Van Helsing jött és ment. Eljött velem Hillinghamba és szerencsénkre
Lucy gondoskodott róla, hogy anyja másutt villásreggelizzen és mi
egyedül lehettünk vele. Van Helsing nagyon gondosan megvizsgálta a
pacienst. Ő nekem fogja megmondani és én fogok neked tanácsolni, mert
természetesen nem voltam végig jelen a vizsgálaton. Ő, attól tartok,
hogy nagyon aggódik, de azt mondja, hogy gondolkoznia kell. Mikor
barátságunkról szólottam neki és arról, hogy te teljesen megbizol a
dologban, azt mondta: – Mondjon meg neki mindent, a mit maga gondol.
Mondja meg neki, a mit én gondolok, ha maga ki tudja azt találni és ha
akarja, nem én, nem tréfálok. Ez nem tréfa, de élet és halál, talán még
több – kérdeztem, hogy mit akar ezzel, mondani, mert igen komolynak
láttam, ez akkor volt, mikor vissza jöttünk a városba és ő egy csésze
teát ivott, mielőtt visszaindult volna Amsterdamba.
De nem volt hajlandó többet mondani. Azért nem kell rá haragudni Artur,
mert épp a zárkózottsága mutatja, hogy elméje minden erejét Lucy
érdekében szedi össze. Meg lehetsz róla győződve, hogy elég világosan
fog róla szólni, ha itt lesz ideje. Azt mondtam neki, hogy egész
egyszerüen le fogom a számodra irni a betegnél tett látogatásunkat. De
erre már alig figyelt, csak azt az észrevételt tette, hogy a korom
Londonban most nem olyan alkalmatlan, mint az ő diákkorában volt.
De hogy a látogatásunkra térjek. Lucy jobb kedvü volt, mint a mikor
először láttam és mindenesetre jobb szinben, mint akkor. Veszitett
valamit kisérteties sápadtságából, a mi téged annyira megijesztett és a
lélegzetvétele is rendes volt. Nagyon kedves volt az öreg professzor
iránt (kedves, mint rendesen), noha én jól láthattam, hogy a szegény
gyermeknek igen nagy megerőltetésébe kerül. Azt hiszem, Van Helsing is
látta, mert észre vettem, azzal a szurós, éles pillantással figyelte, a
melyet oly régóta ismertem. Aztán elkezdett mindenféléről beszélgetni,
ki vévén magunkat és betegségeket és oly végtelen zsenialitással
beszélt, hogy szegény Lucy tettetett élénksége valódivá változott.
Azután minden látszólagos változás nélkül a beszélgetést a látogatására
terelte és barátságosan kezdte:
Kedves fiatal kisasszony! Nekem azért van szerencsém látni, mert önt
nagyon szeretik. Ez sok kedvesem, még akkor is, ha az volna, a mit én
látok. Ők azt mondták nekem, hogy ön lent van jó kedvben és hogy
krétaszin sápadt. Nekik azt mondtam én, püff neki! – ezzel az ujját
csettintette rám és folytatta. De ön és én megmutatjuk nekik, hogy
mekkorát tévedtek. Hogy tudna ő – és ezzel rám mutatott csontos ujjával
– valamit fiatal hölgyekről? Ő csak az ő őrültjeit tudja, azokat hozza
vissza boldogságra és azoknak, a kik szeretik őket. Az is nagyon sok és
nagyon nagy dolog, ha ilyen boldogságot adunk valakinek. De az ifju
hölgyek! Neki nincs felesége, nincs lánya és a fiatalok nem mondják meg
magukat a fiatalnak, hanem csak az öregnek, mint én, a ki ismertem annyi
szomoruságot és szomoruságoknak okait. Ugy drágám, el fogjuk őt küldeni
szivni cigarettát a kertben, mig maga és én kicsit beszélgetünk csak
magunknak. Én elértettem az intést és kint járkáltam föl és alá, mig
nemsokára a professzor az ablakhoz jött és behivott. Nagyon komolynak
látszott, de ezeket mondta: Én gondos vizsgálatot csináltam, de nem
találtam betegség okát. Megegyezek magával, hogy nagyon sok vér
elveszett, de ez volt, de nem most. De állapota semmit sem sápkóros.
Kértem, küldje ide szobalányát, hogy egyet vagy kettőt kérdezzek, hogy
véletlenül semmit se hagyjak ki. Nagyon jól tudom, mit fog mondani. És
mégis van ok; mindig van oka mindennek. Muszáj haza menni és
gondolkozni. Ön küld hozzám táviratot minden nap és ha van ok, ismét
jövök. A betegség, mert nem egész jól lenni, betegség, engem érdekel és
a kedves fiatal leány, ő is érdekel. Ő megbüvölt engem és érette, ha nem
is magáért vagy betegségért, én jövök.
A mint már mondtam neked, ennél többet nem akart mondani, még akkor sem,
mikor magunkra maradtunk. És igy kedves Artur, te is annyit tudsz, mint
én magam. Én szigoruan fogok figyelni. Remélem, hogy szegény atyád
jobban van. Borzasztó lehet, szegény barátom, a helyzeted két lény
között, a ki mind a kettő drága szivednek. Tudom, hogy kötelességérzeted
atyád mellett tart és helyes, hogy ott maradsz. Ha szükségesnek látnám,
egy üzenettel azonnal Lucyhoz hivlak: azért ne aggódjál tulságosan, a
mig nem hallasz felőlem.
_Seward dr. naplója._
_Szept. 4._
Zoophagous betegem még folyton ébrentartja érdeklődésünket. Azóta csak
egy kitörése volt és ez tegnap, még pedig igen szokatlan időben. Épp
mielőtt a delet elütötte volna, nyugtalankodni kezdett. Az ápoló ismerte
a szimptomákat és azonnal segitséget hivott. Szerencséjére az emberek
futva jöttek és épp jókor értek, mert a mint a 12-őt elütötte, a beteg
oly dühödt lett, hogy minden erejüket megfeszitve, alig birták lefogni.
De alig öt perc mulva csöndesedni kezdett és végül egészen mélabus
hangulatba csapott át, a melybe mindezideig megmaradt. Az ápoló azt
mondja, hogy a visitásai, mig a kitörése tartott, valósággal borzalmat
keltők voltak. Én alig győztem a többi betegeket megnyugtatni, a kiket
üvöltéseivel megriasztott. De nem csodálom, hogy a betegekre ilyen
hatással volt, mert azok a hangok még engem is izgattak, noha jó távol
voltam tőlük. Most az ebéd utáni órája van az intézetnek és az én
betegem egy sarokba huzódott, levert, bánatos arccal, tünődve valamin, a
mit nem tudtunk belőle kivenni.
_Később._ – Ismét változás a betegemben. Öt órakor még egyszer benéztem
hozzá és látszólag oly boldognak és elégedettnek találtam, mint azelőtt
szokott lenni. Legyeket fogdosott és megette őket, pontosan számon
tartva fogásait, egy, a körmével az ajtószárfán a párnázott falközeiben
tett jegyzéssel. Mikor meglátott, elejbém jött, bocsánatot kért rossz
magaviseletéért és alázatos, hizelgő modorban könyörgött, hogy engedjem
vissza menni a szobájába és adassam neki vissza a jegyzőkönyvét. Én
jónak láttam a kedvében járni, most hát ismét a szobájában van, nyitott
ablak mellett. A teájába való cukrot az ablakdeszkára szórta és a legyek
csak ugy tódulnak be hozzá. De most nem eszi meg őket, hanem skatulyába
rakja, mint azelőtt szokta és már fürkészi a szobája sarkait, hogy
pókokat találjon. Én beszéltetni próbáltam az elmult napokról, mert
roppant nagy hasznát venném, ha gondolatának a fonalát valahogy
megkaphatnám. De nem sikerült. Egy vagy két percig nagyon busan nézett,
aztán különös hangon, mintha inkább magának, mint nekem beszélne, igy
szólt:
– Vége mindennek! Vége mindennek, ő elhagyott engem. Most már semmi
reményem, hacsak magam meg nem tudom tenni!
Aztán hirtelen felém fordulva, határozott hangon mondta: Doktor, nem
volna szives nekem kissé több cukrot adatni? Én azt hiszem, hogy az
nagyon jól esnék nekem.
Igen és a legyeknek? – kérdeztem én.
Igen! A legyek is szeretik, én pedig szeretem a legyeket; ennél fogva
nekem esik jól. – És még vannak emberek, a kik azt mondják, hogy az
őrültek nem tudnak következtetni. Dupla porció cukrot rendeltem neki, a
mi oly boldoggá tette, hogy tán senkivel sem cserélt volna a világon.
Csak nyitját tudnám lelni az elméjének.
_Éjfél._ – Ujabb változás a betegemben. Westenra kisasszonyt látogattam
meg, a kit sokkal jobb szinben találtam és onnan visszaérkezve, a
kapunkban álltam meg, a napnyugtát bámulva, mikor ujra hallottam a beteg
üvöltését. Minthogy szobája a háznak ezen az oldalán van, sokkal jobban
hallottam, mint reggel. Épp akkor értem a szobájába, mikor a nap lement
és ablakából láttam, vörös korongját letünni. Minél lejebb ért a nap,
betegem izgatottsága gyöngébb lett és a mint végképp letünt, kicsuszott
az ápolók kezei közül és élettelen tömeg gyanánt terült el a földön.
Igazán bámulatos, hogy mily gyorsan szedi össze magát néha az ilyen
őrült, mert néhány pillanat mulva egészen nyugodtan kelt föl és nézett
maga körül. Én intettem az ápolóknak, hogy huzódjanak vissza, mert
kiváncsi voltam, mit fog tenni. Ő egyenesen az ablakhoz ment, lesöpörte
a cukrot, azután fogta a legyes skatulyát, kinyitotta és kidobta az
ablakon, azután gondosan bezárta az ablakát, átment az ágyához és leült.
Mindez nagyon meglepett és kérdeztem tőle: Hát már nem akar többet
legyeket tartani?
– Nem, felelt ő. Meguntam ezt a sok ostobaságot!
Igazán érdekes tanulmány. Vajjon mi lehetett az oka annak, hogy kitörése
ma délben és napnyugtakor lepte meg. Vajjon lehet-e a napnak is bizonyos
időszakokban káros befolyása némely természetekre, mint a milyen
rendesen a holdnak szokott lenni? Majd meglássuk.
_Távirat_, Seward dr. London – Van Helsing drnak Amsterdamban. _Szept.
4._ – Betegünk ma is még jobban van.
_Távirat_, Seward dr. London – Van Helsing drnak Amsterdamban. _Szept.
5._ – Betegünk sokkal jobban van. Jó étvágy. Nyugodt álom. Jó kedv.
Kitünő szin.
_Távirat_, Seward dr. London – Van Helsing drnak Amsterdam. _Szept. 6._
– Iszonyu változás rosszabbra. Pillanatnyi késedelem nélkül, azonnal
jőjjön. Helmwoodot nem értesitem, mig nem beszéltem önnel.