létezett, ez utóbbi részéről annál dühösebb, a mennyiben – méltósága
csökkenését két szomszéd hatalmasság közül rendesen a gyengébb szokta
inkább félteni. A tábornok díszes palotája a Plaza Nueván, közvetlenül
az Alhambra hegy tövében állott s itt az őrök, cselédek és városi
tisztviselők örökké tisztelegtek sürögtek és forogtak. A várnak egy
kiálló bástyázatáról épen e palotára és térre nyilt kilátás; e
bástyázaton járt alkalomszerüleg az öreg parancsnok fel s alá,
toledójával oldalán s éles vizsga szemekkel tekintve le vetélytársára,
miként a sólyom tekint le a prédára száraz ágon lévő fészkéből.
Ha lement a városba, ez mindig nagy díszmenettel történt; lóháton,
testőreitől környezve; vagy pedig disz-hintajában, egy, nyolcz öszvér
által vont s faragványos fa és aranyzott bőrből összeállitott ócska és
ormótlan spanyol bárkában, futárokkal, fulajtárokkal és inasokkal s ily
alkalomkor azt hivé, hogy minden nézője csodálat és tisztelettel bámulja
őt mint várurat, ámbár Granada elménczei, különösen a tábornok palotája
körül henyélkedők, gúnyosan mosolyogtak e kisszerű pompán s alattvalói
csavargó jellemére vonatkozólag, „a koldusok királyának“ csúfolák őt.
A két katonás vetélytárs közötti vitának egyik legkifogyhatlanabb
forrásaúl ama, a parancsnok által igényelt jog szolgált, hogy mind azon
árúczikkek, melyek a várőrség használatára szükségesek, vám-mentesen
vitessenek a városon át. E kiváltság fokonként elharapózó csempészetre
adott alkalmat. A vár bensejében s a környék számtalan barlangjában
csempészek ütötték fel tanyájokat s a várbeli katonák egyetértésével,
tenyésző üzletet rendszereztek.
A tábornok figyelme fel lőn gerjesztve. Értekezett törvénytudó tanácsosa
– és factótumával, egy ravasz és bajszövő escribano vagy is jegyzővel,
ki nagyon örült az alkalomnak Alhambra öreg potentát-ját zavarba s
törvényies cselekbe keverhetni. Azt tanácsolá a tábornoknak, hogy el ne
áljon jogától a város kapuján bejövő minden vonatot megvizsgáltatni s e
tárgyban egy hosszú jog-követelési levelet irt. A parancsnok egyenes
lelkü s tetőtől talpig öreg katona volt, ki az escribanokat az ördögnél
is jobban gyűlölte s különösen a kérdésben lévőt jobban mint valamennyi
többi escribanot.
– Micsoda! mondá dühösen pödörve bajuszát, a tábornok a toll emberét
használja fel engem bajba keverni? megmutatom neki hogy egy öreg katona
nem ijed meg a tudákosságtól.
Kapta tollát s egy rövid, tyúkláb iratú levelet firkantott, melyben, nem
tartván méltónak ok-adatokba bocsátkozni, kutatástól-ment behozatali
jogához ragaszkodék s kijelenté, hogy minden vámtiszten fényes boszut
áll, ki szentségtelen kezét az alhambrai zászló védelme alatt lévő
szállitmányra meri tenni.
Mialatt a két hatalmasság közt e kérdés tárgyaltatott, történt hogy egy,
a várőrség számára való szerekkel megterhelt öszvér érkezett egy napon a
Xenil kapuhoz, melyen s a külvároson át vezetett fel az út Alhambrába. A
szállitmányt egy nyakas öreg káplár vezénylé, ki sok ideig szolgált a
parancsnok alatt s szive szerinti ember volt; ép oly rozsdás és kopott
mint egy ócska toledo kard. A város kapujához közeledve az öreg káplár
az öszvér nyergébe tűzé Alhambra zászlóját s tökéletes feszesre nyujtva
ki magát, bátran ment előre, ama oldal pillantásokkal, minőkkel a kakas
megy át az ellenséges téren, minden pillanatban készen a csipésre és
veszekedésre.
– Megállj, ki vagy? kiáltá a kapu melletti őr.
– Alhambrai katona; felelte a káplár oda sem pillantva.
– Mit viszesz?
– Élelmi szereket az őrség számára.
– Mehetsz.
A káplár előre ment, kisérve a szállitmánytól, de alig haladott nehány
lépést, midőn egy egész zuhataga a vámtiszteknek, rohant ki elébe egy
kis őrházból.
– Hallo hó! kiálta a főnök. Öszvérhajtó, megállj s bontsd fel a
kötegeket.
A káplár megfordult sarkán s csata állásba helyezte magát.
– Tisztelet Alhambra zászlójának, mondá; e tárgyak a parancsnok
tulajdona.
– Mit nekünk parancsnok mit nekünk zászló? Öszvérhajtó mondom, megállj.
– Saját vesztedre állitod meg a szállítmányt! kiáltá a káplár, felhúzva
puskája sárkányát. Öszvérhajtó, előre!
Az öszvérhajtó jót húzott az állatra; a vámtiszt elébe ugrott s megfogta
a kantárt; mire a káplár felkapta fegyverét s agyonlőtte őt.
Az utcza rögtön fellázadt. Az öreg káplárt megfogták s nem kevés ütés
rúgás és döfés után, mi Spanyolországban a néptömegtől rendesen kijár,
előizeként a törvényszabta későbbi bünhödésnek, lánczra verték s a
városi börtönbe vitték, társainak megengedtetvén az átkutatott
szállítmánynyal Alhambrába felmehetni.
Az öreg parancsnok meghallván káplárja elfogatását s a zászlóján
elkövetett méltatlanságot, iszonyú dühbe jött. Egy ideig idestova járt a
mór csarnokokban, a bástyákon szaladgált s tűz és kard tekinteteket
szórt le a tábornok palotájára. Ki szellőztetvén első felindulását,
követet küldött a káplár kiadatásáért, miután kizárólag őt illetné a
jog, a vezénylete alá tartozók fölött biráskodni. Az örvendező escribano
tolla által segitett tábornok nagy hosszasan felelt, hogy miután a
merény a város falai között s a polgári tisztek egyike ellen követteték
el, az ügy világosan az ő helyhatósági köréhez tartozik. A parancsnok
követelése ismétlésével válaszolt, mire a tábornok egy még hosszabb s
még törvényesebb élű viszon-választ adott; a parancsnok egyre tüzesebb s
követelőbb, a tábornok egyre hidegebb és terjedelmesb lőn irataiban, mig
nem az oroszlányszivű öreg katona tökéletes dühben őrjöngött hogy a
törvényies perlekedés tömkelegébe ennyire bebonyolíttaték.
Mig a ravasz escribano ekként mulatá magát a parancsnok rovására, a
káplár ellen vizsgálat intézteték s ez előhozaték a fogház egy szűk
börtönéből, melynek csak egy kis rostélyzott ablaka volt, hol vas-gyúró
arczát mutathatá s barátai vigasztalását elfogadhatá.
Az ernyedetlen escribano, régi spanyol szokáshoz képest az irott
tanúbizonyságokból egész hegyet tornyoza fel, mikkel a káplár végképen
legyőzetett. Gyilkolási vádban marasztaltatván el halálra lőn itélve.
Hiába kért és fenyegetőzött a parancsnok, Alhambrából. A végzetszerű nap
felvirradt, a káplár in capilla, vagy is, a börtön kápolnájába tétetett
ki.
Az öreg parancsnok látván, hogy a dolog már végletekig megy, elhatározá
személyesen vetni magát közben. E czélból kirendelé disz-hintóját s
ebben, testőreitől környezve, legördült az Alhambrából a városba vezető
fasorok közt. Az escribano házához hajtatván, a kapuhoz hivatá őt ki. Az
öreg parancsnok szeme fénylett, midőn a törvény emberét öröm vigyorogva
látta feléje közeledni.
– Mit hallok, kezdé, ön katonáim egyikét halálra itélteté?
– Csak a törvény értelmében – a legszigorúbb igazság szerint, mondá az
önmagával megelégedett escribano, torkát ráspolyozva, és kezeivel
szárazra mosdva. Megmutathatom excellentiádnak a hitelesitett
tanúvallomásokat.
– Hozza ön ide, felelt a parancsnok. Az escribano hivatalszobajába
rohant, végtelenűl örvendve, hogy ismét alkalma nyilt eszélyességét a
daczos aggastyán rovására kitüntethetni.
Egy zsák irattal tért vissza s egy hosszú vallomást kezde ügyesen pergő
nyelvvel olvasni. Ezalatt temérdek ember csoportosúlt össze, előre
nyújtott nyakkal s tátott szájjal hallgatózva.
– Kérem önt nem jönne ki azon tolongó csordából, ide mellém a hintóba,
hogy jobban halhassam szavát; mondá a parancsnok.
Az escribano a hintóba lépett; az ajtó pillanat alatt reázáródott, a
kocsis megsuhintá ostorát s öszvérek, hintó, őrök, minden, villámgyorsan
elvágtatott, bámész ámulatban hagyva ott a sokaságot. A parancsnok meg
sem is pihent addig, mig ragadmányát Alhambra legerősebb börtöneinek
egyikébe el nem helyezé.
Katonai modorú fegyverszüneti zászlót külde le ekkor, egyezkedést
ajánlva – a jegyzőt a káplárért. A tábornok sértve érezé büszkéségét;
megvető tagadással válaszolt s a káplár kivégzésére egy erős magas bitót
állítatott a Plaza Nueva közepén.
– Ho ho! igy játszunk hát? szólt a parancsnok s rendeletéhez képest
rögtön bitófa emeltetett a Plaza Nueva-ra tekintő bástyafok kimeredő
szélén.
– S most, felelt a tábornok követének, akasztassátok fel, ha úgy
tetszik, katonámat, de ugyanazon perczben, melyben ő lenn a téren
függend, nézzetek fel s látni fogjátok, mint veri össze bokáit a légben
az escribano.
A tábornok kérlelhetlen volt; katona csapatok foglalák el a tért, dobok
pörögtek, a harangok meghúzattak. Roppant műkedvelő csapat gyülekezett
össze nézni a végrehajtást. Másrészről, a parancsnok is kirendelé a
bástyafokra a várőrséget s a Torre de la Campana-ban meghuzatta a jegyző
halál harangját.
A jegyző felesége, egy egész apró escribano ivadékkal maga után,
tolakodott keresztül a sokaságon s a tábornok lábaihoz borulva kérve
könyörgött; ne áldozná fel férje életét s gyermekei és saját jövőjét ily
büszkeségi szeszélynek.
– Jobban ismeri ön az öreg parancsnokot, mondá, sem mint kétkedni
lehetne hogy fenyegetését foganatba veszi, ha ön felakasztatja a
katonát.
A tábornokot legyőzék a könyek, a siránkozás s a csipegő fajzat
jajveszéklése. A káplárt őrizet alatt felküldé Alhambrába, még mindig a
halálra itélt fogoly mezében, csuklyás barátként; de folyvást emelt
fővel és vasgyúró arczczal érkezett ez meg. Cserébe, az egyezkedéshez
képest az escribano követeltetett. A nem rég oly nagy szavú elbízott
törvényes ember félholtan került ki börtönéből. Minden csacskasága és
önhittsége elpárolgott; haja, mint mondják, csaknem megőszült félelmében
s bamba levert pofával jelent meg, mintha már nyakán érezné a kötelet. A
vén parancsnok csipőjére szegezvén két karját, nehány perczig kemény
mosolylyal mérte őt végig.
– Ezentúl barátom, mondá neki, mérsékeld buzgóságodat mások irányában;
ne hidd magad oly igen biztosnak s mindenek fölött, jól meggondold
magad, mielőtt egy öreg katonát törvényes fogásokkal akarnál kijátszani.
Vége a III kötetnek.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Angliában az ügyvédek – barristers – a törvényszékeknél
selyem köpenyben és parókával jelennek meg.]
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
43 |csnpa kegy |csupa kegy
62 |jelennek gme |jelennek meg
79 |tndok |tudok
90 |szerencsétleu |szerencsétlen
116 |ar.a mit |arra mit
171 |igazságkiszolgál tatás |igazság kiszolgáltatás
175 |fé-ig |félig
217 |zaszlóján |zászlóján
220 |akasztassások |akasztassátok]