Vôt ėgy embör, a ki nagyon pogán hitön élt, a felesége pedig nagyon
istenfélő aszszon vôt: mindön nap eljárogatott a templomba imátkozni és
mikor az az üdő vôt, mög is gyónt. Az ura asz kérdöszte tűle: mér jár ű
a templomba? asz monta az aszszon: „Én nem tudom asz máskép
kimagyarázni, mint hogy az embör az Istennek szolgálni mén“. „Mit ád a
pap neköd a mér elmész a templomba?“ Aszongya az aszszon: „Nem tudom én
kennek asz mögmutatni, nem ojan, hogy aszt haza hozzuk“. „No, ha még
ėcczör elmész a templomba – monta az embör – a mit kapsz a paptul, aszt
haza hozzad!“ Az aszszon mivel nagyon félt az urátul, ėcczör csakugyan
is mikor elmönt gyónni, az ostyát haza vitte az urának. Az ura aszonta
neki: „No, hát maj möglátom én, evel mögüdvözül-ė az embör?“
Kimönt az erdőbe, kivitte magával, főkötötte ėgy ágra, êmönt ötven
lépésre, ráfokta a puskáját, rálűtt, hogy körösztül lüvi, de mikor
rálűtt, a gojó az ű két _szömit lűtte ki_. Itt osztán mögijett az embör,
hogy a felesíge csakugyan üdvözölni járt a templomba! de az embör nem
möhetött haza. A hogy jártak âra, mögüsmerték az embört, de ű nem üsmert
mög sönkit, mert nem látta (az embert), mégis könyörgött, hogy vezessék
haza! Mikor hazavezették, könyörgött a feleséginek, hogy bocsásson mög
neki, mos mán elhiszi, hogy mé járt a templomba, ű sė lösz ol pogán. A
felesége osztán mögbocsátott neki, ėgygyütt jártak a templomba, a
felesége vezette, mer maga nem birt elmönni. Az embör osztán szentéletű
lött, mögnyerte a két szöme világát.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –