Egy pirosruhás kisleány:
Az Alkony — fogja kezemet,
Mellettem lépked szótalan,
A mély erdőn át úgy vezet.
Megyünk, megyünk, távol — közel
Embertelen, nagy béke van,
A kislány megrezzenne, ha
Szivem dobbanna hangosan.
Mögöttem lelkem lombja hull,
Mindennap egy hűtlen levél:
Barátok — álmok — nagyhamar
Itt lesz a pusztaság s a tél.
Semerre út, semerre cél,
Aki nem vetett — nem arat, —
Istenhozzátok cimborák! —
De ez a gyermek hű marad.
Ahányszor csak betérek itt,
A sűrüből elém kilép
A pirosruhás kisleány:
Más-más keretből örök kép.
Lágyan megfogja kezemet
S szivemben elcsittul a kín,
Megyünk, míg sáppad köntöse
S lesz biborszínből rózsaszín.
A lelkem kisleánya ez,
Múlhatlanúl a lelkemé,
Kézenfogva, szép csöndesen,
Megyünk együtt az éj elé.