A mi életünk sóhajoknak hídja,
Mely átível a sötét lagunán, —
S majd jőnek egykor boldog gondolások:
Szerelmes párok — sok száz év után.
S a híd alatt megállnak. Ó be mások,
Be mások lesznek ők, mint Te meg én,
S majd nézik egymás ifjú arculatját
Velence ősi, komor tükörén.
A mi életünk sóhajoknak hídja,
De elszánt léptünk alatt kong a híd,
Lenn ásítnak az ólomkamarák
És rajtunk senki, semmi sem segít.
Akkor majd nászdal zeng a híd alatt,
S egy erős kéz szorít egy kis kezet, —
Mi akkor már történelem leszünk:
Fekete kő, s fehér emlékezet.