Hogy örvénylik a csend; már feneketlen;
Az idő éjfélre jár, hull a hó;
Én az elmulásról elmélkedem,
És arról, ami örökkévaló…
A lámpám ég, a lelkem alig pislog,
De _jó_ a lelkemen e félhomály;
Ilyen lehet az Isten közele —
És ilyen lehet a közel halál.
Ilyen lehet egy ködös szerelem,
Amelynek célja nincs és vágya nincs;
Csak olyan, mint egy szentjánosbogár,
S a sötét szívnek mégis drága kincs.
Magam vagyok és boldog egyedűl,
Az álmaimmal; — az álom _erő_,
Mikor a valótól már elszakadt,
S titáni árnyék: végtelenbe nő!
Élet portáján ha koldulni röstel,
És felmagaslik némán, feketén,
És megy a maga külön útjain:
Koronás árnyék, fejedelmi rém!
Magam vagyok és boldog egyedűl,
A múló élet messze, messze van,
A lámpám ég, a szivem alig rezdül,
Csak álmaim röpdösnek, hangtalan.
Magam vagyok és boldog egyedűl,
Éjfélután. Künn örvénylik a hó;
És az elmulásról elmélkedem,
És arról, ami örökkévaló…