Lujza. Mars.
Liliom. Kisasszony… _hirtelen ránéz és ráüt a kezére, hogy csak úgy
csattan_.
Lujza. Anyám! _Meredten nézi Liliomot, aki összetörve, lehajtott fejjel
áll ott. Juli fölkel és rémülten nézi Liliomot. Tulajdonképpen most néz
először a szemébe. Nagy szünet._
Juli _lassan megindul feléjük_. Mi történt itt?
Lujza _rémülten, egyre Liliomot nézve_. Anyám… ez az ember… én mutattam
neki az ajtót… és ő ráütött a kezemre, hogy csak úgy csattant… _Emelt
hangon…_ és anyám… én nem is éreztem az ütést… pedig nagyot csattant… és
én… mintha megcsókolta volna valaki a kezemet… anyám… _Az anyja mögé
búvik._
Liliom _büszkén felemeli fejét és ránéz Julira_.
Juli _fojtott hangon_. Erigy, lányom. Most rögtön menj be a házba. Most
rögtön menj be a házba.
Lujza _indul_. Anyám… olyan forró és puha volt a keze… _sírva_… mintha a
meztelen szívét tette volna a kezemre! _Eltakarja az arcát._
Juli. Most rögtön menj be a házba.
Lujza _lassan a házba megy_.
Juli _utána néz, amíg el nem tűnik_. _Akkor lassan visszafordul Liliom
felé._ Maga megütötte a gyermekemet.
Liliom. Megütöttem.
Juli. Maga… azért jött, hogy megüsse a gyerekemet?
Liliom. Nem azért jöttem, mégis megütöttem. És most már megyek is el.
Juli _nézi, nagyon nézi, aztán fájdalmas, remegő sejtéssel, mint aki nem
meri hinni, amit lát._ Édes, jó Krisztusom, kicsoda maga?
Liliom _egyszerűen_. Én egy szegény koldus vagyok, aki messziről
gyöttem; éhes voltam, fáradt voltam, kaptam egy tányér levest és egy
karaj kenyeret és megütöttem a maga gyerekének a kezét. Haragszik rám?
Juli. Édes, jó Krisztusom… hogy van az, hogy én… én nem is haragszom rá?