1. India lelki szemeink előtt mindig titokzatos színben tűnik fel, mint
a rejtelmek, álmok és a mesék tündérvilága. Minél jobban behatolunk
rejtelmeibe, annál világosabbá lesz előttünk, hogy ott fakadt az
emberiség régi kultúráinak egyik főforrása. Az emberi gondolkodás is
talán ott vetette fel először kínzó, gyötrő és mégis boldogító nagy
kérdéseit: honnan és hová? mi a boldogság és miért a szenvedés?
Ha Indiának legmélyebb titkát, a lelkét kívánjuk némileg megérteni,
tisztában kell lennünk azzal, mit nevezünk népléleknek, faji vagy
nemzeti léleknek. Manapság már senki sem tartja a társadalom lelkét
Fechnerrel és Paulsennel valami nagy egyetemes tudatnak, mely magában
foglal bennünket, mint a nagyobb kör a kisebbiket. Ez nem volna egyéb,
mint logikai konstrukciónak elvont általános fogalomnak
megszemélyesítése. Nemzeti lelken értjük azokat a közös vezető
gondolatokat, eszményeket, főtörekvéseket, azt a szokásos magatartást és
életmódot, mely egy nép történelmében vagy mostani társadalmi életében
megnyilvánul.
2. Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy _az ind_ _lélek alapösztöne és
eszménye az egységre és nyugalomra törés_.[9] Mindenáron békét,
harmóniát akar teremteni önmagában és ezért a nagy célért mindent
feláldoz, érzéki örömet, a kultúra jótéteményeit, sőt magát a
tapasztalást is, ha ellentétbe kerül főcéljával.
Ebből érthető meg intellektualizmusa is, hiszen egységet az értelem
teremt, mely mindent magába foglal, mindent rendszerez. Egész lelki
életüknek, vallásos gyakorlataiknak és bölcseleti elmélyedésüknek ez a
nagy egyetemes célja: a szellem felszabadítása, az értelem emancipálása
minden önös érzelemtől, a külső környezet csábításától és a test
elszórakozásától.
Innen az az általános misztikus vonás, mely elérni akarja már itt a
földön az elérhetetlent, felfogni a felfoghatatlant, eggyé óhajt lenni a
mindenséggel, az Istennel. Ezért teszi fel arcára a keleti embert
annyira jellemző szociális álarcot, a nyugodtságot, a közönyt, ezért
nézi le az indulatos vagy lelkesedő európait, mint aki elfeledi emberi
méltóságát. Csak ne elégedetlenkedjünk, ne türelmetlenkedjünk, minden
úgy van jól, ahogy éppen történik: ahogy esik, úgy puffan. «Az idő
mindent elvesz, az idő mér ránk mindent, az idő mindent megad.»
Gondoljuk el a hindu eszmény tipikus megvalósítóját, a fiatal jogint,
amint gyékényen lótusz helyzetben összegörnyed. Lábait keresztben
egészen a combjára rakja fel, keresztbe fonja a karjait és kezével
megfogja a lába nagyujját. Két szemét orra hegyére mereszti és megkezdi
lélekzőgyakorlatait. Pontosan szabályozza a belélegzést, kilélegzést,
röviden, majd mindig hosszabban visszafojtja lélegzetét. Közbe
számtalanszor ismétli a titokzatos «Om» szótagot, mely eget, földet,
istent és mindent jelent. Végül elhallgat a zümmögés is, megmerevedve
ül, mint valami élő Buddha szobor, elérte a legmagasabb lelkiállapotot,
a legfőbb boldogságot és gyönyörűséget, mi ezen a földön elérhető. A
babonás hindu borzalommal siet el mellette, a részeg kigúnyolja, de «az
igaz tudós» tisztelettel közeledik felé, megdörzsöli és új életre
kelti.[10]
A léleknek ezt az eszményi állapotát Kelet szent könyvei így írják le:
«Ebben a helyzetben a léleknek nincsen sem külső, sem belső szemlélete,
nem ismer meg sem külső, sem belső tárgyakat, állapota nem is nevezhető
megismerésnek; nem tudatos, de nem is tudatlan, láthatatlan,
megfoghatatlan, el nem érhető, le nem írható, meg sem jelölhető; csak
önmagáról bizonyos nyugodt, boldog, teljesen egységes (kettőződés nélkül
való, nem tudatos)»[11]
Ha lélektanilag elemezzük ezt a helyet és egybevetjük néhány hasonlóval
úgy, az elragadtatásról (turija, exstasis) a következők állapíthatók
meg: 1. megszűnik az érzéki szemlélet, meg minden érzet és azok
elrendezése térben és időben; 2. megáll az asszociációs gépezet, a
képzetek önkénytelen, örökké zakatoló áradata; 3. abbamarad az ítélet és
következtetés s a fogalmak minden csűrés-csavarása; 4. a lélek nem tesz
többé különbséget az én és nem én között, megszűnik a tudatnak ez a
legősibb analizise, legelemibb tevékenysége; 5. végül bekövetkezik az
abszolutnak, a magánvalónak megtapasztalása, a mindenség egybeolvadása a
lélekkel és a lélek összeforrása az istenséggel. Ez a boldogító
legmélyebb álom, melyben nincsen többé csalódás, nincsen álmodás, csak a
lélek tudomása önmagáról, teljes egység, nem kettősség.
Ezt az állapotot akarja elérni Keleten valamennyi rendszeralkotó, ebben
megegyezik az orthodox brahman és a buddhista, a szánkhja vagy a
vaisesika. Ezt az eszményt hirdették nemcsak a patriarchák korában,
hanem ma is. A nagy hindu misztikus Ramakrishma például (1833–1886) Káli
nevű istennőt tekintette anyjának és a mindenség alkotójának. Hogy őt
színről-színre megláthassa, 12 esztendeig a legválogatottabb kínzásokkal
gyötri önmagát. Egy alkalommal egy más irányú aszkéta – talán
irígységből – leszólja, hóbortosnak nevezi, ki még azt se tudja, mit
akar, ki az anyja. Erre így válaszol: «Anyám az istennő, nem az én vagy
a te, nem is valami személyes isten, hanem az abszolutum, a magánvaló,
mely fölülmúl minden szót, meghalad minden fogalmat… az egyetemes tudat,
a világ lelke (cosmic conscientness), ez az én anyám, ez az én
istenem.»[12]
3. Örökké ébren aludni, álmatlan álomban szenderegni, íme ez a keleti
ember vágyainak netovábbja; ez számára az egység, ez a béke és
boldogság. Az ébrenlét maga már rossz, alacsony állapot, mert tőle
elválaszthatatlan a szenvedés. Ebből megértjük _a hindu ember második
nagy jellemvonását: közömbösségét a való élettel szemben, a hirhedt
fatalizmust és passzivitást_. Nincs a föld kerekségén más terület, mely
a természeti kincsek oly bőségével rendelkeznék, mint a keleti
spekuláció otthona, a Gangesz mente. A rizs és a búza kevés munkával dús
termést hoz, 42-féle pálma terem, gazdagon ontja gyümölcsét a banán, a
kenyér- és a mangófa. Itt az anyaföld gondoskodik a lét fenntartásáról,
a gondtalan életről; ráérnek az emberek töprengeni, fantáziával
gondolkozni. A forró klima szintén hajlamossá teszi őket a
passzivitásra, A melegtől eltikkadva szeretnek árnyas fák alá vonulva
üldögélni, holdvilágos hűs estéken ábrándokat szőni, s így lelki
világukban könnyen uralkodóvá lesz a mnémé, az asszociációk játéka, vagy
az üres szemlélődés, a semmibe nézés.
Meglepő ellentétben áll a környezettel a keleti lélek _harmadik vonása,
a sötét pesszimizmus_. Az áldott föld, a szunnyadó, de erős érzékiség
mást kívánna, a néplélek azonban hajlik a szenvelgő felfogásra.
Betegség, öregség, halál, minden földi lét mulandósága ólomsúlyként hat
reá. Ettől a nyomasztó hangulattól szabadulni kíván, innen erős vágya a
megváltás után. Ennek a megváltásnak azonban nincsen nála erkölcsi
jellege. A bűn csak annyiban érdekli, amennyiben a szenvedés kútfeje és
forrása. Szabadulni a szenvedéstől, az ébrenléttől, íme számára ez a
kérdések kérdése; nem tudni semmiről semmit, ez a vágya.
4. Az asszociatív gondolkodás uralkodó helyzetéből érthető a keleti
lélek _negyedik sajátsága, a bámulatos következetlenség_. Ne keressünk
európai logikával összefüggést valamely rendszer különböző tételei vagy
harmóniát a gondolatok és a tettek között. A mi alapelveinken könnyen
túlteszi magát: fantáziával, elmés hasonlatokkal hidalja át a kirívó
ellenmondásokat már elméleti téren, még kevésbbé számol a gyakorlati
következményekkel. Elfogadja velünk a kétszer kettőt, talán még a
négyszer négyet is; de már hogy 14 × 12 mennyi, hiába magyarázzuk,
szorozgatjuk előtte, nem fogjuk meggyőzni.
Ez a következetlenség a keleti gondolkodás igazi spekulatív jellegének
természetes következménye. _A spekuláció_ valamely kép szemléléséből,
vagy egy képzeten tűnődésből származó racionálista ízű elmélkedés. Már
pedig a szemléletes tárgyban, képben igen könnyű egyszer egyik, másszor
másik mozzanatot kiragadnunk és így homlok-egyenest ellenkező
véleményeket állítani fel róla. Ha tehát a keleti bölcselő magáévá tesz
egy tételt, ne várjuk, hogy egyirányú következményeket vonjon le belőle,
mint az európai ember, mert ő a maga asszociatív gondolkodásával
kiszámíthatatlan utakon jár. Így a szeme előtt lejátszódó gazdag élet
mulandóságából, az egyéni lét kicsinységéből az indiai aszkéta, a tibeti
szerzetes a világ kerülését és önsanyargatást, tevékenységtől tartózkodó
passzív életet lát indokoltnak; a japán katona és hadvezér viszont
ugyanezen az alapon nem törődik oly jelentéktelen semmiségekkel, mint az
egyén sorsa, ezért a vitézség, a tetterő csodáit viszi végbe; az
agyafurt keleti világfi pedig inkább Csárváka elvére esküszik; «Addig
mulass, ameddig élsz, mert a halálnak úgyse lehet ellenállni.»[13]
5. Ez a következetlenség képesíti arra, hogy különböző irányú belső
szükségleteknek eleget tegyen. Érzi alaptörekvését a béke, harmónia után
és követi a végletekig, egészen Isten és a lélek egybeolvasztásáig s
ezzel a kaosz felidézéséig. De megpillantja belső világában mint
letagadhatatlan tényt az egyén önállóságát, függetlenségét, nagyon is
átérzi a lelkiismeret szavát, a felelősség érzetét, ezért fejleszti ki a
karma-tant és a szamszarát, az érdem fennmaradásának és a
lélekvándorlásnak tanát. Az ember földi sorsa, kasztja, egészsége,
gazdagsága, szerencséje nem egyéb, mint megelőző életének jutalma vagy
büntetése. És viszont a jelen élet tetteinek jutalma lesz sorsa a halál
után. A jelen élet nem volt egyéb, mint egy felvonás az ember
tragédiájából, vagy komédiájából, mely elhúzódik ezredévekig és csak a
teljes kiegyenlítődés után ér véget a megváltásban. Élénken szemlélteti
ezt a tant a Mahabharáta egyik jelenete: A mérges kígyó megmarja a
vadász fiát, aki belehal a harapásba. Az apa számon kéri a kígyótól
gyermekét, de ez a halál istenére hárítja a felelősséget, ez pedig az
idő istenére, ki végül a karmával oldja meg a rejtélyt, a gyermeknek és
anyjának előbbi életében elkövetett tettével: «Nem én vagyok a fiú
halálának oka, sem a halál istene vagy a kígyó, hanem a tett, mit fiad
elkövetett,… saját cselekedete ölte meg.»[14]
Ez a felelősségérzet gyakran annyira uralkodóvá lesz a lélekben, hogy
elnémítja a méltányosságot és a szeretetet. «Volt már ezer meg ezer
atyánk és anyánk, száz meg száz feleségünk meg gyermekünk és lesz
mégegyszer annyi mindegyikből; valósággal kihez tartozzunk tehát? Semmi
közöd hozzájuk és nekik sincs semmi közük tehozzád; a saját tetteik
következtében keletkeznek, te is saját tetteid útján jársz… Azt a
kincset szerezd meg magadnak, amit se király, se tolvaj el nem lophat,
ami elkísér halálod után. Odaát nem válik el senki tetteitől, sem
tetteit nem tévesztik össze mással, mindenkinek azt fizetik vissza, ami
megilleti.»[15]
Ugyanez a felfogás dívik szerte Indiában most is. Deussen mondja el,
hogy indiai útján elvezettek hozzá egy vak panditot, kitől részvéttel
érdeklődött szerencsétlenségének oka iránt; de az egész kedélyesen csak
annyit felelt: Rossz fát tettem a tűzre valamelyik előbbi életemben.
A következetlenség kísértete nem hagyja el a keleti embert még
érzésvilágában sem. Amikor azt hiszi, hogy széttört minden bilincset,
elérte a jogin eszményt s elmerült annyira a szemlélésben, hogy kővé
vált tőle szíve-lelke, akkor is kitör a márvány álarc alól az örök ember
örök kívánsága a szeretet megnyilvánulása iránt, amint ezt szemléletesen
mutatja be egy ősi Buddha-legenda, mellyel Mereskovszki a stoikusok
hiábavaló fáradozásait jellemzi: Sákja Muni éveken át ült a pusztában
némán és égre vetette tekintetét. Látta az örökkévalóságot és közel volt
a Nirvánához. Kinyujtott karja kiszáradt és rajta a fecskék, amelyek őt
kőnek nézték, fészket raktak vala és minden évben visszatértek rá. De
egyszer elrepültek és nem tértek hozzá vissza. És akkor Sákja Muni – aki
minden vágyat elnémított már lelkében, akinek nem volt akarata, aki már
nem gondolkodott és nem szenvedett, aki a Nirvána boldogságában teljesen
elmerült és akit már maguk az istenek is megirigyeltek – mikor látta,
hogy a fecskék nem térnek vissza hozzá, keservesen sírt…[16]
6. Fővonásokba foglalva, az ind lélek világában benne van az örök ember
minden izzó problémája, égető kérdése a maga nagyszerűségében, de
egyszersmind az emberi gyarlóság torz vonásaival. Minden tettének,
vágyának kútforrása a kívánkozás a végtelen meglátása után, törekvés a
boldogok viziója felé. Másik kiemelkedő sajátsága annak az átérzése,
hogy kimondhatatlan tisztának kell lenni a léleknek, ha a végtelenhez
kíván hasonló lenni, vele egyesülni. Íme ezeket az örök tanokat hirdeti
Kelet, a keleti lélek legfőbb típusa, Indiának minden vallása, minden
rendszere, történetének minden korszaka. Ghandinak, a mostani indiai
mozgalmak vezérének beszédeiben ugyanazokkal a gondolatokkal
találkozunk, mint a vedantákban Kr. e. ötszáz esztendővel. Szava elhatol
az Indiai-Óceántól a Himalájáig, mert bár ötven nyelven beszélnek
Indiában, azért gondolkodásukban, cselekvésükben mindnyájan igazi
hinduk. Az indiai ég és a termőföld hatása megérzik valamennyin. Ez
mutatja, hogy a néplélek kialakulásában nem a fajta, nem a távoli
leszármazás, még csak nem is a nyelv a döntő erejű, hanem az évezredes
elvek és szokások, melyek benne élnek a köztudatban, s a környezet
földrajzi és kulturális feltételei: a néplélek geopszichológikus
szempontjai.