A kősziklákat mindig irigyeltem,
Kik állnak büszkén, mozdulatlanúl,
Állják a villámot, ha rájok sújt,
S a harmat csöppjét, ha fejökre hull.
Számukra soha sincs „talán“, se „hátha“,
Mint dogmák állnak, oly konok-keményen,
Mint zord, erős és önhitt férfiak
És hófuvásos, sivatag nagy télben
Fejükön csipkés jégből a sisak:
A kősziklákat mindig irigyeltem.
A kemény szót most megtanulom én is,
De szívem bánja, mit kimond a szám,
Ajkamon éles az ige, mint a kard,
De belül egy hang kérdez: „igazán?“
S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett.
Már megtanulok én is sikraszállni,
S nem hajgálni kő helyett kenyeret,
S lenni kőszirt, mely int és fenyeget,
Kőszikla, mit meg nem ingat semmi,
Kőszikla, min a csákány eltörik.
Ó, de belül fáj keménynek lenni!