Már a nap letünt az éjbe,
Csak piros visszfénye lángolt
Fellobogva és lohadva
Mint a bús emlékezet,
Már a szélvész is lelankadt,
Már a fák is csöndesűltek,
Néha-néha csak, ha súgták:
Soha, soha, sohasem!
Soha, soha, sohasem! –
Mondjuk el hát még utószor
Mosolyogva és sohajtva:
Isten önnel, kis slemíl!
Váljék önből is filiszter,
Járdahágó, tollszárrágó
És kenyérért öklelődző –
Isten önnel, kis slemíl!
A Slemílt a rohanásban
Egy barátja fogta meg,
És megállítván az ifjat,
Végig mérte kérdezőn.
Nagy-nehéz volt szóba fogni,
De mikor megkezdte, akkor
Szakadatlan tört belőle
Fölzokogva a beszéd.
Majd lecsítult és karöltve
Fölmenének a barátok
Abba a szűk kis szobába,
Melyben a Slemíl lakott,
Ahol a barát leülve,
Szótalan hallgatta végig
A Slemíl szerelmi búját
És szerelmes verseit.
Majd azonban egyik versnél,
Amely a teremtést szidta,
Rátekintve a papírra
Szólt, szavát megnyomva jól:
„Nem, barátom, aki „Isten“-t
Nagy kezdőbetűvel írja,
Annak semmi kérdésére
Nem felel a tudomány!“
Majd meg aztán, hogy Slemíl úr
Olyan verset olvasott fel,
Amelyikben egy kegyelmes
Pillantásért esedez:
„Nem, fiam, aki a csókot
Kegynek nézi, nem adónak,
Az ugyan hiába várja
Asszonyajkak csókjait!“
Majd szivart vett, megmetélte,
A gyertya tüzébe mártá
És a füstjét szertefújva
A homályba visszadőlt,
S míg a gazda nagy zavarban
Visszarakta a sok irást
Ágy alá, asztal fiába,
A pamlagról igy beszélt:
„Fiatal vagy, nem tapasztalt –
Voltam én is egyszer ilyen,
Irtam verseket robotba,
Hogy csak ugy kongtam belé –
Abbahagytam, mert beláttam,
Hogy nem új az, amit írok
És a régit sokkal szebben
Már megirták ezeren,
És beláttam, hogy manapság
Jobb a gáz a holdvilágnál
S többet ér egy hausse a börzén,
Mint a legszebb költemény,
És a lantomat megütve,
Még utószor, búcsuzóul
Ujkoromnak a prológját
Eldanoltam imígyen:
Vége a meddő sohajnak,
Vége a szerelmi dalnak,
Aki egyre azt daloltam,
Szerelemrül ajkam hallgat,
Nem kivánlak vissza többé,
Álomcsókok, álomrózsák,
Képzeletnek tengerénél
Többet ér egy csepp valóság!“