A végbeliek megunták a nagy nyomoruságot, mert immár tizenhat hónap óta
nem kaptak semmi fizetést, avagy zsoldot.
_Zöld fűre_ mentek hát, mert éhen nem halhattak; ha a király
elfelejtkezett róluk, maguknak kellett utána nézni, hogy valamit
szerezzenek szabad portyázással, a zöld fűvön legelő csordákból és
ménesekből.
De a világ nagyon szegény volt, hiába kóboroltak el napi járásra, nem
tudtak elégségest szerezni. Tanyát vertek hát egy kisded erdő sarkában s
szapora tüzeket raktanak a zöld mezőben s bő lakomát sütöttenek
egynéhány lábasjószágból, akit fegyver közt hajtottak maguk előtt.
Megeredt aztán a beszéd, ahogy ott hevertek a kövér fűben, a rongyos
dolmányokon s míg éhesen várták a hús sültét, keserüen emlegették a
magas hatalmakat.
– Ha őfölsége akasztófátul vagy rabságtul váltott volna ki bennünket,
mégis kegyelmesebb fejedelemnek kellene hozzánk lennie! – mondta búsan
egy varnyubajuszu, csöndes magyar.
– Az rabnak is mindennapi kenyere megadatik, mi pedig szabad emberek
vagyunk s éhhel kell vesszünk, – dörmögte a másik vitéz lomhán.
– Bezzeg sok vérünk hullásával, jó volt, hogy szolgáltunk az vár
megszállásakor és azutátul fogva!
– Ennyi sok hűséges szolgálatunk után mind gyermekestűl ki kell mennünk
az nagy éhség és nyomorúság miá!
– Örökös búdosásra!…
Éhesen, erőszakosan kacagott fel egy fiatal fickó:
– Zalavárott száz hajdunak kelletett vón lenni, de mikor meggyütt az
német kommandáns, csak négyet tanált a várban, a többi elment, mert
harapás kenyerük sem volt. Ha a kapitány az emelőskaput fel akarja
vonni, asszonyokat kell segítségül hijnia, mert férfi nincs kéznél.
Öregebbek bólogattak.
– Nem is lehet immár császárt, királyt szolgálni. Minden vitézlő ember
az urak fizetésére siet, mert az urak az ő szolgájuk fizetésében el nem
lopnak, hanem pénzrűl, pénzre megfizetnek! Annak felette jószágokat is
sokat osztanak közikben.
– Minden kastélyt, minden udvarházat külön kell az uraknak őrzetni, sok
vitéz ember leli még kenyerét ebben az országban.
– Bizony ha ez sem volna, egyszer csak néki keseredne a vitézlő nép és
elszánván magát, akár éhen, akár a kötélen, neki már mindegy! S oly
dolgokat cselekszenek, akit bizony sok véka buzával nem cserélne fel
űfelsége!
– Se a beste rossz posztókkal, akivel kifizetik a katonát pénz helyett.
– A komáromi naszádosokról hozták, hogy már ruhájuk sincs. Sokan
közülök, mikor az őrségre mennek, a feleségeik ruháját és cipőjét veszik
fel!
Így folyt a szó, mérgesen, panaszosan, keservesen, míg csak meg nem sült
a sovány tulok hús, amit úgy őriztek a nyárson maguknak, mint az éhes eb
a koncot.
Lassan mégis falatozni lehetett s evés alatt elcsendesedtek.
*
Teli hold volt s az égen apró felhők kergetőztek.
– Lesz eső?
– Hogy lenne. Holdtelésen nincs eső. A fényes hold mind felszíjja a
vizet a fellegekből. Avval mosdik, azér olyan fényes az ábrázatja.
– Hajnalra lesz eső.
– A lehet, mer akkorra mán kiöntik a mosódó vizet…
– Sokat tud kend Miklós vitéz.
– Hát, sokat jártam, tapasztaltam.
Miklós vitéz egy kidőlt nagy törzsön ült, amelynek ágait mind
lehasgatták a tűzre. Két kezét lelógatta a csizmaszárakig s lomhán
nézett messze, a teli hold alatt el, a táncoló fényességű mezőkre.
Bajsza hosszan lógott le s németesen volt sodorítva kenő nélkül, sűrű
szemöldökei egészen leborították az apró szürke szemeit, mint a
tyukborító kas a kotlóst.
– Már nem is kapnak katonát az ezerkapitányok, – kezdte ujra a
varnyubajuszú s zsíros száját törülgette, – mert nincs bor. Ha bor volna
bezzeg többen jönnének.
– Hagyjátok már az unott nótát, – szólalt meg hirtelen méreggel Miklós
vitéz, – inkább mesélek egyet…
– Hallgassatok mán, – kiabáltak többen, – Miklós vitéz mesél.
– Zabolát a nyelvetekre!
– Csend a harasztban!
Lassan lecsendesedtek s szép karikába hevertek a fatörzs körül és Miklós
vitéz így mesélt:
– Magam se tudom mán, hol volt, Ókespurgába, vagy Magdapurgába, de
németiek közt voltunk akkor az Forgács uram dandárával. A csehekre
indultunk, de vitézlő Forgács uram azt mondja vala: Fiaim, mink csak
azon legyünk, hogy mennél jobban éljünk, mert az német latrok is, ha
hozzánk gyünnek, csak kiélnek bennünket az német zsoldosok, hát itt a jó
mód, hogy visszaadjuk nékiek az kölcsönt. De a jámbor csehekben kevés
kárt tegyünk, mert hitükért kelle őket vágni, mán pedig az én áldott
feleségem egy hiten van velük, hát nem akarom a jó asszonyszemélem
szívét gyötreni.
Megértettük a szót, meg is fogadtuk.
Hanemhát jól élni nehéz volt, mert kicsi volt a zsold, de nagy a
drágaság. Egy ember két forint hópénzbűl nem nagyon rázhatja a rongyot
kapzsi németek közt, ahol mindennek ára van és minden házon olyan kapú,
mint a szigeti váré. Hát csak annyival tudtuk megtoldani a vant,
amennyihez nagy furfangosan hozzá lehetett szabadúlni; persze, voltak
köztünk ügyes félkézkalmárok, akik a Krisztus balszemét is kilopták
volna, így aztán mégis csak megvoltunk valahogy telelőbe.