Hiába mondják nekünk, válaszszátok külön a magánéletet a közélettől;
tudjatok érzelmesek lenni, mint a német, praktikusok, mint az angol,
elmések mint a franczia; költők azok, a nélkül, hogy politizálnának.
Irjatok úgy, hogy az elmondott mese ne legyen feltünően magyar történet,
tele a közélet lármájával; hogy tudja azt élvezni akármi nemzet szülötte
is, egy szóval: ne irjatok mindig irányregényt.
Nem lehet szót fogadnunk; lehetetlen az.
Nálunk minden életregény, minden családi dráma annyira össze van nőve a
nemzet közéletével, az általános bú és öröm, a történelmet alkotó
közemelkedés és sülyedés minden egyes életregény alakulására oly
határozott befolyással birt mindenkor, hogy ez alaphangot semmi költő
nem mellőzheti, a nélkül, hogy élethűtelen, vagy épen frivol ne legyen.
Kérdezzétek meg a családi szakadások okait, – közélet viszályaira fognak
visszavezetni.
Kérdezzétek meg nagy jellemek kiemelkedését, elbukását, – politikai
catastrophákat fogtok találni.
Kérdezzétek meg a feldúlt életpályák viszontagságait, kérdezzétek meg az
elszegényült falvak urát, – a közélet kuszált viharaira utalnak vissza.
Tudakoljátok az özvegyek könyeit, miért hullanak? az árvák sóhajait,
hová repülnek? – azok mind-mind országos bajokhoz fognak elvezetni.
S ha rokonszenv után vágyó kebletek egy ideálért sóhajt, férfi vagy nő
eszménykép legyen az, ott is fogjátok érezni, hogy a ki csupán az
ábrándozónak volt ideálja, az csak félig töltötte be a szivet, s egész
embernek azt ismerjük el, a ki nemcsak magának élt.
Saját légkörünk ez. Ezt lehelljük ki, ezt lehelljük be, mint éltetőt,
mint fojtót; ez keserít, ez édesít, mint a gyümölcsöt a hegyi lég,
melytől a szőlő édesebb lesz, a torma pedig keserűbb, mint a csendes
lapályi kertben.
Nálunk mindenki benne él a közéletben; a munkás ettől várja jobb sorsát,
a kereskedő üzlete felvirágzását; a tudománynak ez ad vállára szárnyat,
vagy lábára lánczot; a jellem ebben edződik aczéllá, vagy olvad salakká;
ennek saját cultusa van, saját dogmái, saját költészete és különösen
saját divatjai.
Ki ne tudná, csak másfél évtized alatt hány politikai eszme vált
uralkodó divattá közöttünk? hány áldozatot és mily nagyokat vitt
magával? a kiknél az több volt, mint divat, s a kik hívek maradtak még
akkor is eszméikhez, midőn azok már kimentek a divatból.
E korszakot igyekezett visszatüntetni regényem, melynek bizonyosan
számos hibái között első helyet foglalhat az, hogy több munkája volt
benne az emlékezetnek, mint a képzelmi erőnek.
Ismerős alakokat egyébiránt ne keressen e regényben az olvasó. A
fényképezés szép tudomány, de nem művészet. Az életirás a historicus
feladata, nem a költőé. Regényem nem élő személyeket, hanem a kort
igyekezett híven visszaadni.
Pest, aug. 18-án, 1862.
_Jókai Mór._