznek s mutatja az öreg úrnak.
Ez azt hitte: régi pénz.
Nézi, forgatja, oculáriumot tesz neki, persze: semmi irás rajta, hanem
egy sereg apró czifraság között látni való volt rajta vagy egypár
rózsaforma is.
Az antiquista el nem tudta gondolni, hogy melyik császár idejéből való
lehet e pénz? Régibb nem lehet mint III. Incze pápa idejéből való, ez
kapott legelőször teljes rózsát egy kertésztől ajándékba, azelőtt csak a
vadrózsát ismerék s ezt oly nagy tiszteletben tarták még akkor, hogy a
gyóntató szék tetejébe tették; ezért mondatik valaminek titokbani
kimondatása: sub rosa dictum. – Már most csak az a kérdés, hogy vajjon a
Lancaster család verette-e e pénzt, vagy a York család? A fehér rózsa-e
ez, vagy a piros rózsa?… Hogy is jutottál e pénzhez, öcsém?
– Hát itt a régi vár udvarában a fűben feküdtem és olvastam; egyszer a
lábamnál mozog a föld. Hát egy vakand túrta a földet; én egy követ
veszek s lesem: hogy majd agyon ütöm, mikor hirtelen valamit látok
csillámlani a hant között; kiveszem, hát ez volt a földben.
– Nem kerested tovább?
– Csak a mint a sarkammal szétrughattam a túrást, találtam még ilyet
vagy hatot. S ezzel előmutat egy marék egymáshoz testvérileg hasonlító
whistmarqueot.
Thaddeus úr meg volt lepetve, s ez idő óta nem volt neki kedvesebb
embere Bandi öcsémnél, együtt járt ki vele a régi vár omladékihoz, ott
áskáltak a kövek között holdvilágos éjszakákon, bagolyhuhogásnál,
lélekröpülésnél. S mi természetesebb, mint hogy Bandi öcsém minden
fontos felfedezésnél fontos pénznyomatékoktól birta az öregurat
megszabadítani. Igy jutottak ősi kaczattára elmorzsált cserepei
egyenkint Thaddeus úr ritkasági gyűjteményébe, ki azokat őrizte erősen s
kitanulta, hogy melyik római császár idejéből vesztek ottan?
Máskor összeirt Bandi öcsém egy sereg autographiát mind megannyi
Napoleonok, Washingtonok, Franklinok és Stuart Máriák leveleit, s mint
hogy ezt semmi áron kezeiből ki nem akarta adni, az öreg úr utóbb is
sajátkezűleg után-rajzolta mindegyiket, szempusztító figyelemmel, s
tetejébe meg is fizetett érte.
Ha tudta volna, mikor már készen volt vele, hogy egy sem valódi!
Egyszer Bandi öcsém meghallotta, hogy tulipánokat is szoktam festeni, s
nekem esett, hogy pingáljam le őt.
– De öcsém, roppant silány mázolás lesz ám ez.
– Épen olyan kell nekem.
– Senki sem ismer rád róla.
– Annál inkább meg leszek vele elégedve…
– Aztán borzasztó rococo lesz az egy hét alatt, a mit én festek, minden
szín megzöldül rajta, mert a városban nyeregjártó firnájszon kívül semmi
más olajat nem kapni.
– Mentül zöldebb lesz annál jobb lesz.
– S a színek fölpattognak, mihelyt napfényre jutnak, mint árvíz után a
szikkadt iszap, csak sötétben szabad a képet látni.
Denique a fiu nem hagyott békét, le kelle őt festenem. S hogy mennyire
eltaláltam, bizonyítja azon eset, miszerint alig várta, hogy
megszáradjon, rögtön eladta Thaddeus urnak, mint Attila képét, mit egy
szerecsen mameluk lóháton festett kutyafuttában a csójtárja végivel a
kaftánja bélésire.
Másszor szemtanuja voltam, hogy Bandi öcsém megvett egy üveg aranyos
porzót a papirárusnál. Szerelmes leveleket szokott irni, arra kellett
neki.
Az öreg úr meglátja nála s kérdi: mi az?
Ez hidegvérrel mondja, Aurum fulminans Eleusiacum.
– Menydörgő arany?
– Hohó! vigyázva kell vele bánni. Ezzel az üveggel az egész várost
levegőbe lehetne röpíteni, s a legkisebb frictiótól elsül.
Nekiesett az öreg, kérte, könyörgött, ha csak felét is adja neki s végre
megalkudtak három evőkanálnyira oly árban, a milyenért három véka
aranyporzót lehetett volna venni.
Ritkítja párját az a comicus helyzet, a mily ovatossággal ezek a
veszedelmes port elosztották, pávatollal seperték össze szépen a
papiroson s mikor össze volt seperve, Bandi öcsém közibe tüsszentett s
alló! szétröpült az egész dicsőség. Végre is az egész üveggel meg kelle
szerezni Thaddeus úrnak.
Őrizte ő aztán ezt az üveget. Dupla almáriomba tette. Valaki csak hozzá
jött, mindenkit megintett, hogy őrizkedjék nagyon kopogni, mert itt
olyan por van, mely a legkisebb mozgástól, a legkisebb kiáltástól elsül
s kiveti a földet a sarkából.
Halála óráját is ez idézte elő. Egy vasárnapon elővette a veszedelmes
üveget, nézegette, gyönyörködött benne; egyszer kisiklott a kezéből,
földre esett, összetört, s ő szegény ijedtében azt gondolva, hogy most
az egész mindenség összetörik, rögtön szörnyet halt.
Legnagyobb kincsei a szemétdombra jutottak.
Még csak azt kell megemlítenem, hogy Lollia Paulina papucsában Buksa
Mátyás táblabiró saját fiatal felesége papucsára ismert. Aisah
kötényében és Emeza hálófőkötőjében szintén másik két compossessor saját
menyecskéik eltévedt jószágaira.
Kik Bandi öcsémet közelebbről ismerik, tudni fogják, hogy e névszerinti
tárgyak mint jutottak a ritkasággyűjteménybe.