Szegeden történt. A két hét előtt besorozott huszárt nagy hamar
szabadossá léptették elő, minthogy irni is tudott. Kapott egy szép piros
bőrbe kötött tárczát, azt mingyárt oda is dugta mentéje keblébe s
viselte kevélyen, ki-kivette, meg betette, egy nap ötvenszer is, pedig
még semmi sem volt bele irva.
Pedig hogy szerette volna, ha már irhatna bele valamit, mikor olyan szép
plajbász van beledugva; úgy fog, mint a parancsolat.
Egyszer jön a rendelet, hogy nyargalni kell menten Aradra, átvenni
ötvenezer töltényt, elhozni Szegedre; kiséret hat legény, meg egy
szabados.
Ki volt boldogabb, mint Szarka Peti, hogy ezt a fontos küldeményt reá
bízták; nem is késett, vigyázott mindenre szépen; átvette a töltényeket,
kikutatta a fuvarosok zsebeit, nincs-e bennök dörzsgyufa, vagy más
tűztámasztó szerszám; úton-útfélen kioltatta minden emberrel a pipát, a
kit elől-utól talált, s a mely faluban megháltak, ott az nap nem volt
szabad sehol vacsorára főzni; mert puskapor van a szekereken, azért
vigyázzon minden ember.
Meg is érkezett szerencsésen a városon kívül levő lőporraktárig, ott a
parancsoló tisztnek átszolgáltatta, a mit hozott; minden hiba és
hiányosság nélkül; a ládákat leszedték a szekerekről, elrakták a
magazinba; neki kezébe nyomták a félig irott, félig nyomtatott papirost,
melyben elismerték, hogy minden rendén van.
Szarka Péter ezzel nagy önelégülten indult kifelé a házból; a
lőporraktárnak nagy széles kapualja volt, kerek, rovátkos boltozattal;
itt megállt; előhúzta kebléből piros külsejű hivataltárczáját, azt
szépen kiszabadította hétrétű szíjai közül, kivette belőle a plajbászt,
azt keresztbe tette a fogai közé; azzal megsimította a kitárt tárczát,
hogy egyenesen álljon, s a falnak fordult, hogy majd ő ahoz támasztva
tárczáját, bele irja a reportot.
Hát a mint a falnak fordult, akkor már nem volt mellette sem fal, sem
kapu, sem ház; őtet pedig megkapta valami, mint egy papiros sárkányt,
felragadta a levegőbe, olyan magasra, hogy Szeged városát minden
tornyával s a Tiszát minden bárkájával maga alatt látta; azután pedig
elkezdte pörgetni, mint az orsót, hogy minden látása, hallása elmult
bele, végtére kényszeríté számtalan bukfenczet és czigánykereket vetni a
levegőben, melynek mindaddig nem lett vége, míg egyszer fejtetővel a
Tiszába nem esett; szerencsére a Tisza fenekén jó mély az iszap, ott nem
törhette be a fejét, hanem csak belement a sárba nyakig; onnan
kézzel-lábbal felküzködte magát a víz szinére, még pedig olyan
válogatott szerencsével, hogy épen a sebesen haladó gőzhajó kerekei alá
került; ott kézzel megkapta az egyik keréklapátot, az felemelte
valahová, ott talált egy szűk lyukat, azon keresztül bebújt valahová,
ott szárazat érzett a lábai alatt, felállt, a háta mögött is volt
valami, annak neki támaszkodott s nagyot fújt rá.
A plajbász most is ott a szájában keresztül téve, a hogy irni akart
vele, hanem a piros bugyilláris már vissza volt dugva a keblébe. Ezt
valószinűleg azalatt dugta oda vissza, míg a levegőben repült, hogy el
ne veszítse.
Egy darabig csak állt ott, mint valaki, a ki a földről az égbe esett, az
égből a vízbe hullott, a vízből a gőzhajó kerekére mászott és most itt
van.
A gőzösön levők, kik a borzasztó catastrophot látták, a mint a lőportár
a levegőbe repült, élő és halott tömegekkel laptázva a levegőben,
hüledezve fogták körül a csodásan megmenekültet s valószinűleg
kérdezgettek tőle sokat, a mire annak nem volt most kedve felelni.
Végre a gőzős kapitányának volt annyi orvosi tudománya, hogy előhozott
egy üveg jóféle törkölypálinkát, abból egy pohárral a plajbászon
keresztül, a mit semmi hatalom nem volt képes megingatni a huszár fogai
között, beletöltött a szájába; vagy háromszor hátba vágta felebaráti
szeretettel: erre a huszár egy kicsinyt magához tért; kezdett ráismerni
a világra a pálinkaszagról; nagyot lélekzett, egyenesre állt és azt
mondta: «ugyan jó volt».
– Kell-e még egygyel?
– Kérek alázatossággal.
Még egy pohárral bevágott.
– Még egy hátbaütést instálnék.
Azt is kapott hozzá.
Ezzel aztán egészen magához tért.
– Hát hogy érzi kend magát? kérdé tőle a kapitány, egész érzékeny
részvéttel.
A huszár helyre sodorintá bajszát, kiköszörülte torkából a lőporfüstöt
és iszapot.
– Semmi baj kapitány uram; – egy kis katonadolog volt.
… Mikor a kis gyerek elesik és megüti a könyökét, annak szokták azt
mondani: «ne sirj kis fiam, katonadolog volt».
Hanem Szarka Péter vitéz esése már csakugyan beillik katonadolognak.
Ő hat másodpercz alatt bejárta a felhőket és a víz fenekét s nem
confundálódott bele.