Mi erősebb a halálnál?
– Konduktor! Itt van két forint. Ha nem sok az utazó, magamban
szeretnék…
A konduktor biccentett a gyászruhás magas úrnak. Átlyukasztotta a
jegyet, s hálás-figyelmesen rávonta a kárpitot az ajtóablakra.
… Bizonyosan gróf, – gondolta aztán ottkünn. Csak valami rosszat ne
cselekedjen! A mult héten egy éppen ilyen karvaly-szemü ember lőtte
fejbe magát a szomszédos fülkében. Hm, hm… A nézése se jó.
A gyászruhás ember szeme valóban sötét volt és kékárnyékos. A hangja is
beteg. S mintha a hajával és bajuszával is gyászolna, – fekete volt
rajta minden. Csak a magas gallér volt rajta fehér, meg a mansettája.
– Dehát mi közöm vele? – elmélkedett tovább a konduktor. Egy fröccs
Dombováron 24 fillér; egy pohár sör Kaposvárott megin annyi; Gyékényesen
megin egy pohár sör, Zágrábban ebéd; Fiuméban egy-két víg liter bor a
komámmal a Leon-dóróba!…
Mégis aggasztotta a sor. Kaposvárott, hogy két hölgy keresett fülkét,
egyenesen odavezette őket. A két hölgy is gyászruhás volt,
fekete-keztyüs, fekete fátyolos. Gondolta: összeillenek.
S megnyitotta a fülkét.
– Bocsánat, – szólott be. Két hölgy van itt, és nincs más hely a
vonaton.
A gyász utas gunnyadtan ült a középső ülésen, és zsebkendőt tartott a
kezében. A másik kezében szivar égett. A szeme könnyes volt. A szemére
nyomta a zsebkendőjét, s komoran pillantott a hölgyekre.
Fiatal volt az egyik, vén a másik. A fiatal arcát nem lehetett látni,
oly sürün takarta a gyászfátyola. Az idősebben meg nem volt mit nézni:
köpcös és teltképü, mint a hold.
De jómódúak lehettek: krokodilus-bőrből volt az egyik kofferjök; a másik
sárga bőr, de az is ipari remek.
A gyász-útas fölkelt, és az ablakhoz állott: néma udvariassággal
engedte, hogy helyet válaszszanak. Aztán letette a szivarját, s maga is
leült az ablak mellé.
A két nő egy percig bús érdeklődéssel nézett reá. Ő is azokra. S talán,
hogy a saját gyászát még erősebben érezte a két gyászruhás nő láttára, a
szeme megnedvesült.
Az öreg nő szeme is.
A fiatal nő erre szintén hátravetette a fátyolát, és zsebkendőt nyomott
a szemére. Húszéves gyöngyvirágarc. A szeme körül vörös foltok a
könnyezéstől. Türkisz-szinü, nagyon is kék szem, mintha valami kék
festékkel festené a szemét. S a mozdulatára könnyü milflőr-parfön áradt
szét a fülkében.
Az öreg nő az útasra emelte könnyben lábogó szemeit, s repedt-pohár
hangon szólott:
– Ön is gyászol?
Az utas bólintott:
– Tegnap temettem el a feleségemet.
– Ez meg a férjét temette tegnap el. Egy éves házasok voltak… Ötször
elájult.
Mind a hármok szeméből megeredt a könny. Percekig tartó csend
következett.
Végre a férfi szólalt meg:
– Fogadja részvétemet… – rebegte, annélkül hogy a nőre ránézett volna. A
nevem Miszlay Gábor.
S a fiatal özvegynek könnyedén bókolt.
Az özvegy nem tudott felelni, csak bólintott. Helyette az öreg nő
szólott:
– A lányom neve: Matild, Soós Gáborné. Özvegy Soós Gáborné.
Az _özvegy_ szóra a fiatal nő méginkább eltakarta a szemét.
Sokáig nem beszéltek. A vonat zöldülni kezdő mezőkön száguldott tovább.
A fákon még nem volt rügy. Itt ott fehér pásztákban hevert a távol mezők
árkaiban a februáriusi hó maradéka.
A két nő leemelte a kalapját. Az idősebbik szürkehaju volt, s a haját
középen elválasztottan két hullámban viselte; a fiatalabbik hamvasszőke,
vékonyhaju, de fehér gömbölyü homloku.
Miszlay unatkozó szemmel pillantott rájok, és a fiatal nő feje mellett
elnézett az ablakon át, a fakó vidékek távolába.
– Mikor érünk Fiuméba? – szólalt meg újból az anyó.
– Nyolckor, – felelte Miszlay bágyadtan.
– Ön is oda utazik?
– Nem: tovább. Magam se tudom, hova.
– Nem tudja, hova?
– Talán Dalmáciába. Talán a Balkánra, ahol nincs civilizáció.
S mintha magában beszélne, hozzátette:
– Veszedelmet keresek.
– Veszedelmet?!
– Veszedelmet. A veszedelmekben fölébred az emberben a maga-védelem. S
ha már egyszer védem magamat, visszatér az életerőm. De attól tartok:
nem fogom magamat védeni.
A két nő szomoru csodálkozással bámult Miszlayra.
Aztán ismét az anya szólalt meg:
– Mink csak Velencébe útazunk. Talán még Firenzébe. Az orvos ajánlotta
Matildnak, hogy más levegőre menjen.
– Nekem nem ajánlotta senki, – felelt rá maga elé nézve a férfi. Sőt
otthon kellett volna maradnom. Most vágják az erdőmet. Bánom is én! Ha a
legszebb fámat elvette az Isten… Most kezdődik a szántás, vetés. Bánom
is én! Nekem már el is szántott, el is vetett a sors. A földben van
minden kincsem. Onnan már énnekem ki nem kél.
– De kikél! Biznunk kell az Istenben…
– Hiszen bizom benne. Ha nem biznám, főbe lőttem volna magamat. A
pisztoly már a kezemben volt…
– Azt nem szabad! – szólalt meg egyszerre mind a két asszony.
S ijedt szemmel néztek Miszlayra.
– Dehát minek éljek? – dünnyögte búsan a gyász-ember, könnyesen
pislogva. Én többé megnősülni nem fogok soha! Én többé boldog lenni nem
fogok soha!
– Ez is azt mondja, – szólt az anya. Ötször elájult. De minden szabad a
világon, csak kétségbeesni nem. Lám én három férjet temettem el, mégis
itt vagyok. Egészségesebb vagyok, mint voltam. Nem szabad összeesni,
mint a hült szufflé!
Vidám iparkodott lenni, de a két fiatal bágyadtan és érdeklődés nélkül
hallgatta.
– Az ember csak egyszer szerethet igazán, – szólalt meg aztán Miszlay
annélkül, hogy rájok nézne. És aki nagyon szeret, beleveszti az életét.
Én ezen sokat gondolkodtam…
És időnkint a könnyeit itatva folytatta:
– Hogyan lehet meghalni egy hitvány köhögéstől? Hogyan? Annyi ember
köhög a világon, és meghagyja az Isten: hadd köhögjenek! Az én szegény
Rózsikám… Egy este lefekszünk. Egyszercsak fölugrik: kiszalad mezitláb
az ebédlőbe. Az jutott eszébe, hogy az órát fel kell huznia. Nemhogy
nekem szólt volna! Vagy legalább papucsot kapott volna! De mindig olyan
Futri Kata volt szegény! Még szerettem is, hogy olyan eleven…
Szakadozottan, bús elmerengéssel beszélt Miszlay. A két nő érdeklődéssel
függesztette rá a szemét.
– Micsoda gazdasszony volt! Micsoda szeretettel rendelkezett a konyhán!
A sok kulcs a derekán csirgett-csörgött. Mindig jött-ment a házban, mint
valami tündér. Minden cseléden rajta volt a szeme. Sokszor mondtam, hogy
tartson egy kulcsárnét. Jobb szerettem volna, ha könyvet forgat. Néha
még pöröltünk is, – persze csak úgy galambnyelven, – hogy mondok olvass
lelkem, olvass, hacsak egy órácskát is, mikor legjobban ráérsz.
Nemesítenünk kell a gondolkodásunkat! Föl kell emelkednünk a köznapi
élet alacsonysága fölé! Lásd a báróné minden új könyvet ismer, a
szellemi világosságnak minden mezején jártas, te meg lassankint
elparasztosodol. – Olyankor bosszankodott. – A báróné, azt mondja, már
festékesen is rút, hát így akar szép lenni. De én eléggé szép vagyok
neked, ha nem is tudom, hogy mik a legújabb disznóságok a francia
irodalomban! – Igazat mondott. Később tudtam meg, hogy a báróné csak
fiatalon olvasta a nemes műveket. Később már csak a… _korpa_ iránt
érdeklődött.
Megdörzsölte az orrát és szimmantott néhányszor. Aztán bólogatva
folytatta:
– Az én kis okos feleségem jobban átlátott rajta, mint én. Szegényke!
Milyen jó volt, milyen vallásos! Engem is rászoktatott, hogy este
imádkozzak. Belefogta az imádkozó kezébe a kezemet és úgy imádkoztunk
együtt…
A szeméből újra kibuggyant a könny. Percekig hallgatott. Aztán
rányomkodta a zsebkendőjét a szemére és folytatta:
– Hiszem, hogy találkozunk. De olyan lesz-e, mikor újra látom, mint
amilyen volt? Milyen a lélek formája? Van-e egyáltalán formája? Látom-e
ugyanazt az arcot? ugyanazt a kedves két szemet? Én ezen sokat
gondolkodok.
Könnyezve prüsszentett, aztán elmosolyodott:
– Az ágyba esése előtt harminc kotlóst ültetett. Hogy szerette a
csibéket! Mikor az első csibék keltek, behozta a kötényében és kirakta
az asztalra. Csókolta őket.
A két nő mosolygott. A fiatalabbik kinyitotta a táskáját, és egy
sárgaborítéku könyvet vett ki belőle.
– Matild is olyan bolondos, – mondotta az öreg. Ez is úgy szereti a
csibéket. Mert mink is falun lakunk, és…
Matild elmosolyodott:
– A csibék oly kedves állatkák! Én is ültettem húsz tyúkot. Az én
szegény uram tavaszszal mindig csirkét kivánt. Minek most már az a sok
csirke? – kérdezte könnybe áradt szemmel az anyját.
S erre a két nő ujra sirásba fogott.
– Mily bús dolgokat beszélünk, – szólalt meg Miszlay. Ahhelyett, hogy
elüzni iparkodnánk a szomoru gondolatokat… Micsoda könyvet olvas
nagyságos asszonyom?
Az asszonyka fölvette a sárga könyvet s átnyujtotta:
– Magam se tudom, – felelte fásultan.
S hogy Miszlay szemöldöke összerándult a könyv cimének megpillantására,
ijedten kérdezte:
– Talán nem jó?
Miszlay vállat vont:
– _A szobaleány naplója_. Némelyeknek jó.
– Mondja meg őszintén! Láthatja, hogy fölmetszetlen. A mama vette az
állomáson, hogy szórakozzunk.
– Nem szeretem ezt az irodalmat, – felelte Miszlay tartózkodón.
– Dehát mi van benne?
Miszlay ismét vállat vont, s hideg nyugodtan pillantott Matildra:
– A báróné irodalma.
Matild elképedten bámult Miszlayra, aztán az ajka bágyadtan mozdult meg:
– Kérem, nyissa fel egy percre az ablakot!
S fogta a könyvet és kiröpitette az ablakon.
– Minek vettél ilyen könyvet? – fordult az anyjához panaszosan.
– Tudtam is én, – mentegetődzött az anya. Kértem egy jó könyvet, francia
könyvet, mulatságosat, hölgyeknek valót. Ezt adták.
– Inkább hoztunk volna hazulról. Van elég olvasatlan.
És Miszlayhoz fordult:
– Szegény uram nem szerette, hogy könyvekkel foglalkozom.
– Szintén gazda volt?
– Gazda, – felelte Matild, ujra megnedvesülő szemmel, – a legjobb gazda.
Azért is nem akarta, hogy olvassak, mint lánykoromban szoktam. Ő azt
szerette inkább, ha vele járok ki vadászni, meg a szántóföldre, vetésre,
cséplésre. Az egészség minden! – szokta mondani. Igen hitványka leány
voltam én mikor hozzákerültem, afféle erőtlen, klastromi… De az én jó
Gáborom szüntelen a levegőn hordozott…
Elfulladt a szóban. Helyette az anya folytatta:
– Még hideg vizben is akarta fürdetni, de azt nem állta ki Matild.
– Az nem is jó, – szólt a fejét rázva Miszlay. A langyos viz jó, de a
hideg viz nem jó. A hideg viztől reumássá válik az ember.
– Ő mindennap hidegben fürdött, – vette fel ujra a szót Matild, – és
neki nem ártott. Ha el nem ment volna a cigánylakodalomba… vagy én is
elmentem volna… De miért is nem mentem el!
Az anya magyarázott:
– Egy cigányt házasított meg a vőm hushagyókor. A lányom nem akart
elmenni, mert… nem állhatja a pálinka-szagot. És ott történt a
szerencsétlenség.
– Szerencsétlenség?
Az özvegy csak bólintott. Helyette az anya beszélt:
– A vőm tréfás ember volt. Szalmaköteleket vonatott keresztbe a falu
utcáin. Mikor a kocsik odaérkeztek, a szalmát a béresek meggyujtották.
Még mink is néztük. Nevettük a cigányokat. Jaj… Három kocsi felfordult.
A vőm is. A lovak lába alá…
A fiatal özvegy görcsös zokogásban rázkódott meg, s elhanyatlott. Az
anya ijedten kapott hozzá, s egy üvegecskét tartott az orra alá.
– Matild! Matild! Jaj! Mingyárt elájul! De milyen bolond is vagyok én!
Minek beszélünk ilyeneket! Matild! Matild! No tessék, hatodszor is…
Miszlay fölkelt:
– Csak tessék hamar kifüzni! Kimegyek addig a folyosóra.
Fogta a szivarját és rágyujtott odakünn.
– Szép mulatság lehetett, – gondolta. A régi falusi nemesek virtusa:
cigányokat fordítani az árokba.
S bús elmélázással nézte a még mindig sík és kopár vidéket, amelyen itt
ott zöldült csak egy-egy őszi vetés-tábla.
A szivar lassankint elfogyott, és Miszlay már visszatért volna a
fülkébe, de a vonat meglassudott. Gyékényesre értek.
Miszlay sétált egyet a nyolc-perces állomáson. Sétált feje-lógatva,
bandukolva. Egy leányka hóvirágot árult a perronon. Miszlay unalommal
nézte, hogyan vesz tőle egy öreg úr egyetlen csokrocskát. Ő is odasétált
a leánykához. Vett tőle öt kis csokrot, s összekötötte cérnával egybe.
Bevitte a fülkébe.
Matild már akkor nyugodt-bágyadt arccal ült a helyén.
– Hóvirág, – mondotta Miszlay jóságosan, – talán szereti…
Matild szomoru mosolygással vette át. S rámélázott.
– Az én kedves virágom, – sohajtott könnyedén. A hóvirág meg a szegfü.
Ön is szereti a virágot?
– Nagy üvegházam van otthon, – felelte Miszlay sohajtva. Ilyenkor már
nyilnak a rododendronok, azáleák. Van száz azáleám is.
Matild rácsodálkozott:
– Oh de szép lehet! Nálunk bizony csak karfiol meg saláta volt az
üvegházban, meg egy sorvadt kamélia, pirosvirágu.
A kezében tartott hóvirágra mélázott, aztán fölemelte az arcát és
hálásan pillantott Miszlayra.
Az ajtóban a vonati ebédlőslegény jelent meg:
– Kész az ebéd, kremássan.
Az anya kérdőn nézett a leányára.
Matild a fejét rázta:
– Nem ebédelek.
– Muszáj, muszáj! – felelte az anya.
Miszlay sem érzett kedvet az ebédelésre, de az anya kérő pillantására, ő
is biztatta az asszonykát, hogy egyen valamit.
Az asszonyka kinyitotta a táskáját, s egy fekete zománcu vékony
karperecet csatolt a csuklójára.
Átmentek.
Az ebédlőben alig beszéltek, s alig is ettek. Mégis megvidámította őket
egy fővárosi család, amely az ebédet jónak mondotta. Még a
Liebig-sürülékkel levessé bolondított sós melegviz is izlett nekik.
Mezei asszonyoknak mulatság, ha látják, hogyan eszi meg a városi ember
márciusban a tyúkot, meg a zsirba fonnyasztott kolerás burgonyát, meg
déli ételek között a tojásrántottát.
Mikor visszatértek a fülkéjökbe, egy szemüveges őrnagyot találtak benne.
Az őrnagy hirlapot olvasott és szivarozott.
– Bocsánat, – szólt rá Miszlay ridegen, – itt nem szabad dohányozni!
A hölgyek ijedten pillantottak Miszlayra.
Az őrnagy szemüvege is villant egyet. De aztán pardont mondott, s
fölkelt: kiment. Néhány perc mulva a kalauz utána szállította a
táskáját.
– Jaj, de rászólt szegényre! – mondotta a fiatal özvegy mosolyogva, –
hiszen szivarozhatott volna. Az uram pípás volt. Ön is, ha szokta,
miattunk ne tartózkodjék.
Miszlaynak jólesett ez a kinálat. Mingyárt elő is vette a szivaros
tárcáját.
– Csak úgy, ha maga is elszí egy cigarettet.
– Köszönöm, ma nem.
– Én bizony megkivánom, kivált nyomott lelkiállapotban. De talán mégis
kimegyek vele a folyosóra.
A két asszony nem engedte.
Aztán bizalmasabban folyt a beszélgetés.
– Ebéd előtt, – szólalt meg Matild, – mondott ön valamit, a halál után
való találkozásról. Hát ön bizonyos abban?
Miszlay kiméletes-kevés tüzet gyujtott a szivarja végére.
– Nem lehet másképp, – felelte apró füstöket bodoritva. – Hiszen ha nem
volnék bizonyos abban, hogy találkozom az én Rózsikámmal, nem itt volnék
ma, hanem őmellette a sirban. De az öngyilkosságtól is csak az a
gondolat tartott vissza, hogy az élet elvetése bűn, s ha ilymódon megyek
utána, éppen ilymódon veszítem el. Én ezen sokat gondolkodtam.
– Tehát találkozunk!? Bizonyosan találkozunk!? – kérdezte élénken a
fiatal özvegy. Oh kérem, az Istenre kérem, mondja el hogyan? mi az ön
hite? Mert én vallásos vagyok, de a római vallásban nevelkedtem föl, s a
mi vallásunk tudatlanságban hagyja az embert a másvilág felől.
Miszlay bólintott:
– Én is katolikus vagyok. A vallásunk a sirnál se nem vigasztal, se nem
világosít. Különben más vallások se.
A napfény besütött az ablakon. Miszlay a kezefejére pillantott, aztán a
fiatal özvegyre, aki hunyorgó szemmel állta a verőfényt.
– Lebocsássam a kárpitot?
– Ne. Köszönöm. Jólesik.
Miszlay folytatta:
– Inkább hiszem azt, hogy az ember lelke viseli tovább egyideig a
testnek a formáját, hogysem azt higyjem, hogy bizonytalan ideig külön
van a test is, a lélek is, aztán ki tudja mikor, ujra egyesül, és tovább
élünk egy renovált Földgolyón. Persze ezt a véleményt akkor alkották
még, mikor a Földet négyszögletünek vélték, s a világ csak Menny volt és
Föld.
S elmondta csöndesen szivarozgatva, hogy az ő hite szerint a meghalt
lélek jobbára a szerettei mellett tartózkodik, s a halál órájában ölelő
karokkal fogadja őket.
E beszédben folyton a fiatal özvegy arcán pihent a szeme. Jólesett a
szemének az az üde gyönge arc. Valami vigasztaló volt benne, noha az
özvegy csak néma elmerüléssel hallgatta.
– Az igazi élet a csillagokon túl folyik, – mondotta Miszlay bólogatva,
– ott, ahol nincs óra, se kalendárium, se betegség. Én ezen sokat
gondolkodtam.
A két nő áhitatos figyelemmel olykor könnyezve hallgatta a fejtegetést.
– Dehát bizonyos-e ez?
A vonat megállt a nyilt pályán. És hosszan állt. Ők akkor ocsudtak föl a
beszélgetésből, mikor látták, hogy az utasok leszállanak, és járkálnak a
délutáni napsütésben.
Miszlay kiszólt az ablakon a konduktornak:
– Mért állunk? Mi történt?
– Egy tehervonat megrekedt az úton.
– No, és meddig várunk?
– Talán egy órát is.
Miszlay ránézett a hölgyekre:
– Ne sétáljunk-e mink is?
A mamának nem volt kedve rá, de a fiatal özvegy fölkelt és belenyult a
kis utazó-táskájába; egy másik karperecet vett elő, arany láncocskából
formáltat. Azt is a balcsuklójára csatolta, a másik fölé.
S egy pillanatra elgondolkozva nézett reá.
Miszlay előre lépett le, s a kezét nyujtotta, hogy lesegítse az
özvegyet.
Az özvegy keze melegen nehezedett egy pillanatra az ő kezére, s egy
finom alkotásu lábacska lebbent elő a fekete szoknya alól.
A vonat a kék horvát hegyek közt állt egy leveletlen erdőben. A márciusi
nap verőfényében jól esett sétálniok.
Szótlanul sétáltak. Talán mind a kettő arra gondolt, hogy mily különös a
sétájok: egyik sem a maga párjával.
A fákon még rügy sem volt, de a fű már javában zöldikélt itt-ott a kövek
mellett.
Miszlay megszólalt:
– Egynéhány könyvet fogok ajánlani magának.
– Oh nagyon lekötelez. Most már olvashatok, amennyit akarok. És
különösen szeretnék a halál után való életről olvasni…
– Éppen azokra a művekre gondoltam. Az én könyvtáram csaknem csupa
filozófiai munka. Ha hazafelé utaznánk, azt mondanám, küldök belőle.
– A gondolatot is köszönöm.
És hálásan tapadt a szeme egy percre Miszlayra.
– Dehát mivel viszonozzam?
– Viszonozza? Hiszen már viszonozta! A maga arcában van valami enyhitő.
Noha maga is szenved. De mégis van valami nyugalom a vonásaiban, ami
átszáll másokra is.
Matild pillogott:
– Ezt már mondták nekem. Kisleány koromban is nyugodt vérü voltam.
Nézze, milyen szép az a szikla!
Egy asztalnyi magasságu mohos sziklakő állott vagy húsz lépésnyire a
pályától. Mintha valami régi siremlék volna. Elsétáltak oda. A kő
környéke tele volt száraz cserfalevéllel.
Miszlay megállt, s a földre nézett:
– Nézze, nagyságos asszonyom, – mondotta elgondolkodó hangon, – nézze,
mi van itt?!
Egy hervadt cserfalevélen valami zöldes kék bimbó látszott. Ibolya volt.
A holt levelet átlyukasztottan iparkodott ki a levegőre, napfényre.
– Lássa: az élet… áttör a halálon.
Az özvegy gyönyörködő szemmel mélázott a virágra. Aztán Miszlayra
nézett:
– Jöjjön velünk Velencébe! – mondotta esdeklőn.
Miszlay lehajolt az ibolyáért és átnyujtotta.
– Szivesen.
A papa nem örül.
– _Jelenetek a köznapi élet szinpadjáról._ –
Gedeon ingujjban.
Nem a bibliai Gedeon, csak Kovács Gedeon. Nem is hős, csak soványlábu
irnok. Ámbátor az élettel bajlódó irnokok különb hősök olykor az
ókoriaknál.
Gedeon a tükör előtt áll, és ábrándos maganézéssel fésülködik. Két
bokorba rendezi arasznyi hosszu fekete fürtjeit. A széken fekete kabát
hever, a rajta levő pepita nadrág kiegészitő része.
De még beretválkozni is kell. Gedeon beretválkozó szerszámokat szed elő
a fiókjából.
A szobája ajtaján kopogtatnak. S angyali-szózat hallatszik kivülről:
– Fölkelt-e már Kovács úr?
Kovács magára kapkodja a kabátot, meg a gallért, és közben örvendezve
hajlong, mint a barázdabillegető.
– Már fenn vagyok, Mariska, rég fenn vagyok!
– Fel is öltözött?
– Fel.
– Akkor hát…
S belendül egy csinos feketeszemü leány, – kissé kertbenéző, rózsaszin
bluzos, tegethóf-kékszin szoknyás, fehér kötényes; friss, mint a
hajnalban nyilott szegfü. A hóna alatt seprü és portörlő.
– Jó reggelt! No ne ijedjen meg! Nem fogok port verni. Csak az ablakokat
fogom törölgetni, mig itthon van. És ma hamar el akarok készülni.
Vasárnap, tudja, hogy misére megyek. Még meg se beretválkozott?
– Éppen most akartam. Nem volt még itt a izé, a levélhordó, Mariska?
– Nem. Hát csak beretválkozzon. Nem fogom meglökni a könyökét.
Kovács tétován néz a szerszámra. A leány felnyitja az ablakszárnyat és
törülgetésbe fog. Májusi napos levegő árad be a szobába. Az udvaron egy
kutyácska vidáman csahitol.
Kovács a másik ablaknál áll, és felköti a nyakkendőjét is, miközben a
szemöldökén át néz Mariskára.
A leány mosolyog:
– Hát mért nem beretválkozik? Azt hiszi, én sohse láttam beretválkozni?
Apámat bizony sokszor láttam, Isten nyugtassa. Maga oly furcsa ember
Kovács úr.
– Én? Furcsa?
– Bizony furcsa!
– Mért volnék én furcsa?
– Csak, furcsa.
– Én éppen nem látom magamat furcsának. Hát például, mért vagyok én
furcsa?
– Hát nem furcsaság az, hogy esztendeje nálunk lakik és mindennap
találkozik velem; minden vasárnap hoz nekem egy virágszálat, és mikor
arra kerülne a sor, hogy beszélgessünk, maga egyszerre telegramnak érzi
magát és elsürgősködik.
Kovács Gedeon pislog és elpirul.
– Mit beszélgessek? – hebegi.
A leány hozzálép, és a szemébe néz közelről, közeles közelről.
– Mondja: mért hozza nekem azt a virágot minden vasárnap?
Kovács méginkább elpirosodik.
– Mért? Mért? Mert tudom, hogy maguk… vasárnap délután… mindig mennek
valahova az édesanyjával.
– És semmi egyéb jelentősége nincs?
– Nincs.
– Érthetetlen ember!
Gedeon röstelkedve pislog.
A leány folytatja:
– Ahányszor hivjuk, hogy jöjjön velünk a levegőre, mindig azt feleli,
hogy eligérkezett. Mink aztán alig hogy kiértünk az utcánkból, visszatér
és ezekbe az unalmas könyvekbe dugja a fejét. Pfuj! Könyv! A könyv nem
élet!
– Nekem sokat kell tanulnom Mariska.
– Dehiszen nem tanul. Nem tanul maga! Verseker ir. A minap megnéztem,
hogy micsoda könyv az, amelyik érdekesebb magának, mint én vagyok. Hát
az egyik könyvben verseket találok, vadonat friss verseket. Ihol-e ez a
könyv. Itt vannak a versek is. _Titkolt bálványomnak. Lányok gyöngye. Ha
én szólhatnék. Őrült vagyok. Egy fekete csillagnak. Én éjjel-nappal_
_rólad álmodom. Elérhetetlen fényes csillagom._ Megbocsásson, hogy
elolvastam a verseit. Vers nem titok. Igazán szép versek.
Gedeon egyszerre felüdült, mint a megöntözött saláta.
– Szépek? És lássa mégse közlik a lapok. Azt felelik, ha beküldöm, hogy
izé… Képzelje, az egyik lap igy felelt: „Régi divatu versek; minden sort
meg lehet bennök érteni“.
Mariska mosolyog:
– Valami nagyon szép lány lehet.
– Kicsoda?
– Akiről a versei szólnak.
– Nincs szebb a földön!
– Ez is egy vers cime. Ime itt van: _Nincs szebb a Földön, tán az Égben
sem, mint az én piros réklis kedvesem_ stb. Megöl a kiváncsiság, hogy ki
az a leány?
Kovács Gedeon zavartan pislog a Mariska sárga félcipőjére. Nem felel.
– És épp ez az, amit nem értek Kovács úr, – folytatta a vallató. – Ön
úgy néz rám, valahányszor lát, de úgy néz… A minap meg, hogy itt ültem
az ablaka alatt féloldalt, ön le nem vette rólam a szemét.
– Honnan tudja?
– Csak vártam, hogy meddig néz? Egy óra hosszáig és öt percig nézett. De
oly mámoros szemmel, hogyha az utcán egy rendőrre nézett volna ugy,
bevitte volna.
– Hogy tudja? Hiszen maga föl se pillantott.
– Lát a leány akkor is, ha be van hunyva a szeme. Különben, ha tudni
akarja, egy zöld porcellán lámpaernyőt állitottam oldalt. Az megtükrözte
az ablakát. Jaj, de fecsegő vagyok! Szóval én nem értem magát. Vagy:
hasonlit hozzám az a megverselt leány? Eleinte még azt gondoltam, hogy
talán… Nekem is van piros réklim… De maga oly feltünően kerül engem! Én
mégis látni szeretném azt a ritka szép teremtést!
– Nézzen a izébe, a tükörbe, – rebegi Gedeon.
Mariska elejti a portörlő ruhát.
– Hát mégis én volnék? Gedeon!
– Nincs mért titkolnom tovább, ha már tudja. Már most csak én is tudnám…
A leány kezet nyujt, aztán egyszerre a nyakába omlik Gedeonnak.
Percekig tartó mély meghatódás.
– Hát mármost magyarázza meg édes Gedeon, – gügyögi a leány
kibontakozva, – mit jelent a maga viselkedése? Hiszen tudja, hogy én nem
vagyok gazdag leány, se pedig senkinek az eligértje, hát mit beszél maga
elérhetetlen csillagokról?
Gedeon a kancsóhoz lép, és megiszik egy pohár vizet.
– Mingyárt megérti Mariska. Én magának az első látástól kezdve… izéje
vagyok, rabja. Hiszen azért is béreltem ki ezt a lakást.
– Sejtettem.
– Az én születésemet, Mariska, izé borítja, homály.
– Tudjuk, hogy árva volt.
– Az árvaházban nevelődtem, és soha senki nem érdeklődött irántam. Ki
volt az izém, az apám? Nem tudtam meg soha. Kérdezősködtem bent gyakran.
De azt mondták, hogy várnom kell, mig megnövök, és embernyi ember
leszek, akkor mindent közölnek velem. Azóta mindig magamat vizsgálom;
miféle izéjü, karakterü vagyok? Kétségtelen, hogy úri. Mert a
durvaságokat mindig gyülöltem. Velem született érzékem van minden izé
iránt, minden szép iránt. Lássa én például mindennap olyan gonddal
fésülködök, akárcsak a nők. Egy-egy frizura úgy föllelkesit, mint a
paripát a katona-zene. A szép divatos ruhák is. Csakhogy persze nekem
nem telik. Mire telik nekem? Legföljebb egy illatos izére, szappanra.
Bolondja vagyok a dusan habzó illatos szappannak! Szinházba is szeretnék
járni, de arról szó se lehet. Meg kell elégednem a müvészetek közül az
én kis tamburámmal.
– Maga gyönyörüen tamburázik! És annyi érzéssel!…
– Pedig senkise tanitott. Szóval azt akarom mondani, mindig vizsgáltam a
hajlandóságaimat s minduntalan arra kellett következtetnem, hogy valami
izé folyik az ereimben, valami előkelő vér.
– Az bizonyos, Gedeon. Önnek az arcában is van valami. Hasonlit a hires
Andrássy Gyula grófhoz.
– Gondolja?
– A haját az is ugy viselte.
– Igaz. És a nevem is: Gedeon. Ez csak nem közönséges név! Ilyen nevet
csak izék, nagyurak választanak.
– Bizonyára. Nekem a neve mindig tetszett, Gedeon.
– Hát lássa, Mariska: én szegénysorsu ember, irnokoskodok. Egy napon
megtörténhetik, hogy betoppan hozzám egy izé, egy elegáns öreg úr. És
azt mondja: _Fiam!_ S meglehet, aznap jogos tulajdonosa leszek valami
izének, – cimnek.
– Jaj, gyönyörü még elgondolni is!
– Lehet, hogy valami igen nagy izé az apám, valami olyan ember, aki
nyáron is cilindert visel, és ha sétálni akar, akkor is hintóba ül;
hapedig utazik, első osztályon utazik.
– Gyorsvonaton!
– Gyorsvonaton, azaz még annál is különbön: a Keleti izén,
szilajvonaton. Az másfél óra alatt ott van Bécsben.
– És kastélyban lakik!
– És… szóval lehet az is, hogy… Ámbátor lehet, hogy izé, szegény ember…
De azt mégse hiszem! Valami sejtelem él bennem; az mindig izét susog,
előkelő embert. Dehát Mariskám a titoknak előbb-utóbb ki kell izélnie,
feselnie. Sohase volt még olyan titok, Mariska a világon, hogy ki ne
feslett volna! Sokszor meg is álmodom. Sokszor nappal is könnybe borul a
szemem, ha elgondolom. Tudja, Mariska, hogy én izé vagyok, érzékeny
természetü. Én nem nézhetem azt se, ha a kocsisok vasfésüvel vakargatják
a lovukat. Még azt se nézhetem, ha a szülők a gyermekeiket tépázzák,
vagy ha a gyermekek kutyát hajszolnak. Hiába no: nekem érzékeny a
szivem. Én mindent megbocsátok a szülőimnek. Mert bizonyára nagy izéből
tagadták meg a szeretet legerősebb törvényét…
Gedeon letöröl egy könnyet, és folytatja:
– Engem sohse csókolt meg senki, Mariska. A maga ajka az első, amely az
imént az első csókot nyomta reám.
Mariska erre ujra a fiu keblére dől és megismétli sokszorosan az első
csókot, mintha pótolni akarná azokat a csókokat, amelyek nélkül Gedeon
felnőtt.
– Hát itt a magyarázat, Mariska, – folytatja meghatottan Gedeon. – Én ma
nem vagyok senki és semmi. Csak egy hitvány izé vagyok, egy hitvány
fillér a társadalmi értékekben. De egyszercsak előizél, előgurul egy
ezüst forint, vagy egy arany, és azt mondja: Ez az én gyermekem! Belőlem
váltódott! Vagy előgurul egy hitvány, ócska, penészes négykrajcáros…
Nem, az mégse lehet. Szóval én mozdulni se akartam addig, mig a nagy
titok kihámozva nincsen.
– És az anyjáról se tud semmit?
– Csak a nevét. Sajnos…
– Mért sajnos? Legyen bizalmas, Gedókám, Gidókám!
– Hát jó. Tudja meg, Mariska, hogy az én anyám… az én anyám neve Kovács
Lidi.
– Kovács Lidi. Szép név. És?
– Nem érti? Oh, angyali ártatlanság! Kovács Lidi az anyámnak a neve.
– Kovács Lidi. Hogyne érteném!
– De látom, hogy nem érti. Hát nem érti, hogy ha valakit _Kovács_
Gedeonnak hivnak, s az anyja is izé, _Kovács_…
A leány ugy néz Gedeonra, mintha egy földre hullt kinai váza cserepeire
nézne:
– Most már értem. Tehát… És miféle nő volt az édesanyja?
– A keresztlevél ezt mondja: _Foglalkozása: szobaleány_.
Egy percnyi csend következik. Kovács búsan néz maga elé. A leány ijedt
csodálkozással Kovácsra.
Aztán a fiu fölemeli a szemét.
– Ugye, most már érti, hogy miért kerültem? mért hallgattam? Ugye maga
megizél engem, megvet?
– Oh nem! – kiáltja a leány.
S mint a madár, mikor röpülésre terjeszti a szárnyát, fölemeli a két
karját, és Gedeonnak a nyakába repül.
– Nem! Nem! Akit a szülők megtagadtak, a szerető szive nem tagadja meg!
– Köszönöm, – rebegi Kovács érzékeny-boldogan. – A szerencse napja végre
hát rám is kisüt. Érzem, hogy ez a nap az életem első izéje, ünnepe.
Tudja meg Mariska, hogy ma kell kifeselnie a titoknak. Ma vagyok
nagykoru. Ma levelet kell kapnom az árvaháztól. Abban megirják, hogy hol
van az anyám? És akkor én megkeresem azt a nőt, és megkérdem tőle, hogy
az én apám kicsoda? Kicsoda?
– Dehát minek? Gida.
A fiu vállat von.
– Talán, ha meglát… talán, ha megtudja, hogy igyekvő ember vagyok és
becsületes és józanéletü… Én teljes életemben izéltem, szomjaztam a
szülői szeretetre. Gyermekkoromban gyakran láttam képeket, amint az anya
a keblére szoritja a gyermekét, vagy olyan képeket, ahol a karácsonfa
körül örvendezik az apa a gyermekekkel. Én nem követelek az apámtól
semmit. De életem leggyakoribb álma volt, hogy egy szép öreg izé,
úriember megjelent, és azt mondta: fiam! És a keblére vont…
– Szegény Gidám!
– Mégis uriembernek kell lennie, Mariska. Mert hiszen szobalányt csak
nagyurak tartanak…
– Az bizonyos.
– Talán nem is az ő hibájából történt…
– Az is bizonyos! És azt mondja: sohse látogatta meg senki az
árvaházban.
– Senki. Bizonyára nem is tudott rólam.
– Hát én is azt hiszem, Gidám, hogy ha meglátja az az úr, hogy maga mily
szép, derék és… kedves ember… Hátha valami gróf! és adoptálja magát?
– Nem bánom én akármiféle. Csak az a gondolat az én egyetlen izém,
álmom, hogy lássam, hogy ránézhessek egy embernek az arcára, akiről
bizton tudom, hogy apám. És hogy a szeme egyszer a szemembe nézzen… A
szeme bizonyára olyan, mint az enyém… Ha meg is tagadna… De az az érzés,
hogy a szemébe nézhetek valakinek, és az érzésem igy szól: _Ez az én
apám!_… Ezt az egyet kértem mindig az Istentől.
– Szegény Gedeon!
– Sokszor az utcán szemlélgetem az öreg izéket, urakat… Különösen a
Kossuth Lajos-utcán. S találgatom… Higyje el, megösmerném, bár sejtelmem
sincs róla, miféle ember lehetett. De megösmerném, Mariska.
E percben csengetés hallatszik. Mind a ketten megrezzennek.
– A mama! – mondja a leány.
– A postás, – mondja Kovács.
A leány fölkapja a seprűt és portörlőt. Kifut, hogy megnyissa az ajtót.
– A mama jön.
De nyomban utána, másik csöngetés is hallatszik, s Mariska diadalmas
arccal lobog be Kovácshoz egy vastag pecsétes levéllel.
– Az árvaházból jön!
Gedeon elsápad. Remegő kézzel tépi föl a boritékot. Valami keményet érez
benne. Nem meri a leány előtt felbontani.
– Hagyjon magamra, édes, e sulyos izében, pillanatban. Mindent elmondok,
mindent megmutatok.
A leány helyeslően bólint és kiröppen.
Gedeon lázasan bontja tovább a levelet.
Arckép fordul ki belőle, régi, fakó. A kép egy fiatal cselédforma nőt
ábrázol, háromszor fodros fehér szoknyában, és egyszer fodros könyékig
érő, fehér bluzban. Szép-e? csunya-e? Nem lehet a képből kivenni, mert a
nő úgy mereszti a szemét, mintha valami porszem esett volna bele.
– Tehát ez az anyám! – rebegi Gedeon.
És csodálkozik, hogy oly idegennek érzi azt a nőt, mint amilyen idegenek
neki a városligeti ricsaj-fertály bádog-fényképei.
Nem is foglalkozik soká vele. A szeme az árvaházi igazgató meredek
betüire siet. Rövid értesítés, hogy mellékelten küldik a születésére
vonatkozó egyetlen iratot. Ők azon túlnan csak annyit tudnak még, hogy
Kovács Lidi a fővárosi Rókus-kórházban halt meg, huszonhároméves
korában, s a mellékelt fényképet és levelet hagyta a fiának.
Gedeon előbontja a másik levelet. Sárga papiros, fakult lilaszin tinta,
parasztos irás:
_Kedves fijam ne Áttkozd anyjádat, mert én Szeretelek volna föl
Nevellni, de nem tehetem, atyád Kis-Kuczor Gedejon borbéj legény
Devecserbe Ösmerkettem meg Vele de, neki nem vót semmije, aztán_
_lellencz házba vittelek mert kételen vótam vele mert mek Betegettem mel
bajba_
_Csókoll szerettő anyád a sirig Kovács Lidi._
Gedeon szeme elfárad, mire végig silabizálja a levelet.
– Tehát egy borbélylegény, – gondolja fájdalmasan. – Se nem báró, se nem
gróf, hanem egy borbélylegény. Egy négykrajcáros! Egy ember, aki sohse
utazott gyorsvonaton, csak vegyesen! Ott is a harmadik osztályon!
Szédül. Ugy érzi, mintha taglóval ütötték volna fejbe.
Percekig tart, mig föleszmélkedik. Ujra elolvassa a levelet.
– Kis-Kuczor Gedeon. De ismerős név! Hol találkoztam én ezzel a névvel?
Hopp, megvan: hiszen épp itt láttam az utcánkon egy ilyen-neves
borbélycégtáblát. A Gedeon név fogta meg a szememet…
S lelki zivatart érez, hogy végigtántorog a szobáján.
– Tehát egy borbély… egy iparos… egy réztányéros borbély… Azóta
bizonyára az is megöregedett. De mindegy: él! És talán keres engem!
Talán, ha betoppannék… Nem, azt nem teszem. Nem tudnék uralkodni a
hangomon. Mégiscsak apám! Be fogok nézni titkon az ajtón… Ha megismerne…
Vajjon miféle ember? Közös-e a természetünk? Talán vagyonos is? El
kellene az egyik segédjét hivatni. Hiszen éppen beretválkozni akarok.
Szépen, egykedvü hangon kikérdezem, miféle ember a gazdája? Jómódu-e?
nem részeges-e? emleget-e egy elveszett fiut? sóhajtozva emlegeti-e?
miket mond róla? Ez jó gondolat!
S Gedeon kiszól az ajtón remegő hangon:
– Kérem néni… Sziveskedjék valami fiucskát elküldeni a borbélyhoz. Itt
van egy borbély az utcánkban: Kis-Kuczor nevü. Ne máshoz menjen a fiu,
csak ahhoz. Küldjön egy segédet beretválásra. El ne felejtse: _segédet_.
Az arca átfült a belső hőségtől. Ujra fölveszi az arcképet és nézegeti
figyelemmel. A tükör elé is áll. Apróra összehasonlitja a homlokát,
orrát, állát a nőével. A homloka magasabb a nőénél, az orra is tompább
és az álla is szögletesebb, de az ajka vékonysága: az az ő ajka!
Mariska bedugta a fejét és kémlőn nézett Gedeon arcára.
– Jó hir, vagy rossz?
Gedeon zsebredugja a levelet.
– Délután elmondom, – feleli olyan mosolygással, mintha citromszelet
volna a szájában. – Elmegyek magukkal sétálni ma délután.
A leány szemében szinte lobogott a kiváncsiság.
– Mingyárt gondoltam, hogy jó hirt kapott. Borbélyért küld: ez már jó
jel! Most már nem maga beretválkozik. Gróf ugy-e?
– Nem.
– Báró?
– Hát… nem egészen.
– Tehát valami nagyur mégis?
– Ne vallasson, aranyom! Oly izgatott vagyok…
– Izgatott? Jaj akkor én is. Le kell ülnöm: még a lábam is reszket.
Tehát valami gazdag? Remélem, nem fogja ellenezni, hogy az én Gedeonom…
– Iszen csak azt próbálja meg!
– Ugy-e, nem enged?
– Nekem nem parancsol!
– Ugy van! Maga igazán férfi, Gedeon, a szónak legbátrabb értelmében! És
az édesanyja?
Gedeon legyint:
– Meghalt.
– Isten békéje vele! Node legalább csakhogy az apja él. Fog vele
beszélni?
– Nem tudom… beszéljek vele?
– Hát hogyne! Mielőbb! Van neki háza is talán?
– Azt nem tudom.
– Tehát lehet, hogy van. Oh Gedeon! Gidókám! Hátha sok háza van és egyet
nekünk ad? Micsoda? Maga a fejét rázza? Ne legyen olyan bizalmatlan,
Gedeon! Neki is van bizonyára lelkiismerete. Talán birtoka is van?
– Nem gondolom…
– Mindegy. A ház is birtok. Hányszor olvastuk az apróhirdetésben, hogy
birtokot elcserélnek házzal, vagy házat birtokkal. Hintója is van,
ugy-e? Nős ember? Előkelő? Talán országgyülési képviselő? Mily boldogok
leszünk, Gedeon! Ha vásári koldus bujt volna is ki a levélből, azt is
elfogadtuk volna jó szivvel, de így Gedeon… mily boldogság! Itt jön a
borbély!
Egy sárga-lüszterruhás kopaszka ember jelenik meg az ajtóban, ötvenéves
forma, kunkoritott bajuszu és soványlábu. Alázatosan mosolyogva köszön:
– Tekintetes úr hivatott?
– Én, – feleli elfulladó lélekzettel Gedeon.
S a borbélyra mereszti a szemét.
A borbély leteszi a táskáját az asztalra. Szijjat, beretvát, tányérkát
és szappant szed elő.
– Egy kis vizet kérek, – szól a leánynak.
Mariska eléje teszi a kancsót és dolgára távozik.
Gedeon remegő kézzel veti le a kabátját, csatolja le a gallérját és leül
háttal az ablaknak.
A borbély kendőt bont ki.
– Itt még nem voltam, – kezdi nyájasan a társalgást. – Régen méltóztatik
itt lakni?
S amíg a habot veri, körülpillant a szobában.
– Én csak a izéjét kértem… a segédjét, – rebegi Gedeon.
– Oh kérem, magam is szivesen jöttem, – feleli a borbély. – Az igazat
megvallva, nincs is segédem. Tetszik tudni, olyan idő van, hogy nehéz
segédet kapni. Hja… A munkabérek emelkednek és igy külvárosban
lehetetlenség… tessék elhinni, lehetetlenség.
Ezt mondva, mégegyszer megkeveri a habot, s rámázolja Gedeonnak az
arcára.
– Tessék tán megfordulni tekintetes uram. Igy, a világosságnak.
Gedeon megfordul. Közben rápislog a borbélyra.
– … Ez volna? Ez a sovány varjuképü?
Mégis szorong a melle.
– Ön a mi utcánkból való? – kérdezi lehető egykedvüen.
– Igenis kéremalásan.
– Kuczor?
– Igenis kéremalásan, Kis-Kuczor Gedeon, szolgálatjára a tekintetes
úrnak.
Szöget keres a fenőszíjjnak. Végre, hogy nem talál, ráakasztja az
ajtókilincsre. Végigcsattogatja a beretváját.
– … Tehát semmi kétség, – gondolja fulladozva Gedeon.
És a szeme szögletéből újra végigvizsgálja az embert. Termetre nem
hasonlítanak, de a borbélynak a szemöldöke, – akárcsak a magáét látná a
tükörben. És a szeme is valamennyire. Ha nem volna olyan besüppedt és
ráncos körületü…
Belső remegést érez. Hiába, biztos, hogy az apja!
A borbély nyugodt lélekkel kezdi meg a kaszálást Gedeon jobb füle
mellett. A keze járása nagy gyakorlatról tanuskodik. Mikor a habot
lekente, Gedeon megszólal:
– Nős?
– Igenis, tekintetes uram.
– És… és vannak gyermekei is?
– Oh, szépen! Négy egész. Három fiu és egy leány. A legnagyobb fiam már
segit is az üzletben. Ügyes gyerek. Gondoltam, hogy tanittatom,
tekintetes uram. De nem fült a foga sehogyse a latinhoz. A két kisebb
jobban markolja. A lányom, az meg a legjobb tanuló. Hja…
– És… és több izéje nincs? gyermeke?
– Nincs, tekintetes uram.
– Nem is volt?
– Nem, nem.
– Szedje csak össze az izéjét, az emlékezetét.
A borbély udvariasan nevet.
– Nem, nem. Négy is sok a szegény embernek, tekintetes uram.
És figyelemmel beretvál tovább.
A következő kis szünet után Gedeon szorongó szivvel folytatja a
kérdezést:
– Hol járt a világban?
– Mindenfelé, tekintetes uram, mindenfelé. Még Bécsben is. Ott a
legjobb. Hja…
– Veszprémmegyében is?
– Ott is. Oda való talán a tekintetes úr?
– És hol volt abban a vármegyében?
– Voltam Veszprémben, Devecserben. Legtovább Devecserben voltam. Az szép
hely! Hja…
Gedeon hallgat. Csak a szeme pillája rebbeg az izgalomtól. A borbély a
fél arcát már letisztázta, s a másik fél megmunkálására ujra megvonja a
szijjon a beretváját.
Mikor visszatér, Gedeon remegő ajakkal kérdezi:
– Ismert-e ott egy… egy Kovács Lidi nevü nőt?
A borbély megdöbben. Rábámul Gedeonra:
– Hogy ismertem-e? – feleli tétován. Ismertem.
Gedeon nem birja tovább.
– Apám! – kiáltja a két karját széttárva.
A borbély megroggyan ijedtében. A beretvája is kiesik a kezéből.
Gedeon a nyakába borul és könnyes szemmel ismétli:
– Apám!
A borbély annyira elképedt e váratlan fölfedezésre, hogy a képére és
kabátjára átragadt szappanhabot se törüli le, csak makog bámulatában:
– Ön volna?… azaz te volnál?
– Én, én vagyok, Gedeon, az ön fia.
– A fiam?…
– A fia. Én nem haragszom önre. Ma tudtam meg…
A borbély még mindig kővé váltan bámul. Aztán fölveszi a beretváját és
újra megfeni. A homlokán izzadság fénylik.
Gedeon visszaül a helyére és érzelmesen folytatja:
– Ma tudtam meg… De hányszor gondoltam erre a pillanatra! Nem igy
gondoltam, nem igy! De mindegy! Tudja, hogy árvaházban neveltek?
– Nem, nem tudtam tekintetes ur, azazhogy…
S remegő kézzel folytatja a beretválást. Be is vág vagy kétszer.
– Bocsánat, – hebegi.
És szótlanul folytatja a munkát. Gedeon se szól, nehogy harmadszor is
megvágják. Másrészt lehütötte az érzelmeit, hogy az apján nem látszik
semmi öröm. Csak a munka végén, mikor már spongyával mossa a borbély,
szólal meg csüggedten:
– Meg van lepődve, ugy-e? De mondom, én nem vagyok olyan… és megbocsátok
ezért. Elvégre…
– És mi lett szegény Lidiből? – hebegi a borbély.
– Meghalt.
– Meghalt?
– Meg. Én különben nem ismertem.
Hallgatnak aztán. Mind a ketten el vannak fogódva. A borbély sápadt. A
szemében aggodalom ül.
Mégegyszer belemártja a spongyát a vizbe és körülvonja Gedeonnak az
arcán.
– Arra kérem, azaz hogy kérlek… hát iszen ha már igy van… régen vót… ne
szóljon a gyermekeimnek.
– Megtehetem, – feleli Gedeon bágyadtan.
A borbély kicsavarja a vizet a spongyából és megtörten kérdezi:
– Bepuderozzam?
– Ne, – feleli a fiu.
A borbély leveszi róla a kendőt s gépiesen rebegi:
– Alásszolgája.
Gedeon a zsebébe nyul. Nedves szemmel válogatja a tenyerén az aprópénzt:
– Mit fizetek?
A borbély szintén nedves szemmel, de azért üzleti hangon válaszol:
– Csak negyven fillért…
Harangozóék karácsonya.
Egy kocsi zörgött el a harangozóék ablaka alatt.
Kártyáztak nálok, mint ahogy Krisztus születésének éjjelén illik. Az
asztal sarkán ott állt a pintes meg a fonott kalács. Minden arc derült
volt. Még a dróton lógó lámpás is vigan világított rájok.
A kocsi-zörgésre felfüleltek.
– Nem idevaló kocsi, – mondotta a harangozó a kártyát osztva. Tök a
toromf!
– De nem is a szomszéd faluba, – felelte rá a koma.
És tünődve fülelt.
Mert örökké szekerező ember volt ő. Hol fuvart vállalt, hol a maga
dolgában járt a városba. Tavaszszal csigát és csikot árult a piacon,
télen pattogatott kukoricát. Hát ő megismert minden kocsit a zörgéséről.
És hát érdekelte is minden jövő-menő kocsi és szekér.
– A kocsi megállt, – mondotta pislogva.
– Bizonyosan a papnak érkezett vendége, – vélte ásítva a harangozó.
Az asztalnál még ott ült a két komaasszony, meg egy tiz éves buckós fejü
fiu, a harangozóék fia. Kártya volt valamennyiöknél, meg előttük dió.
– Igyunk is közbe! – rikkantotta a harangozó. Még karácsonkor se igyunk?
Te is ihatsz egy pohárral Gyuri!
A gyerek a fejét rázta:
– Nem iszok én. Nem akarok részeges lenni.
Az apa bólintott:
– Jól beszélsz fiam! Látom, hogy okos ember leszel. Mai világban hiába…
csak olyanra szokjon rá az ember, ami nem költséges.
Magas száraz ember volt a harangozó. Hosszu csontos ujjain látszott,
hogy szabóság a mestersége, – persze csak afféle paraszti szabóság.
– Nagy a drágaság! – bólintott rá a koma.
Az meg kis köpcös paraszt ember, róka-szemü, mint az adó-vevő népek
szoktak lenni. Kese bajusza hegyesre volt viaszkolva az ünnep
tiszteletére.
Kikocogatta a pipájából a hamut az asztalszélen, és tovább beszéltek a
drágaságról.
A kártyát ujra megkeverték. Közben az utca-ajtó koppant és nyikordult.
A harangozóné az ablakra pillantott, hogy ki a látogató? Alig hogy a
lassu tempóju csizma-csoszogás felhangzott a folyosón, szólott
nyugodtan:
– A gondozó jön.
A gondozó látogatása nem zavarta őket a kártyázásban.
A harangozó megnyálazta az ujját, és nyugodtan osztotta tovább a kopott
sarku avas kártya-lapokat.
– Na. Te kezded Gyuri.
A gyerek elmosolyodott. Csillogó szemmel vizsgálta végig a kártyáit.
Aztán megfogta fönt a zöld kilencest. Kissé még habozott. Végre
határozott mozdulattal kivágta.
S rásanditott az anyjára, hogy helyesli-e?
Az anyja mosolygó szemintéssel helyeselt. Fehérfejkötős dunántuli
asszony volt, testes tokás mint a hizólud, de értelmes szemü. S mindig a
fiát mosolyogta a nézése.
A harangozó rávetette a zöld alsót és az ajtóra nézett.
Egy kis cseréppípa jelent meg az ajtóban, s a pipa folytatásaképpen egy
fehér bajszu méltóságos szürös emberke. Kegyes-komoly dicsértessékkel
köszönt. Hideg levegőt és lágy foghagyma illatot terjesztett legott maga
körül.
Nem kezeltek vele, csak széket adtak neki az asztalnál.
– Vesse le a szűrit János bácsi! – szólt rá az asszony a kártya mellől.
– Köszönöm, – felelte az öreg. Nem azér gyöttem. A pap izent át, hogy
tizenegykor nyissuk ki a templom ajtaját.
– Mér? – csudálkozott rá a harangozó.
– Hát, – felelte az öreg a pípát egy percre a markába véve, – tudod hogy
tavaly sokan besereglettek a tanyákrúl, oszt ott ácsorogtak a hóban a
templom előtt. Most ugyan nincs hó… Dehát mégis aszongya a pap, hogy
korábban nyiss.
– Jó, – felelt a harangozó, – csak ezt az osztást eljátszuk.
Az öreg megszipákolta a pipáját. Pislogott. És szólott vidáman:
– No nálunk mán megvan az nagy karácsonyi öröm!
Mind reá fordultak:
– Hogyhogy?
– Hát a menyem…
– Megszült?
– Meg hálistennek. Szép kis gyönyörü leány! Mint az csöppentett harmat!
A két asszony összecsapta a kezét:
– Milyen boldogság!
– És éppen ma!
– Karácson éjjelén!
A kártyázást is abbahagyták erre a csodára. A harangozó bort töltött. Az
öreg elé is tettek egy pohárral.
– No Isten tartsa az ujszülöttet! – kivánta a harangozó. Isten éltesse
ebben az örömben anyját, apját, öregapját. Engedje az Isten, hogy ott
legyünk a lakodalmán is!
– Isten nevelje szépre! – toldta hozzá a koma.
Mind ittak körömig. Gyurinak is kellett innia.
Az öreg boldogan pislogott.
– Nekünk nem adott az Isten több gyermeket, – sohajtott a harangozóné, –
csak ezt az egyet, ezt az egy rosszat.
És szeretettel nézett a fiára.
Gyuri meleg büszkeséggel fülelt. Micsoda érték ő!
– Nekünk meg egyet se adott az Isten, – sohajtott rá könnyedén a
koma-asszony.
Nehány percnyi hallgatás következtt.
Aztán arra a kérdésre fordították a beszédet, hogy _hol lehetne vagy
hatvan forintot kölcsön kapni?_ Mert a tej is megdrágult, s harangozóék
tehenet vennének a vizkereszti vásáron. Akkor legolcsóbb a tehén.
Tavaszszal már legelhetne az állat a temető árkában. A pap megengedi.
Az öreg gondozó nyugtalanul pislogott.
– Hát a koma?
S a fuvarosra intett a pípája szopókájával.
A harangozó legyintett:
– Iszen ha a komának vóna. Ez odaadná az ingit is. Igaz, hogy én is
őneki…
A koma rábólintott:
– Én odaadnám. De most az őszön vettem az uj szekeret. Hát kendnek János
bácsi? Iszen kendnek mindig hever a ládába…
Az öreg azonban elintett a füle mellett:
– Nekem nincs kiadni való pénzem, – mondotta a fejét ingatva. De a
zsidónk ad. Jóinteresre ad, de ad.
A harangozó az órára pillantott:
– Te Gyuri! Erigy nyisd meg a templomot. Gyujtsd meg a gyertyát a
szenteltviztartónál, aztán meg két gyertyát minden oltáron.
A fiu, korához képest erősen fejlett kölyök, a fejére nyomta a süveget,
és a szögön lógó nagy kulcsért nyult.
– Huzd le a süveget a füledre! – szólt rá gyöngéden az anyja.
A fiu lejebb nyomta a süvegét, s kiment.
Csillagos csendes éj. Az út rögösre fagyott. Hó helyett csak kevéske dér
lepi a fákat, meg a háztetőket. Orrcsavaró hideg.
A fiu elkopog a patkós csizmában. Föllép a lépcsőn a templom
kerítéséhez. Az ajtó előtt valami nagy fehéres kutyát lát.
A homályban is megismerte, hogy a kasznár kutyája. Láncon szokott lenni,
de éjjelre mindig eloldják.
Megdöbbent, de nem hátrált meg. Falusi fiu tudja, hogy a legdühösebb
kutya is gyáva, ha kivül van a gazdája udvarán.
Ráfogta a nagy kulcsot, hogy megsujtja vele, s rikoltott:
– Mégy innen Kúnó!
A kutya leugrott oldalt a lépcsőn és elinalt.
De valami fehérlett még az ajtóban. Gyuri azt vélte, hogy az is kutya,
valami kisebb kutya. Ujra sujtásra emelte a félkilós kulcsot, és
rákiáltott:
– Czo te ronda!
De az alak nem mozdult.
Közelebb lép hozzá, hát valami bundaféle.
Ki tehette itt le a bundáját? S ilyen hidegben?
Körülnézett. Nem látott senkit. A falu ablakai vörösfényü tűz-sor az
éjszakában.
A gyerek beletolta a kulcsot az ajtóba és masinát gyujtott. Rávilágított
a bundára.
Hát csakugyan bunda, sárgás juhászbunda. A bunda tetején egy papiros.
Nézi: mi papiros? Hát levél. Nagy téntabetükkel rá van irva: _Istennek_.
Gyuri úgy elmálészkodott, hogy a gyufa is a körmére égett.
Sohse hallotta, hogy az Istennek levelet is lehet küldeni. S bundát!
Átlépte a göngyöleget, és bekocogott nagy-elgondolkodva a templomba.
A zsebéből kivett egy kis viaszgyertya-véget. Meggyujtotta.
Azzal kocogott volna be az oltárig, amely mögött a gyertya-gyujtó pózna
áll. De az istennek küldött bunda izgatta a kiváncsiságát. Megfordult, s
ujra a templom küszöbéhez lépkedett.
Csakugyan: _Is-ten-nek_. Nem álom, se nem káprázat. Mégis félrébb kell
tolni az útból, mert hátha valaki elbukik benne?
S tolná lábbal. Nehéz. Fölkarolja, hogy odább tegye. Valami keményet
érez a bundában. Fölemeli a bunda szélét, hát egyszer csak megszólal a
bunda: _oá! oá!_
Gyuri megrettent. Mi ez? Gyerek?
Zavarodottan fordult vissza. Megkereste a gyertyagyujtó póznát, s
meggyujtott két-két gyertyát minden oltáron.
Közbe a gyermeksírás elszünt. Gyuri gondba mélyedt, hogy kié az a
gyerek?
Csakhamar tisztázta, hogy most már senkié. Istennek van adva. A hívek
adnak az Istennek krajcárt az apja pörsölyébe, meg adnak képet,
oltárterítőt, viaszt és bort.
Hogy gyermeket is adnak, azt még nem hallotta.
Tünődött, hogy mit is kell ilyenkor cselekednie a harangozónak?
Ha beljebb teszi a templomba, a gyermek óbégatni fog, és az emberek
megbotránkozva kérdezgetik majd:
– Mi ez? Micsoda gyermeksirás? Ki hozta ide be ezt a gyereket?
S végül kitudódik hogy a harangozó fia.
Ebből rossz szél kerekedhetik!
Fogta megint a gyertyát, s kiment vele. Nézte a levelet. Hátha a tulsó
felén is van valami irás? Fölveszi. Megfordítja. A levél nincs
beragasztva, mint a levelek szoktak lenni.
Egy percig tünődött, hogy szabad-e őneki megnéznie: mi van a boritékban?
No bizonyosan szabad. Ha nem volna szabad, beragasztották volna.
Gyuri már tudott olvasni, sőt legjobban tudott a társai között. Bevitte
a levelet a bejáratnál égő gyertyához, és kivonta belőle a papirost.
Olvasta:
_Jóságos Istenem!_
Megdöbbent. Ez mégiscsak az Istennek szól. Félve szemlélte tovább az
irást. Az eleje tiszta kerekbetüs, mintha iskolás gyermek irta volna.
_Szent Fiad születésének éjjelén ajánlom néked az én szerencsétlen_…
A sorok ott nem voltak egykapásra olvashatók. Gyuri szeme átugrotta azt
a sort, s lejebb fogott a szóba:
… _bárki megtalálja… legyen a te szent akaratodból annak a gyermeke_…
Gyuri szive egyszerre lángot vetett az örömtől.
… Gyereket találtam! Gyereket! Nekünk is lesz gyerekünk! Micsoda öröm
lesz nálunk is! Éppen mint János bácsiéknál!
Gyorsan visszadugta a levelet a boritékba, és zsebrevágta.
Aztán örömmel, de mégis ovatosan takarta föl a bundát. A bundában füles
kosár. A kosárban fehér kendővel letakart pólyás baba.
A bundát ott-hagyta. A kosarat felragadta, s vitte haza szinte
szökdécselve.
A kisded megint nyekergett, de Gyuri nem bánta. Vitte a nehézke kosarat,
vitte. Milyen szerencse, hogy ő akadt rá, nem más!
Berontott az ajtón, s diadalmasan kiáltotta:
– Kisgyereket hoztam!
A társaság elképedten, elnémultan fordult feléje.
Gyuri odavitte a kosarat a székre, amelyen ő ült, és föltakarta.
A kis teremtés egyszerre elhallgatott. Bámulva nézett a lámpásra. Nem az
emberekre, csak a lámpásra.
Harangozóék elrőkönyödve meresztették rá a szemöket. Végre a harangozó
hörkent a fiára:
– Kinek a gyereke?
– Nem tudom, – felelte megszeppenve Gyuri.
Már látta, hogy bolondot cselekedett. Mentegetődzve hebegte:
– A templom előtt találtam. A kutya meg akarta enni…
– A templom előtt?
– Ott.
A komaasszony elképedt arccal vatyogta:
– Kitett gyerek. Nektek kell fölnevelnetek!
Az öreg János bácsi rábólintott, és szólott nyugodtan:
– Ez bizony a tietek most már.
A harangozót elfutotta a méreg:
– Te bbarom! Te ttinó! Te hhatökör!
S úgy csattantotta pofon a szegény Gyurit, hogy a szekrénynek esett. Még
abba is belevágta a fejét.
– Micsoda buta gyerek ez! – ordított képéből kikelten a harangozó. Ide
hurcolsz a nyakamra ilyen porontyot! Ilyen senki gyerekét! Éppen nekünk
kell! Magunknak sincsen kenyerünk! Viszed vissza azonnal!
Gyuri két tenyérbe fogta a fejét. Egyik tenyerébe a pofont fogta, a
másikban a szekrény szögletének az ütését. Bőgött.
– Viszed vissza azonnal!
Gyuri megmozdult. A könyein át bús szemmel kereste a süvegét a földön.
Fölvette. Föltette.
A két asszony ekközben érdeklődéssel hajolt a kosár fölé.
– Milyen szép! – mondotta a harangozóné. Vajjon ki tette ki?
– Az a kocsi, amelyik az imént ment erre, – vélte a koma.
Az öreg gondozó bólogatott:
– Csakis az lehetett. Láttam is mikor jöttem, hogy a templom előtt áll.
De azt gondoltam, a misére jöttek.
– Vissza! vissza! – dühöngött a harangozó.
A harangozóné azonban védőn nyujtotta a kezét a kosárra:
– Hova vinné abba a fagyba? Volna lelked… Az éjjel hadd maradjon. Reggel
jelenteni fogjuk a birónak.
– Ez a helyes! – bólintott rá az öreg.
– Úgy úgy lelkem, – kontrázott a kománé is. A biró ki fogja adni
tartásra a község költségén. Én is elvállalom ha más nem vállalja.
– Vállalod a fenét! – mordult rá az ura. Majd bizony hogy ott nekem
éjnap kornyikáljon. A szekeret se szeretem, ha nyikorog. Az ilyen gyerek
mindig nyikorog.
És megvetőn pökött a szoba sarkába.
A harangozóné ekközben kiemelte a kisdedet a kosárból, s bontogatta a
pólyát:
– Úri-e vagy paraszt? Aligha úri. Valami jómódú paraszté lehetett. Van
ez már négy hónapos is.
– Istentelenség! – sopánkodott a kománé.
Gyuri az Isten említésére levette a fejéről a kezét, és a zsebébe nyult:
– Ihol a levél…, – szólt cikogva.
Az asztalra vetette a levelet, és visszakullogott a zsámolyra az óra
alá. Ott bőgicsélt tovább csendesen.
A harangozó a lámpáshoz tartotta a levelet, és dühös arccal olvasta:
– _Istennek_. No tessék! Hát hol lakik az Isten? Nálam? Te
bbivalybornyú!
Kirántotta a levelet a boritékból és olyan hangon olvasta, mintha
végrehajtásról szóló értesités volna:
_Jóságos Istenem! Szent fiad születésének éjjelén ajánlom neked az én
szerencsétlen Emmácskámat!_ (Persze!) _Kérlek add őt jószivek közé._ (A
gazember!) _Aki megtalálja és hazaviszi, bizonyára jó lélek._ (Az hát!…
Nem olyan, mint te vagy, disznó!)
_Legyen a te szent akaratodból Istenem, annak a gyermeke._ (Köszönjük!)
_A kosárban levő e-zer kis arany legyen a jóságosoké, akik… e-zer…
hetes… koráig… fölnevelik…_
A harangozó szeme kerekre meredt, mintha kővé vált volna. A szobába
csend szakadt. Még Gyuri is abbahagyta a züpögést, és könytől csepegő
szemét várakozón függesztette az apjára.
A harangozó ajka végre megmozdult. Mintha álomban rebegne:
– Ezer arany? Tyűh a kutya fáját! Ez mán osztán…
– Mink vállaltuk, – szólalt meg nyugtalanul a koma.
S fölkelt a helyéről. Idegesen babrált a bajuszán.
– Ihol a tanum János bácsi, hogy a feleségem azonnal elvállalta.
– Elvállaltam! – vágta ki harcias arccal az asszony. Mondtátok, nektek
nem kell…
S nyult is volna a kosárért, de a harangozóné erős mozdulattal háritotta
el a kezét.
– Nono! Ne olyan mohón! Az én fiam hozta talán? Neked hozta, vagy nekem?
– A leányka a mienk! – dördült meg a harangozó.
És a fiához fordult:
– Okos gyerek vagy fiam! Derék emberséges gyerek vagy!
Gyuri erre a dicséretre ujra a képére tapasztotta a tenyerét, és
züpögött.
A koma azonban nem hagyta annyiba. Már vörös volt, mint az érett
paprika. Kiabált:
– Az a gyerek a miénk! A fiad találta, de nem vállaltad! Ez az igazság!
Igaz-e János bácsi? Kend okos ember! Kend biró volt háromszor is! Itélje
meg ő!
– Itt nem itél! – harsogott a harangozó. Itt nincs itéletnek helye!
– De csak itéljen! Ő tudja a törvényt! Ösmeri! Szóljon no!
Az öreg gondba mélyedten vonogatta a vállát és szemöldökét:
– Hát iszen… hát… hát… Az irás beszél. Az irás aszongya, hogy aki
megtanálja…
– Szamár ember kend! – ordította teljes torkából a fuvaros. Vén ember,
szamár ember! Soha nem is volt okos biró! Csak mivel vagyonos…
A harangozó dobbantott:
– Az én vendégemet ne sértegesse senki! Az én házamban ne szamarazza
senki a gondozónkat. Pusztuljatok innen! Eddig komám voltál, eztán nem
ösmerlek. Ki!
E viharos jelenetbe a fuvarosné is belekotkodácsolt. A harangozóné
visszakotkodácsolt. Kotkodácsoltak, kukorikoltak. Végre a harangozó
fölragadta az egyik széket. A koma erre káromkodva lódult az ajtónak. A
felesége is rikoltozott. A folyosón gazembert rikított. Arra a harangozó
a botját kereste és utánok rohant. De mikorra kirobbant az ajtón, az
utca-ajtó olyat csappant, hogy még az ablakok is megrezdültek belé.
A harangozó dühtől lihegve toppant vissza a szobába.
– No lám a cudarok! Még az én vendégemet sértegetik!
Az asszony akkorára megtalálta a zacskóba kötött aranyat, és örömtől
tündöklő szemmel öntötte ki az asztalra.
– Olvasd meg: ezer-e?
S fölkapta a csecsemőt. Megnézte közelről, meg is cuppantotta.
– Fölnevelünk, föl, kedves!
És a fiára pillantott. Szinte részeg volt az örömtől.
– Gyurikám, ez lesz a feleséged!
Gyuri a sarokban félrefordította a fejét, és világmegvető keserűn
nyekeregte:
– Köll a fenének!