Regényem bevégeztével némi számadással tartozom a tisztelt olvasó
közönségnek.
Szándékom volt a kétszáz év előtti kort mutatni be, saját hazánkban, az
akkori erkölcsi fogalmakkal, társadalmi állapotokkal, községi és családi
élettel, a mi a nemzeti mívelődés s a nemzeti létért való küzdelem
sajátszerű ellenmondásaiból fejlődött ki.
Magyarország egy részében török basák kormányoztak, örök harczban a
római császár seregeivel, a ki a másik részt birta. A harmadik rész
Erdély nemzeti fejedelmei alatt állt.
Minden nagyobb város védelemhez volt készülve: Kassa egy izben év
hosszatt védte magát egy császári sereg ostroma ellen. A városok tanácsa
ennélfogva nagy fenhatósággal bírt s az országos törvényeken kívül saját
statutumait is jogerőben tartá s használta a pallos jogát.
A török és magyar közötti vidéket a martalóczok tarták rettegésben, a
magyar és lengyel közöttit a százával összecsoportosult haramia bandák,
azok ellen csak a legnagyobb szigorral védhette magát minden város. A
fegyelem olyan volt, mint a csatatéren álló katonáké, s ez a fegyelem
kihatott a családi és magán-életre is. Még a káromlást is
nyelvkitépéssel fenyítették meg, s a szerelem botlásaira halál volt
szabva.
Ezért aztán a hóhér a legnevezetesebb tényező volt a társadalomban.
Mindig volt dolga és az rettenetes munka volt. Raffinált, kitanult
kínzások. Gazdag ember volt a mester, és nagy hatalommal ellátva; de
azért ő és minden hozzá tartozandója becstelen, ha csak harmincz évi
szolgálat után az uralkodó kegyelemlevele «becsületessé» nem avatta fel;
a mikor aztán szerzett vagyonával letelepülhetett a városba s élhetett a
társaság között.
A tudomány maga is teli volt babonával, az orvoslás titkos sympathiákkal
foglalkozott, nem csoda, ha az alsóbb néposztályokban a kuruzslónők
egész hatalmat képeztek: a boszorkányi kart, melyet az üldözés nem
irtott, de növelt. A kuruzslás együtt járt a kerítőséggel.
Irtani, elrettenteni volt a közigazgatás jelszava; nem az embereket
megjavítani.
És a mellett az a titkos szövetség, a mi a törvényen kívül a társasélet
egyes köreiben a maga külön törvényeit fentartá. A jezsuita hatolt
előbbre a maga szövetségével, a protestantismussal szemközt; s titokban
czéhek, jó barátok, fegyvertársak közügyet csináltak a magánügyből s
mikor egy közülök meg volt támadva, akkor mindegyik kötelességének tartá
azt a bajából kiszabadítani.
S mindennyi társadalmi nyüzsgés mozgás tetejébe jött még egy-egy
országrendítő mozzanat, mikor a fejedelmek valami hadjáratot indítottak
meg, mint a jelen történetnél Rákóczy György Lengyelország ellen, a mi
rövid időn ismét más alakot adott a még meg sem szilárdult országnak,
városokat, megyéket egyik kézről a másikra juttatta, jóllétet, anyagi
gyarapodást, hatalmat, családi boldogságot egy ökölcsapással semmivé
tett.
S ennyi küzdelem közepett idomult, változott annak az élete, a ki
megakart maradni embernek, magyarnak, szabadnak és istenfélőnek. Ezt
volt szándékom a korhoz híven visszaadni.
Történetemnek csaknem minden adata egy darab igaz történet egykoru
krónikákból összeállítva.
Tudom, hogy a két szerető szívnek ily bünhődése visszatetsző a mai kor
fogalmai szerint; de így történt az meg s így kellett annak megtörténni,
hogy ama kor szükséges vasszigorán csorba ne essék.
Ha drámának dolgoznám fel ezt a tárgyat, akkor másként végezném azt be;
drámánál a szinpadi hatás parancsol. Ott a végcatastropha előtt
megjelentetném Mikhál atyját, a ki felderítené, hogy Henrik csaló volt:
a «si fuerit dolus» szerint házassága nem volt érvényes Mikhállal és így
Mikhál és Bálint nem követhettek el házasság-törést s ezzel Bálint nagy
diadallal vinné el a vérpadról megszabadított Mikhálját; de a korrajznál
kötelezett a fölvett eszme megtartani az alaphangot s végezni így, a
hogy valóban végződött, s legfeljebb az elegiacus hanggal adni
elégtételt annak az érzésnek, a mivel a hasonló történeteket a mai
szelid erkölcsi nézetek fogadják, míg a mult kor nézeteit azok a
fejezetek elé írt mondatok fejezik ki, a miknél épen ez okból
megtartottam a régi irásmódot (kissé régibb modorút is, mint akkor
divott).
A kor jellemzése végett időztem az akkori szokások leirásánál is
hosszabban, a mi az első fejezetben, hiszem, hogy unalmas is. De
szokásban volt. Még gyermekkoromban is a latinkodás a bon tonhoz
tartozott. Egy ebéd alatt a házi gazda minden fogáshoz mondott egy diák
hexametert.
A leves után: «Jusculum ut prosit, guttarum sume triginta».
Jött a rák. «Mensibus erratis valet sub prandio cancer».
A halra mondta: «Tertia dummodo maledictus piscis in aqua». S erre bort
kellett inni.
Mikor a bort kitöltötte, azt mondta rá: «Quodsi manes, pergam; si tu
pergis, nos remanemus». Ez szólt a habnak a bor szinén: ha elmulsz
maradunk, ha te maradsz, mi megyünk el.
A sültnél a szokott felszelési regulát: «caput alas pedes et caetera
membra resolve».
Ha a sajtot hozták: «Caseus et panis, sunt optima fercula sanis».
A dióra mondta: «Prima nux prodest, nocet alter, tertia mors est».
A vajat így kinálta: «Mane aurum, argentum meridie, vesperi plumbum».
Végül a gyümölcsre: «Dat pira, dat poma, qui non habet alia dona».
Mit a megkinált, ha igazi orthodox Galenuskövető macrobiota volt, így
utasított vissza: «Vivere si velis diu, tu nil de arbore sume».
A Cisio még gyermekkoromban használatban volt; csak mint játék már; de
hű utánnyomata a mult századbeli komoly tudományos tanácsadónak, mely
fölvilágosított a multról és jövőről, a nap teendőiről, távollevők
hogylétéről s egészségünk fentartásáról. (I. fejezet.)
A két század előtti utazásmódot leirja az egykori naplója a névtelennek,
ki magát «Ungarischer Simplicissimusnak» nevezi, a XI-ik fejezetben.
Az akkori Kézsmárk leirását (17. l.) feltaláljuk Wagner J. K.
«Christlich und Türkischer Staedte und Geschichtsspiegel»-ben.
A gyógyszerek és sebkuruzslások módját (42. l.) nagy komolyan leirja a
Georgica curiosa «Über Wunderheilmethode und Pestwundercuren».
A «barátság jogát» (51. l.) ugyanaz hosszasan ismerteti Tiraquel után,
minden következményeivel együtt.
A bakótól elszökött fiú történetét, ki pap akart lenni, szintén az
idézett névtelen irónál fedeztem fel.
Tőle vettem át a Babura Pirka boszorkány alakját s a rablótanya és
haramiavezérek ismertetését is.
Az akkor divatozott tánczokról körülményesen beszél a névtelen
krónikairó, s azt mondja, hogy a magyar táncz inkább hasonlít a
ballethez s a jellemző pantomiához, többnek leirását adja. Ezeket Ipolyi
Arnold magyar mythologiájában is feltaláljuk.
A «háromszáz özvegyasszony tánczá»-ról azt mondja: egyszer az erdélyi
fejedelem Nagy-Bányán időzött s épen akkor egy bánya beomlott s tömérdek
munkást eltemetett: úgy hogy háromszáz özvegy maradt az eltemetettek
után. Az asszonyok még nem tudták férjeik halálát. A fejedelem titokban
tartatá azt s nagy ünnepélyt rendezett, melyre a nőket mind meghivatta s
az udvari karmesterével szerzette ezt a dallamot, s mire azután azok a
nők, bortól felvidultan, tánczra kerekedtek. Akkor, midőn legjavában
folyik a táncz, mond a fejedelem: «No urak, most láttok valamit, a mit
soha nem láttatok még: hogy tánczol háromszáz özvegyasszony egyszerre
együtt». Lett aztán erre sirás, jajveszéklés, mikor a nők megtudták,
hogy férjeik halva vannak. E kegyetlen tréfa után gondoskodott a
fejedelem, hogy az özvegy nők gazdagon megajándékozva, újra férjhez
menjenek. (29. fejezet.) Innen maradt fenn a háromszáz özvegyasszony
táncza. Más alkalommal a «halott tánczot» irja le, mely minden magyar
városban szokás volt. Egy férfi lefeküdt a terem közepére mozdulatlanul,
az arczát leteríték szemfedővel, akkor a zenészek rákezdték a halottáncz
nótáját, mire a férfiak és nők a földön fekvőt felemelték, s elkezdtek
vele tánczolni; de az merev maradt, mint egy halott, a hogy a karja ki
volt nyújtva, úgy tartá mereven; nem mozdult, csak a hogy mozdították.
Simplex borzasztó játéknak nevezi ezt, s azt mondja, hogy az Isten
megverte egyszer az ilyen tánczolót, mert a ki játékból halottnak
tetette magát, a táncz végén igazi halottul esett össze.
A «vánkos tánczot» (II. k. 7. l.) még magam is láttam gyermekkoromban.
«Csamangó» (136. l. I. k.) Kecskeméten dívó elnevezése a gyepmesternek.
(138. l.) A mandragora-gyökér, mint szerelemszerző, egész kereskedés
tárgyát képezte akkor s a kalmárok hamisították azt mással (!) Ezt is
komolyan adja elő a Georgica curiosa.
(140. l.) Pitavalban számos adatot találunk rá, hogy a gyilkosság a
szerelmi mámort felkölti és fokozni képes.
(II. k. 16. l.) Klimius Miklós. Egy a holdba esett kalandhősnek
útleirása, mely az akkori népeket és állapotokat gunyorosan ostorozza.
Magyarra is lefordították.
(25. l.) Simplex «hekester»-nek nevezi a pánczéltörőt; valószinüleg
«hegyes tőr»-nek hallotta. (Ugyanazon tokaji csata leirásában.)
A török kézbe jutott foglyok és azok kiváltásmódja szintén Simplex
adatai nyomán van leirva.
(82. l.) Az akkori Eperjes leirása Wagner szerint.
(117.) A szerelmes népdalokat «virágdalok»-nak hítták s egyházi
szószékből tiltották azon időkben. (Sziládi Áron értekezése e tárgyról.)
(128.) Bártfai esküvő:
«Von Kaschau ungefangen,
Von Eperjes ungehangen,
Von Bartfeld unbeweibt.
Von Zeben unbekleibt
Kommt wer in die Leut,
Kann er sagen von guter Zeit».
Simplex az akkori verset részletesen megmagyarázza. Bártfáról így szól:
«In dieser Stadt darf gegen Abend nicht wohl ein lediger Kerl mit einem
Mägdelein, auf der Gassen oder an der Hausthűre stehend, kecklich reden,
dass er nicht eingezogen wird durch bestellte Aufseher, und solches
Mägdelein nolens volens ehelichen muss: und hat mancher über seinen
Willen ein Weib nehmen müssen.»
(168.) A kopjatörést, mint kassai szokást, leirja Wagner «Staedte und
Geschichtsspiegel». (67. l.)
(III. k. 5.) Az erdélyi férfi-hajviselési divat egy nálam meglevő
eredeti rajz után van leirva: Béldi Pál arczképe után.
(9. l.) A protestáns papok leányainak tiltva volt a táncz. (Komjáti
Canon.)
(18. l.) «wurde vor Kaschau der Hr. Herzog von Würtemberg mit einer
Stückkugel auf der Batterie zu tod geschossen». (Wagner St. u. G. Sp.)
(24.) Kassai biróválasztás leirása Wagnernél 55. l. és következő (27.
l.) A máglyának való deszkákról irja: «ein neuer Wagen, mit glattem
eichenem langen Holz und 6 Pferden bespannt, allda wartet, dieses Holz
darf er zwischen Jahr und Tag nicht verbrauchen, sondern soll dieses,
wenn er in einer Verrätherei mit dem Erbfeind solte ergriffen werden, zu
seinem Scheiterhauffen gebraucht werden, wie schon einsten eine solche
Verraetherei begangen werden sein soll, desswegen das Folgaster Thor so
dato vermauret, und mit einer starken Pastey verwahret und verwachet
wird».
(V. 72. l.) A «hárum pálczárumra» itéltetésről mind Simplex, mind Wagner
kronikái szólnak, de világosan csak Debreczen városa évkönyveiben
találtam leirva e büntetés módot.
Végül a «martalóczok»-at illetőleg, a kik két helyen is említtetnek: az
egyik Henriknek atyjával való első találkozása, a másik Bálintnak és
Simplexnek elraboltatása, idézem a magyar törvénykönyv idevonatkozó
czikkét: 1567: 30.
«Szoktak némely kapitányok, a nagy kapzsiság miatt, csavargó, kétes hirű
embereket és rácz gyalogokat (pedites rascianos) s egyéb ily
martalóczokat tartani, kik azért, hogy nekik maguknak is hasznot
hajtsanak, a szegény népet kegyetlenül pusztítják s alattomos és
gyalázatos kereskedést űznek a törökökkel, vagy a törököknél lakó
ráczokkal, a midőn keresztyén embereket és gyermekeket elrabolnak s
azokat a törököknek eladni nem irtóznak. § 3. A ki az ilyen gyalogosokat
kézrekeríthet, határoztatik, hogy azonnal karóba húzassa, vagy bárminemű
halál nemével kivégeztesse». – A korszakra a törvény szavai legélesebb
világot vetnek.