Egy szép reggelen Magláy Sebestyén úgy találta, hogy a feleségének a
szemei ki vannak sirva.
Hisz az egész föld tekintete másforma lesz záporeső után, hát még az
asszonyi szemeken hogy ne látszanék meg?
Kivált az olyan szép szemeken, mint Klarindáé, a miknek az örvényébe, ha
valaki belenéz, hát beleszédül.
Látni azokban mindent, a mi az égen van: csillagot, szivárványt,
villámlást, holdudvart, napfeljövetelét.
Magláy Sebestyén rendesen csak a borulatot szokta benne látni.
– Mért van kisirva a te két szép szemed, te égből lejáró angyal?
A lehunyó szárnyas szempillák még egy ragyogó könycsepppárt zúztak szét.
Kész volt a felelet.
– Elszökött tőlem a Lórim!
A Lóri, az a madárfejü ember, a tarka szárnyú, a ki beszélni tud
háromféle nyelven, de legszívesebben németül; a ki úgy szerette az
asszonyát, hogy annak a szájából ette meg a narancsszeletet s minden
embert vérig harapott, a ki az úrnőjéhez közelített, s urat, cselédet
egyformán «filounak, spitzbubnak, betyárnak» czímezett; ő neki pedig
sorba csókolta mind az öt ujja hegyét, olyan hangos csattogtatással,
hogy a ki nem látta, hogy madár, azt hitte: vőlegény, a ki
menyasszonyától kérdezősködik; s mikor annak a nevét kimondta: «Liebe
Klarinda», azt annyi hízelkedéssel tette, olyan beczés hanglejtéssel,
hogy az csupa csoda volt; néha még azt a szót is hozzátette: «Liebst du
mich noch?»
És mégis el tudott szökni. Itt áll a szép czifra kalitka üresen a kitárt
ablak előtt.
– Nosza minden ember, a ki csak mozoghat: hajdú, szerezsán, vadász,
kertész, csősz, erdőkerülő! Jobbágyok! Naplopók! Kenyérpusztítók! Neki
az erdőnek! Száz arany üti a markát, a ki a beszélő madarat meghozza! Ne
félj bálványom: visszakerűl a madarad.
A maglái uradalom vadas erdősége tesz valami hatvanezer holdat; de ember
is van hozzá elég, a ki azt felhajtsa egy madárért.