Liliom. Az egyik menjen haza. Hol szolgálsz?
Mari. Brájer igazgató, huszadik szám, Damjánovics-utca.
Liliom. Hát te?
Juli. Én is abba a házba.
Liliom. Hát az egyik csak menjen haza. Melyik akar itt maradni? _Nincs
válasz._ Mér nem beszéltek?
Mari _mint valami nagyon fontos dolgot, úgy mondja_. Elcsapják ám, ha
itt marad. Liliom. Kit?
Mari. A Julikát. Csak hétig van kimenője.
Liliom. Elcsapnak?
Juli. El.
Liliom. Hát engem nem csaptak el? Mi?
Juli. De… magát is elcsapták.
Liliom. Na látod.
Mari. Hát elmenjek Julika?
Juli. Én… én nem tudok erre felelni neked, Marika.
Mari. Hát csak maradj itt, ha akarsz, Julika.
Liliom. Aztán elcsapnak.
Mari. Hát elmenjek, Julika?
Juli _zavarban_. Ejnye, hát mit akarsz má tőlem, Marika?
Mari. Hát te jobban tudod.
Juli _nagyon meghatott hangon, csöndesen_. Hát menj csak szépen haza,
Marika…
Mari _lassan, kopogó léptekkel elmegy, de ugyanúgy visszajön_. Szerbusz!
_Vár egy pillanatig, aztán látva, hogy Juli nem mozdul, végleg elmegy._
_Már sötét van. A most következő beszélgetés alatt a távolban lassú
egymásutánban több kis fénypont gyulad ki, a ligetben meggyújtják a
gázlámpákat. Liliom és Juli a padra ülnek, mialatt alig hallhatóan,
nagyon csöndesen, nagyon messze megszólal egy zongoraverkli, amely
azonban nem állandóan kiséri a párbeszédet, hanem hol elcsöndesedik, hol
megint hallatszik, mintha a szél néha-néha erre hozná a hangját. Nagy
ritkán itt-ott emberi hangok is hallatszanak a távolból, néha egy-egy
papirsíp hangja, egy-egy szerény csöngetés. A kép végéig egyre sötétebb
lesz, holdsugár nincs, csak a tavaszi ég ragyog átlátszó sötétkéken._
Liliom. Most aztán te is úgy vagy, mint én.
Juli _nem felel_.
Liliom. Most… te se vagy hivatalba.
Juli _nem felel_.
_Innen kezdve a beszélgetés egyre csöndesebbé válik, úgy, hogy a végén
már-már csöndes suttogássá halkul._
Liliom. Vacsoráztál már?
Juli. Nem.
Liliom. Akarsz a sörkertbe jönni, vacsorázni?
Juli. Nem.
Liliom. Hát máshova?
Juli. Nem. _Szünet_.
Liliom. Nem rég jársz a ligetbe. Nem láttalak, csak háromszor. Máskor
nem voltál?
Juli. Voltam.
Liliom. De te már láttál engem.
Juli. Láttam.
Liliom. Tudtad, hogy én vagyok a Liliom.
Juli. Mondták.
Liliom. Van szeretőd?
Juli. Nincs.
Liliom. Ne hazudj!
Juli. Nincs. Mondanám, ha volna. Nem is vót soha.
Liliom _csöndes fölháborodással_. Ejnye, de szemtelen vagy. Mingyár itt
hagylak.
Juli. Mégse vót.
Liliom. De vót.
Juli _kissé fájdalmas szemrehányással_. Mér mongya, hogy vót?
Liliom. Mer csak úgy, egy szóra itt maradtál velem, te rongyos. Mán te
tudod a járást.
Juli. Nem tudom a járást, Liliom úr.
Liliom. Most mán csak azt mondd, hogy azt se tudod, mér ülsz itt. Hát
itt ülsz velem a sötétbe. Ha még nem lett volna bakád, nem gyöttél volna
olyan könnyen. Mentél te már, azért gyösz. Hát minek vagy itt?
Juli. Mer, hogy ne hagyjam egyedül.
Liliom. De buta vagy, te bogár. Én nekem van, ha köll. Nem csak cseléd,
szobalány is, nevelőné is, franciáné is. Akár húsz is.
Juli. Tudom, Liliom úr.
Liliom. Mit tudsz?
Juli. Szeretik a nők. Nem is azért ülök itt. Csak mer jó volt hozzám.
Liliom. Hát ha csak ezér ülsz itt, haza is mehetsz.
Juli. Most már nem megyek, ha itt maradtam.
Liliom. Hát ha itt hagylak?
Juli. Akkor se megyek, Liliom úr.
Liliom. Tudod, milyen vagy te? Volt egyszer nekem egy szeretőm, megállj,
elmesélem, hogy volt. Egyszer este, mikor eloltottuk a lámpákat a
hintán…
_Most jön a razzia. Ez úgy történik, hogy jobbról jön két polgári ruhás
rendőr, (néma személyek), elmegy a padon ülő pár előtt és nehány
lépésnyire tőlük megáll. Amint megáll, jön a kapitány Berkovics
detektivvel, civilben, lassan a padon ülő pár elé megy és mikor elébük
ér, jön a háttérben még két-három polgári ruhás rendőr és
tiszteletteljes távolban megáll. Ez a két-három ember szintén néma
személy. A kapitány minden izgalom nélkül, csöndesen, hivatalosan
beszél. Berkovics detektiv túlbuzgó és brutális ember._
Kapitány. Kicsoda maga?
Liliom. Én?