Magláy Fülöp csodaszerű eltünése óta elmult egy egész hónap. Ez alatt
mind a maglái jószágigazgatójához, mind a budapesti fiskálisához egymást
érték a levelek Sternberg gróféktól. Fülöp és Adél, s végre a nagynéne
maga sürgetve tudakozódtak az elveszett ifjú vőlegény felől; de
felvilágosítást sehonnan sem nyertek.
A harminczadik napon aztán kap Magláy Fülöp a városmajori lakásán, hol
elrejtőzve lakott, egy rövid levelet, melyben felszólítják, hogy annak a
tudvalevő lemondási ügynek a végbefejezése végett jelenjék meg a
fiskális házában.
Fülöp makacsul ragaszkodott ez elhatározásához, lassankint
hozzászoktatta már a szivét ahhoz a nagy fájdalomhoz, a mi e lemondással
együtt jár, megválni a szép világtól, a még szebb fiatalságtól, s a
legeslegszebb menyasszonytól! Beállni halottnak, s úgy élni tovább…
A kitüzött órában ott volt az ügyvédnél.
Mikor benyitott annak az elfogadó termébe: egy fiatal embert talált ott,
a ki szivarozva nyúlt végig a pamlagon, a lábait magasabbra rakva fel,
mint a hogy a feje volt.
Az első tekintetre ráismert. – Ez az Ernő.
Igen: annak a buksi, nagy, szegletes feje, gorombán esztergályozott
ábrázatja, zsákhordásra termett vállai, széles ajkai, azzal a
csufondáros fintorlattal, ez a sülök orr!
– Szervusz, Ernő!
Arra az a fekvő alak vállat von; felnéz a padlásra, nagy füstöt fúj
felfelé s meg sem mozdul fektéből.
Erre eszébe jut Fülöpnek, hogy hiszen az ő öcscse már egy pár év óta
folyvást angolokkal jár együtt: az már nem hall magyarul, s azzal
angolra fordítja az üdvözlést.
– God marrow, sir.
Ekkor aztán egyenesre peczkelődik a fekvő alak s ülővé változik, a két
izmos tenyerét a térdére fektetve, s azzal a két hegyes, apró szemével
oda néz a megszólítóra.
(Ezek az Ernő vasvilla szemei.)
S a fogai közül ezt morzsolja:
– Mit tetszik önnek?
– Ah, hát te még értesz magyarul? Mikor jöttél haza?
– Ugy reggel négy óra felé.
– Egyenesen Afrikából?
– Nem. Egyenesen Európából, most ott szoktunk makaózni.
– Hát lőttél sok oroszlánt?
– Bakot lőttem egynehányat; de oroszlánt nem láttam.
– Hát akkor mivel töltötted az időt?
Erre már felpattant ültéből és interpellált.
– De mit faggat ön engem azzal, hogy én mivel töltöm az időt?
– Szeretném tudni, hogy minek jösz azért olyan nagyon tűzbe?
– Én meg előbb azt szeretném tudni, hogy hol és mikor ittunk mi
egymással testvéri poharat, a mi önt arra feljogosítja, hogy engem
tegezzen?
Ez a szó nagyon elkeseríté Fülöpöt: a mellére ütve mind a két
tenyerével, kiáltá indulatosan:
– No ez sok! Te már is meg akarod tagadni a testvéri viszonyunkat, a
mikor én még le sem mondtam a kedvedért az első szülöttségről.
Erre aztán kiesett a szivar a szájából annak a másik fiatal embernek, a
nagy kaczagástól. Oda futott a mellékszoba ajtajához, az volt a
fiskálisnak az irodája. Bekiáltott hozzá:
– Jőjjön ki csak, édes apám! Itt van egy úr, a ki nekem minden áron
bátyám akar lenni.
Pargha fiskális úr erre a szóra előjött a dolgozó szobájából, szájában a
keresztbe fogott kalamust, a két kezében irásokat és tentatartót hozva.
– Micsoda? Hát ez a fiskális úrnak a fia? – kérdé elámulva Fülöp.
– Meg vagyok felőle győződve, hogy az én fiam, a gézengúz!
– Én azt hiszem, hogy az én Ernő öcsém.
– Az ám! Nagyon hasonlítanak egymáshoz.
– Megfoghatatlan!
– Hát a hogy a minap már megmagyaráztam. A nőknek az idiosyncrásiája,
semmi más. Akkoriban épen én jártam ott a maglái kastélyban. De már
azzal talán csak nem akarja ön azt a dicsőült emlékű úrhölgyet
gyanúsítani, hogy ebbe az én hypopotamus pofámba szeretett volna bele.
Az én Jóskám épen olyan jogon hasonlít az ön Ernő öcscséhez, mint a
Sternberg Fülöp önhöz. Ránk bámultak…
Fülöp még kételkedett.
– De hát az az arczkép: – mondá – az a Vénus-kép ott a rakomiczi
kastélyban.
– Hjaj, barátom! Az egy párisi énekesnőnek a képmása, a szép Cornemuse
istenasszonynak, a ki a megboldogultnak fiatal korában egy uradalmába
került.
Fülöp megkönnyebbülten lélekzett fel.
– No hát, irjuk alá a lemondást. – Mondá Pargha úr, leterítve az
okiratot Fülöp elé. – Ernő úrfi azt irja a Saharából, hogy ő most nem
jöhet; mert tevepárduczokra vadászik; hanem csak csináljuk meg azt a
majoratus átirást, s én adjam is el a dominiumot, az árát küldjem utána.
Hát csak frissen, édes Fülöp barátom! Itt van, irja alá. Van két tanú.
Az egyik a Jóska, a ki előttemezi a historiát. Aztán menjen cistercita
barátnak: várják!
És e közben szeretetreméltó malicziával mosolygott a fiskális.
Magláy Fülöp azt mondá erre:
– Köszönöm szépen. Már mást gondoltam. Csak maradjon az öcsém öcsémnek.
– Ön pedig visszamegy szépen a szeretetreméltó menyasszonyához?
– Igen. És a Jóska öcsémet fogom megkérni, hogy jőjjön el vőfélynek.
– Jó lesz. Elveheti ön nyugodtan Sternberg grófnőt. Hanem csak annyit
mondok, hogy mikor az az idiosyncrasia elkövetkezik, akkor tegye
üvegharang alá. – Szegény asszonyok! Mennyi rosszat rájuk fognak! Pedig
az örök, kitanulhatatlan természet titkai ezek! Ki tudja a teremtés
rejtélyét?
Magláy Fülöp visszatért a menyasszonyához. Sok dolga volt elrendezni
való: azzal vágta ki magát. Boldog pár vált belőlük s viruló család
gyarapult utánuk.
*
Már most az a kérdés, hogy e sok derék ember közül melyik volt a
legderekabb? Magláy Sebestyén-e? vagy Sternberg? vagy Fülöp? vagy a
Pargha fiskális?