mintha ez mind nem érdekelné, mintha mindebből szót sem értene.
– Jaj én drága pulyáim, – süvit fel a távolban egy asszony, mert most ez
itt a hang, ez a véletlen sóhaj.
Az előbbi öreg pedig a templomkeritésnél, látva a papot, elindul lassan
feléje. Megáll, kalapja felé int, komolyan megáll.
Hiába intenek neki, hogy menjen innen, elmondja.
– Tiszteletes uram, tessék felvenni engem is, mer má mind felveszik a
népeket. Nevem Kisari Máté, a feleségem, két lányom, meg egy katonafiam
lett oda. A kórházba, a városban haldoklik a testvérem…
Ugy diktálja mint tüzesetnél a kárt, a boglya szénát, hogy idejébe
legyen bejelentve, a kártérités miatt.
– Menjen innen bácsi, menjen most innen, – szól rá Jolán, – beteg most a
tiszteletes ur.
Az ember nem törődik vele.
– Nevem Kisari Máté, feleségem, két lányom, meg a katonafiam – ismétli
monotonul, – mindenki nagy pénzeket kap most, csak én vagyok kitudva.
Nem igazság: feleségem, két lányom, meg a katonafiam minek lett akkor
oda!…
Miklós bágyadtan ül, a nap rásüt beteg arcára, az enyhe délutáni nap,
barna szakállában, ami harmadnaposan verődött ki, vöröses fények
csillannak meg. Köhög, minduntalan köhög.
– Élet, – mondja. – Ez az élet… Nem a szeretet,… hanem ez… és nem a
szeretet…
– Nem? – mondja halkan Margit.
Miklós ezt meghallja. Nem néz rá, fáradt, mosolyog.
Kajánul mosolyog, azt hiszi most végre igazán sikerült… Most jegyezte
el: mikor mindennek vége… lekötötte egy életre, mikor elválnak… szegény
kicsim… legalább megsiratsz, azt hiszed jó voltam…
De nagyon gyönge. Ugy székben viszik be, a dadus, Jolán s Margit.
Hogy ágyba teszik, boldogan ereszti el magát.
– Szeret? – suttogja Margit felé, aki most egész közel van. – Azért
szeret? – rebegi ujra.
Margit merev, nem tudja mit tegyen. Megszánja. Igent int s erre elfakad
sirva.
Miklós ellopja ezt a kint s lehunyja rá a szemét. Aludni. De nem tud.
Dékányné bucsuzik. Nagyon nincs rá szükség. Erre Jolán is, együtt
jöttek.
– Aztán jó lenni, orvosságot bevenni, bizony.
Margit igy szól:
– Én itt maradok.
Szegény kis lány, kis acél lélek, hősi feláldozással itt marad. Ugy nem
tud ápolni, vigasztalni, beteget gyügyögni: de kötelességet érez a feje
fölött s marad, ide kötötte a gyürü.
Éjjel a lámpa mellett ültek ketten, szótlan, a két nő, az egy férfi két
nője. Az anya s a menyasszony.
Azóta nem ébredt fel, s nem tért magához, oly kinos nézni, amint a
szervezet gépiesen dolgozik, fuj, liheg, tüzel. Egyre váltják a jeges
borogatást, az orvosságot beadni szinte lehetetlen, szétfolyik. S alig
köhög, le kell törölni.
Margit ugy mered rá, folyton nézi, ijedt, rémült szivvel. Nem érti, hogy
mit csinál. Mi ez. Mit akar. Mi történt. Hisz nem látszik rajta semmi.
Mért nem akar? Mért nem szedi össze magát.
Elaludni nem bir, csak ül a széken, kemény, egyenes széken félve s a
szüleire gondol, már haza kellett volna menni, a bál miatt maradt.
Szegény kis anyjára gondol, az hogy tudná őt ápolni… nem ugy, mint ez
itt a fiát, csak irja a…
Éjféltájban, ugy látszik, elszunditottak. Valaki megfogta a kezét,
milyen forró… Miklós.
– Jobb igy…
Ráijedt.
– Hogy? Kedves? Mit akar mondani szivem…
– Megmaradok a maga emlékében tisztán, jónak, szépnek, hűnek,
engedelmes, jó kis fiu…
Margit zokogott.
– Ha megtörténik… ha megismer… akkor megtudta volna, hogy rossz vagyok:
gonosz.
– Nem szivem, maga jó. Maga a legjobb a világon, – sirta a kislány.
Miklós konokul megrázta a fejét:
– Nem, én nem vagyok jó: én ember vagyok.
Bejött az anya a neszre, a borogatást készitette.
– Feltegyük fiacskám?
– Minek az?
– Mit mondasz?
– Minek már az?
– Tegyük fel fiam. Feltegyük?
– Jó.
Margit is olyan rémülve nézte. Már ő is leszámolt, tudta, belegyőződött:
minek már az.
Egy óra mulva Miklós felállott.
Letette a lábát a földre és felállt.
Iszonyodva néztek rá, a dadus odafutott s derékon átölelve tartotta.
Felemelte a karját.
– Mi hárman… Mi hárman.
S odanézett baljára, ott állott Jákób, a hosszu szakállu, csillogó
szemü, ravasz öreg zsidó.
– Igen, én régen tudom: te elvesztetted a fetist és te adtad nekünk a
Láthatatlant, ne tagadd!
Jobbjára nézett és ott állott Pál, a másik komoly, konok zsidó, szent
dolgok ügynöke.
– És te csináltad meg az uj üzletet, a szeretettel…
Magába merülten suttogta.
– Te vetitted ki Uram a lélekből a Szeretetet a világra! De ez csak
káprázat… Az élet más…
Akkor az ujját feltartotta és a szoba felé üvöltötte:
– Emberek: figyelmeztetlek benneteket a természet örök törvényeire…
Még beszélni akart, nem birt, végigbukott a földön.
Mire feltették az ágyra, megkezdődött az agónia.
És a két nő sirástalan rémülettel ijedten nézett egymásra, a megszünt
férfiu két idegen asszonya.
Elvégeztetett: de semmi sem tisztáztatott.
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
6 |gyerekek dnak |gyerekek tudnak
18 |haliatszik |hallatszik
19 |az vó falu |az alvó falu
19 |vé ét |végét
20 |csaknek sir |csaknem sir
30 |minhta |mintha
41 |hogyn ő |hogy nő
57 |okkal mélyebb |sokkal mélyebb
62 |z a megtérés |ez a megtérés
74 |szakemebereknek |szakembereknek
78 |vészkiá tást |vészkiáltást
78 |k nyujtotta |kinyujtotta
79 |itt megállott.“ |itt megállott.
79 |é etünk |életünk
98 |tekintetétből |tekintetéből
98 |monadnia |mondania
101 |fegadják |fogadják
120 |érzésekkkel |érzésekkel
120 |lly keserü |ily keserü
142 |lelfekhetnének |lefekhetnének
143 |vonják-egy |vonják egy
151 |bejonni |bejönni
153 |kell mennni |kell menni
164 |gyülöleletes |gyülöletes
173 |kisértetetesen |kisértetesen
174 |körülbelul |körülbelül
174 |vérmékséklet |vérmérséklet
182 |akadezó |akadozó
188 |egy fiata |egy fiatal
214 |pláne leh |pláne lehet…
219 |hegy dupla |hogy dupla
223 |ot állott |ott állott
223 |legutóbbb hallott |legutóbb hallott
299 |Egy ék meg a |Egyék meg a
300 |cak egy |csak egy
300 |végrehajhatónak |végrehajthatónak
313 |zemmisiteni |semmisiteni
317 |zavartala nul… félelmes vol… annyifél |zavartalanul… félelmes volt…
annyiféle
319 |kiszőkö |kiszökő
345 |– a fejére |– Tojok a fejére
346 |éle-e még? |él-e még?]