hidasi Gesztegét a Lajos-csúcstól elválasztja. Az egy mély sziklavágány,
melynek fenekében egy meredek nyaktörő ösvény vezet alá egyenesen
Toroczkóba. «Felfelé» járásra nem igen használják. E sziklavágányon túl
emelkedik a hidasi szikla-fensík, emlékezetes az oldalán tátongó
barlangról, melyet csegezi várnak nevez a néphagyomány, hajdani
falerődítményei még most is láthatók. Egy hosszú, keskeny, egy ember
számára vágott ösvény vezet hozzá végig egy sziklapárkányon, mely
négyszáz lábnyi mélység fölött meredeken emelkedik föl. E bejárat
könnyen védhető volt a barlangba menekültektől.
A Geszteg ormára azonban egy messze ellátszó csóva volt feltűzve, a mi
azt jelenti, hogy ott tilos a följárás.
Talán csak azt az egy szál ősi fenyőfát védi az a tilalom? Vagy a fensík
tetején termő füvet? Vagy épen csak a vakmerő vállalkozó életét, a ki
Istennek ajánlotta lelkét, mikor oda fölkapaszkodott.
A két hölgy átlátta, hogy nekik oda csakugyan lehetetlen eljutniok. De
Áron bátyára nézve nem volt lehetetlenség. Gyakran megjárta ő ezt az
utat. Megigérte kedvenczeinek, hogy ha szépen viselik magukat, ha
megigérik, hogy leülnek a süppedő mohába, virágaikból bokrétát kötni, és
addig, míg ő visszatér, a helyükből meg nem mozdulnak, hát ő azalatt
fölmászik a meredek sziklaoromra, onnan fog kürtjével messzehangzó jelt
adni s elhozza az igért fenyőgalyat.
A két hölgy letelepedett a havasi nefelejtsekkel áttört gazdag pázsitra
s a mély völgybe alátekintve, igyekezett kitalálni a házat, a mely az ő
otthonuk.
– Milyen borzasztó volna azt innen nézni, mikor ez a mi szép
paradicsomunk lángba borul; mondá Anna.
– Én már minden félelmes gondolathoz hozzá szoktam, szólt Blanka,
koszorút fonva sárga virágu szakából (sedum) és nefelejtsből. Csak ti
veletek lehessek; a barlangban is ellakom.
– Áron bátyánk azt mondta, hogy egy hónapra való eleséggel ellátja a
Székelykő erősségeit s negyvened magával megvédelmezi egy egész ország
ellen.
– Vajjon itt lesz-e menedékünk a csegezi várban?
– A székelyvári mentshelyet még inkább magasztalja Áron bátya, mert ott
egy barlangban friss forrásvíz is van.
A két fiatal hölgy úgy beszélt arról, hogy ők a sziklabarlangokban
fognak lakni, mint mikor úrhölgyek azon tanakodnak, hogy hol fogadjanak
nyári szállást?
– Meg kellene néznünk azt a csegezi várat, indítványozá Anna. Leány volt
még: kiváncsiabb.
– Megtiltotta Áron bátya s mi megigértük neki, hogy itt maradunk, monda
Blanka. Ő már asszony volt, szófogadóbb.
– Vajjon nem lakik-e benne valami? mondá nevetésre villanyozva e
gondolat által a leány. Valami mesebeli csodaállat.
– Vagy talán valaki? Szólt összeborzongva e gondolattól az asszony.
Szép verőfényes délután volt. A mezőt ellepték azok az apró tarka
pillangók, a kiknek élete a fű virágaival egykorú.
A völgykebel döngő pőröly-zuhogásán kívül semmi nesz nem hangzott fel az
emberlakta világból ide, a kövek világáig. Pedig ez a csendes szirtfok
vár és néptanya, csatahely és temető volt hajdan.
Áron bátya sokáig váratott a jeladásra; a két fiatal hölgy unni kezdte
az egy helyben maradást. Anna a hátuk mögött levő sziklaomladék közt
fölfedezte a szórványosan előforduló carniol-darabkákat. Bányászcsalád
leánya volt: ismerte a köveket; Blankának átadta leleményét; az
augitporphir sziklatörmelék achat- és chalcedon-darabokat is rejtett,
némelyikben keverve volt mind a három, szalagokká, czifra képletekké
vegyülve. A két hölgy teleszedte a drágakövekkel köténye zsebeit s a
nagy keresés közben egyszer csak azt vette észre, hogy alig ötven
lépésnyi távolban egy férfi áll előttük.
Honnan került oda? A sziklacsompók közé volt-e eddig rejtve? vagy a
csegezi vár odujából jött elő, hogy a köveket keresgélő hölgyek nem
vették előbb észre, mint mikor már olyan közel volt hozzájuk?
XVIII.
A felbukkant alak oláh népviseletet hordott, magas fehér báránybőr
süveget, mely alól hosszú fekete haj omlott alá, ujjatlan bőrdolmányt,
széles bőrtüszőt csatokkal, s az alól féllábszárig kicsüngő vászoninget
és bocskort; egy kasza volt vetve a vállára. Háttal volt a napnak
fordulva, úgy, hogy az arczát félárnyék fedte.
És mégis mind a két nő egyszerre felsikoltott ez arcz láttára s egymás
kezét kereste kezével. Olyan volt ez arcz, mint egy rossz álom
lidércznyomása, mint egy nagy szerencsétlenség emléke. Ugy hasonlított
egy kisértethez, mely be van zárva jól a kripta vasajtajával,
lenyomtatva jól nehéz koporsófödéllel, elaltatva imádsággal,
könyörgéssel s – mégis feljár. Csak az oláh gunya s a hosszú leomló haj
teszi a külömbséget.
S a szembetalálkozás első perczében a férfialak maga is úgy megrettenni
látszék a két hölgytől, mint azok ő tőle. Megáll előreléptében; a szája
nagyot hökkenve nyilik fel, szemei előre merednek. Pillanatokig áll úgy
mozdulatlanul, mintha tusakodnék magában, hogy mit tegyen? Egyszerre
aztán megindul a két hölgy felé.
S abban a pillanatban valami dæmoni, valami vadállati kifejezés sötétíti
el arczát, mely azt, a kire ránéz, elkábítja, megzsibbasztja. A vállára
vetett kaszát most már leemeli s jobb kezébe szorítja.
E pillanatban hangzik a kürt a hidasi Geszteg ormáról. Áron bátya
feljutott odáig.
«Áron! Áron!» kiált egyszerre mind a két hölgy, teljes hangjával.
A közeledő alak a kürtszóra s névre megretten, helybetorpan s hátra
tekint.
«Szaladj, frátye!» ordít le a szikláról Áron az észrevett férfira; de az
jól kiszámíthatja, hogy onnan még szökellve lejönni is jó időbe fog
annak kerülni. Őt pedig csak 30 lépésnyi tér választja el a hölgyektől.
Ujra feléjök indul. Szemeiben valami megbabonázó tűz sugárzik: oly
kifejezés, mely a legismerősebb arczot is átváltoztatná, hogy ismerőjét
kétkedővé tegye azonosságában. Valami neme a sóvárgásnak, ellentétes
indulatokból összekeverve; de oly iszonyú tekintet, hogy Anna Blanka elé
veté magát, mintha testével akarná őt védelmezni, míg Blankának az a
gondolat villan át lelkén, hogy futni kezdjen, míg a Székelykő ormát
eléri s onnan a negyedfélezer lábnyi magasból alávesse magát a szép
mosolygó paradicsomba, a hol otthon lenni jó.
Ekkor, midőn még csak tizenöt lépésnyire volt tőlük e férfi-alak, mintha
nyakszirten ütötték volna, a feje előrerezzent, az ina megcsuklott
alatta; melléből az elszörnyedés hangja hördült fel. Ő maga látott meg
valamit, a mitől meg kellett rettennie. Mint mikor az őzet kergető
leopárd az oroszlán fészkére bukkanik.
A két hölgy is hátratekintett, s aztán mind a kettő el kezdett futni.
Visszanyerte már lábainak gyorsaságát s a míg csak odáig nem ért,
folyvást kiáltá, a szabadulás örömsikoltásával e nevet: «Manassé!» a míg
csak odáig nem ért, hogy a szerető alak két karjába vethesse magát.
Az idegen férfialak pedig megfordult, hátratekintett, onnanfölül Áron
közelített felé, ölnyi szökésekkel ugrálva le a szikláról: nem sok ideje
volt az elhatározásra, eldobta a kaszát a kezéből s lerohant a
Székelyvár árkának meredélyén, mely görgeteg kőomladványokon keresztül,
nyaktörő ösvénykép egyenesen a toroczkói völgybe vezet.
– Mitől ijedtetek úgy meg? szólt Manassé, nevetésre fogva a dolgot s
törekedve a két gyermek arczán ismét helyrecsókolni a jókedv rózsáit.
Azok alig birták a nagy pihegéstől elmondani, hogy egy félelmes alak
mennyire megrémíté őket, de hogy kinek az arczvonásaira emlékeztetett ez
oláh földész? azt egyik sem mondta ki.
– Bohók ti! – Szénatolvaj volt. A hidasi Geszteg fensíkján termő fű
miatt Mátyás király óta patvarkodnak az aranyosi székelyek, meg a
szomszédok egymással, s a melyik hamarább levághatja, az viszi el. Ez is
bizonyosan füvet orozni jött ide s mi elriasztottuk szépen. Nézzétek,
még a kaszáját is eldobta ijedtében.
A két hölgy aztán Manassé karjaiba kapaszkodva, visszament addig a
helyig, a hol az elmenekült alak kaszája hevert.
Manassé fölvette azt s megnézte.
– Ez a kasza is itt készült nálunk. Rajta a hámorunk jegye. A nyele tele
van rovással: az oláh az aratórészt faragta föl rá.
Az a férfi pedig, a ki a kaszát itthagyta, messze lent haladt már a
meredek ösvényen. A felén túl lehetett már.
Ez alatt nagy lelkendezve megérkezett Áron bátya. Egész vörös volt az
arcza a futástól s a szemei vérrel voltak áterezve. A kalapját is
elhajítá valahol, hogy könnyebben futhasson.
Egyre kiabált a sziklaárokban futó alak után, hogy álljon meg s a két
hölgygyel nem törődött; hisz azok jó helyen vannak már, Manassé szárnyai
alatt; hanem a mint odaért az árok torkolatához, felkapott egy roppant
szikladarabot s azt a futónak utána hajítá.
– Szent Isten atyám! sikolta föl Anna, mit tettél, Áron? Ha utoléri az a
kő?
– De utoléri bizony, s ha eltalálja, még majd segít is neki hamarább
lejutni.
– Isten! fordítsd el a szerencsétlenséget! rebegé a leány elsápadva s
két kezét imára kulcsolta.
– Hogy a birgej egyen meg! szitkozódék Áron s még egy ökölnyi követ
küldött a nagyobbik után siettető postának.
A lehajított mázsányi kő pedig ágyúgolyó sebességével rohant a
sziklaárokban alá, nagyokat szökellve s törve maga előtt az utána omló
kőtorladékot. Az árok két fala meredek; a rohanó kő elől nincs hová
kitérni a szakadék mélyében futónak; a közeledő szikla csattogva
csapódik a bérczfalakhoz, rohanása viszhangjával rémítve az üldözöttet,
ki vissza nem mer tekinteni a háta mögé. Egy búvhely nincs, a hová
elrejthesse magát. Nem védi más, csak annak a szegény leánynak az imára
kulcsolt két keze oda fönn! Mentsége az, hogy arcza nagyon hasonlít
valakihez, a ki annyit vétett, s a kinek annyi meg lett bocsátva!
A következő percz el fogja dönteni, hogy vajjon Anna imájának volt-e
nagyobb ereje, vagy Áron «jó kivánságának?»
A veszedelmes sziklalöveg utolérte a menekülőt, a mikor az épen egy
kőzuhanyon törtetett keresztül. A szikla belecsapott egy kőhalmazba s
aztán por- és kavicsfelleget rugva föl maga előtt, szökött fel újra két
ölnyi magas ívben. A futó alak elbukott. «Istenem! Istenem!» sikoltott
oda fönn az ormon egy leányhang. Pillanat mulva az ember-alak újra
fölkelt, lerázta magáról a port, s csendesen bandukolt tovább, oláh
hegyjárók módjára, fölváltva féloldalt tánczolva előre.
– Ha most megöltél volna egy embert! szólt Anna szemrehányó siránk
hangon Áronhoz.
– Hát az jól esett volna nekem is, meg annak is, felelt Áron, góbémódra
kétfelé törülve a bajuszát.
– De az indokolatlan kegyetlenség, zsémbelt rá Manassé, egy kis
fűlopásért.
– De, öcsém, nem füvet lopni jött az az ember ide. Mert az az ember
Diurbanu kéme volt!…
– Ugyan mit akart volna itt kikémlelni?
– Mit-e? Né, de hegyes az én Manassé öcsém. Hát az én erődítvényeimet a
Székelykövön. Nevess! nevess! Majd nem nevetsz, mikor hasznát veszed.
Ugy-e ti nem nevettek, gyémántjaim? Ti eljöttök velem megnézni a
székelyvári erődítményeimet? A hires «Kengürth» kői menedéket, a
«Truszkó» várat. Akkor majd megmutatom nektek az én ágyúimat is.
– Ágyúkat? Bátya! szólt nevetve Manassé, hogy hoztad azokat ide föl,
bátya?
– Te hozzád nem beszéltem, szólt Áron. Te ülj le a kőre és pingáld a
szép kilátást. Neked nem mutatom meg a battériámat. Igen is: egy egész
üteg ágyút. Ha Gábor Áron el tudta látni a maga székelyeit ágyúkkal,
miért ne láthatná el a druszája is a maga népét olyannal? Ti asszonyok
meg fogjátok azt látni; nektek megmutatom. Hanem elébb megesküsztök
nekem ünnepélyesen, hogy azt, a mit láttok, senkinek a világon el nem
áruljátok; még Manassénak sem.
S a két hölgynek meg kellett esküdni ünnepélyesen a nagy titoktartásra.
Akkor aztán elvezette őket Áron bátya arra a csúcsra, a mit az őskorban
Kengürth-kőnek, ma pedig vársziklának neveznek; a népregékből ismeretes
Székelyvár omladékaihoz. Az emberi történelem egyik legrégibb emléke ez.
Barlangjaiban a kő-, bronz- és vaskorszak maradványait tartogatja. Még
akkor egy V alakú sáncz állt a mai fönnálló zömtorony két oldalán.
– Itt leülhetsz és lerajzolhatod kívülről a «várat», monda Áron
Manassénak; de bejönni velem csak az én híveimnek szabad.
Azok nagy áhitattal követték a rejtekek rejtekébe, a mi egy egész
ostromverő hadszertárt rejteget sánczai mögött.
És aztán féktelen jó kedvvel tértek onnan vissza. Kaczagott mind a két
hölgy teljes szivéből, nem hajtva Áron bátya komoly zsémbelésére, ki
szigorú arczczal figyelmezteté őket ünnepélyes fogadásukra, hogy semmit
el nem árulnak abból, a mit látni fognak.
Hiszen nem is szóltak ők, csak nevettek.
De mikor már maga az, hogy nevetnek Áron bátya stratagémáin, elég
árulás.
– Így mutasson meg az ember asszonyoknak valamit.
Azok aztán körülczirógatták, megengesztelgették; hanem azért csak megint
elnevették magukat.
– Pedig higyjétek meg, hogy ez nagyon komoly dolog, s hogy én nem hiába
küldtem azt a nagy követ a kémkedő tolvaj után.
Erre az emlékeztetésre aztán egyszerre elhalt a nevetés a két hölgy
ajkán. Szótlanul kapaszkodtak egymás karjába. S egy pillanatban mind a
kettőnek a testén önkénytelen összeborzongás futott végig. Észrevette
azt mind a kettő.
«Egy dologra gondoltunk?» súgá Blanka Anna fülébe.
«Egyre!» sóhajta az vissza.
A nap alkonyra szállt le a Bihar óriás bérczei mögött; széles
sugárküllők szelik sávokra az eget; a sötétkék küllők egyre szélesebb
tért foglalnak az opálfényű égboltozaton, mintha onnan a sötét havasok
felől egy fekete nap tartaná feljövetelét, melynek küldetése:
terjeszteni a sötétséget, a halált, a megsemmisülést. – A tudósok a
«föld árnyékának» nevezik e tüneményt.
A Székelykő látogatóit a csillagos éj vezette haza.
Anna ez éjjel a lefekvés előtt fejfátyolával betakart egy képet a
hálószobájában, nehogy éjjel álmában feltalálja az keresni.
XIX.
Abrudbánya főutczáján két lovag poroszkál végig. Az egyik az oláh
népviselethez ezüstgombos kaczagányt hord, s kucsmája mellett
kócsagtollas forgót, lovának sallangos csótára s arany paszomántos
nyeregtakarója van; oldalán görbe kard, nyeregkápájában pisztolyok, s
elől kétcsövü puska függ le a nyergéről; arczkifejezése urat árul el. A
másik lovag, ki meglehetős távolban kiséri, egy közrendü oláh csatlós.
A léptek viszhangot vernek az utczán. Csendes város az, nincsenek lakói.
Két oldalt leégett házak, félig összedült kormos falak; a kapuk aljában
keresztül hányt üszkös gerendák, a üres ablakokban már zöldül a fű és
laboda.
A romok fölött csonkán merednek föl a tetőtlen tornyok, az egyik templom
küszöbén még ott látszik magasan egy véres gyermekkéznek öt ujja helye.
(Hogy jutott ez a vérnyom olyan magasra?)
A nagy-piacztér be van nőve fűvel.
A közkut nyilása le van nyomtatva malomkővel, s a kámva töredékéből
kereszt van összetákolva.
Fényes nappal éjszaka van itt: csendes, mozdulatlan éj. Mindenki alszik
és nagyon mélyen. A csendháborító lódobaj zajára előbúvik a romok közül
egy-egy sovány, kiéhezett eb, s nagyot vonít, s kurrogva fut vissza,
midőn a közeledőket meglátja.
A hátul jövő csatlós közelebb rugaszkodik az előtte menő úrhoz, a mint e
rémtanyán végig lovagolnak. Tán fél?
Nem bántja itt semmi élő.
A leégett torony órája éjfélt mutat: azon az órán maradt el, melyen a
láng óraművét megolvasztotta, azóta folyvást tart az éjfél.
S a nappali éjszakának kisértetei is vannak, miként az éjfélnek. Egy
alaktalan árny suhan el a lovagok mellett. Csak árnyék: test nélkül. A
hátul ügető lovas keresztet vet magára. A lebbenő árny végig tünemlik az
utcza meztelen falain s elbúvik a romok közé. Kis idő mulva ismét
visszakerül az utcza tulsó végéről ugyanazon test nélküli árny, mint egy
nappali kisértet, csendesen úszva a földön, az utcza közepén lebben
végig egyenesen a lovasok felé, mindig közelebb jön, s mikor odaig ért,
kitér az útjokból s körülkerülgeti őket.
– Mit ijedezel a keselyü árnyékától frátye? szólt hátra az első lovas.
Romulus madara az. A mi madarunk. Nézd, most szállt le a torony ormára.
A keselyük lakása van itt most.
A házomladékok lassankint elmaradoznak: következnek a kertek romjai.
Leégett fák. Rőtveres téli tájkép nyár derekán. Az országút egy patak
mentében visz végig. Annak a két partján érczzúzók voltak felállítva. Az
óvilág egyik leggazdagabb aranytelepe van itten.
Az érczzúzóknak is csak a düledékei vannak még meg. Egyik leégett
romtanya a másik után következik, csak a kallók maradtak meg s az örök
patak-ár folyvást hajtja a fogas kereket, a «nyilak» zuhognak
szakadatlanul.
Aztán egy vasut maradványai tünnek föl, mely a lankás hegyek közé
vezetett; mellette a vízvezető. Az újabbkori kulturának tanujelei. Azok
is el vannak rombolva. A vízvezeték csöveit elhordták ágyúknak, a
síneket lándzsáknak, a sok tudós, a ki külföldi egyetemeken szerezte a
nagy tudományt: hogyan lesz a porból arany? olyan mesterére talált, a ki
megtanította rá, hogyan lesz az aranyból por?
«N’en parlons plus!» (A hogy Cagliari herczeg mondja.)
Az elpusztult bányatelepek után megint egy új helység következik. Ez már
nincs elpusztítva egészen. Csak egyes házakon nincsen többé ajtó és
ablak; mások ellenben egész épségükben megvannak.
Ez is egy darab Róma volt valaha. Itt áll egy ház, a melyiknek az
oldalába egy épen megtartott római síremlék van befalazva. A geniusok
még egészen épek a domborművön. Cajus Longinus hamvainak volt az szánva,
ki a III. legió centuriója volt Dácziában. Sit Tibi Terra Levis!
A kapubálvány egyik oszlopa római mérföldmutató; a ház előtti
terjedelmes ülőke egy sarkophag teteje, melyről még nem kopott le
annyira az irás, hogy az ősrégészek ki ne találhassák belőle, melyik
szép Cajanak fedte az, egykor sáfránynyal festett, aranyhaját? A házorom
fülkéjében pedig egy teljesen megőrzött ép Minerva-fő őrködik – az
utókor szelleme fölött.
A római emlékekről nevezetes ház küszöbe előtt megáll az úrlovas, s arra
nyomban kidugja fejét a kis ajtón egy irtóztató csúf vénasszony.
Az oláhoknál találni a legszebb fiatal leányokat s a legcsúfabb
vénasszonyokat. Ha idegen zörget az ajtón, bizonyos, hogy a vénasszony
dugja ki a fejét.
– Nincs itthon! szólt, be sem várva a kérdezést. Elment a «Fabu
Popi»-hoz, keresd ottan.
A kisérő sóhajtozni kezdett: nagyon messze van az.
Az úrlovas parancsolt.
– Ha tudod merre van, eredj előre és vezess!
A lovakat meg sem hagyta itatni. Sürgetős útja lehetett.
Az út rengeteg erdőkön vezetett keresztül. A hegyjáró lovak szokva
vannak félnapi útat tenni pihenés nélkül.
Mikor a két lovas a «Fabu Popi» völgyébe eljutott, késő este lett s
azonfölül terhes zivatar közeledett a völgy felé.
A két lovas és a zivatar egyszerre ért a czélhoz. Emezt megelőzte egy
porfelleg-hordozó orkán, melynek a háta mögött jött csak az igazi
égiháború. A szél csak útcsinálónak jött. Törte a fákat az erdőn
pásztánkint, a hol megszorult. A Fabu Popi (a pap bükkfája), egy óriási
terebélyfa, egy sík területen, melyet a népkegyelet kerítéssel zárt
körül.
E fa alatt kötötték meg a vérszövetséget egyszer valamikor az itt lakó
népfaj vezérei, mely gyászos emléket hagyott maga után.
Azonkívül egy épület is tartogatja még az emléket. A históriai bükkfa
közelében áll egy fa-templom. Egészen hasonlatos a beszerikákhoz, a
miket az oláh falvakban látni, hegyes tornyával, magas tetejével,
előtornáczával: oldalai is zsindelylyel borítvák.
Ennek a közelében ugyan nincsen helység. Talán volt valamikor, s megunta
a helyét, odább költözött, ott hagyta a templomot. Harang sincs a
tornyában; sem üvegtáblák az ablakain, csupán széles redőnyök, a miken
keresztülkasul fujhat a szél.
A nagy terebély bükkfa alatt valami húsz paripa volt kipányvázva, s
azokat néhány oláh csatlós legény őrzé, czondrájába takarózva a közelgő
vihar ellen. A fa jó menedék. A villám sem üt bele, mert a pap bükkfája.
A lovas sietett be a kis fatemplomba. Az első záporcseppek kezdtek
hullani. A ki a sebesen rohanó felhőkre feltekintett, a mik a völgy
felett elsuhantak, annak úgy tetszett, mintha a bérczek közelítenének
oly sebesen, s mindjárt le akarnának omlani.
A templomajtóban fegyveres őr állt, ki a jövevény nevét kérdezte.
«Diurbanu» volt a válasz.
Erre bebocsáták.
A templom egészen sötét volt. Két szál viaszgyertya égett az oltáron;
hanem azoknak a lángját úgy lenyomta az ablakredőnyökön átsüvöltő
szélvész, hogy semmi világosságot nem terjesztettek.
Ekkor odakünn elkezdett villámlani, s akkor aztán a torony ablakain s a
tető hasadékán átlobbanó meteorfény egy-egy pillanatra előtüntette a
templom belsejében csoportosult társaságot. Mintha kisértetek
Sanhedrinja rémlenék meg az éjszakában, zöld fénynyel rajzolt alakok;
sziklák, sírkövek, a mik egy pillanatra sápadt, szemmeresztő
emberarczokat öltenek, a másik perczben ismét sötét lesz minden: a
sziklák, sírkövek feketéllenek a lefelé lobogó gyertyakanócz pislogása
mellett.
Tíz, tizenkét férfi lehetett ott, a mint a villám fényénél kivehető
volt. A templom fapadjain ültek, népviseletben, vagy egyenruhában. A
középen, háttal az oltárnak ült egy kiváló alak, papi talárban, a minek
hosszú lecsüggő bő ujjai voltak. Ennek az alaknak az ölében feküdt egy
kis szőke gyermek, a kit a férfi egyik ujjával a palástjának
betakargatott, s a nyakából lelógó arany keresztet odaadta a kezébe,
hogy játszék vele. Hosszú, fekete szakálla el-elfedte a gyermek szőke
fejét. A gyermek játszott és csevegett. Nem értette még, sem azt, a mit
a férfiak beszélnek, sem azt, a mit a felhők beszélnek egymással.
Az ujon érkezett oda lépett a csoport közé s elkezdé magas páthoszszal:
– Uraim! barátaim! Decebál és Traján dicső utódai.
– Hagyd a diatribákat, Diurbanu! szólt bele mély, dörgő hangon a taláros
férfi. Térj a dologra. Mit hoztál?
– Utasítást.
– Zengedezd el.
– Folytatnunk kell a harczot teljes erővel. Itt az idő. Bem azt hiszi,
hogy az erdélyi hadjárat be van fejezve s most egész hadseregével
kivonult a Bánátba. Rendes csapatokat csak a szorosok őrizetére s
Károly-Fehérvár ostromlására hagyott hátra. A mi feladatunk meggátolni,
hogy a bánáti hadjáratot is eldönthesse.
– Világosabban mondva: azért, hogy Bem a fejére ne üssön Jellasichnak,
nekünk kell a mi fejünket hozzá ütni Bemhez.
– Ugy hiszem, hogy az abrudbányai és brádi győztesek ettől nem ijednek
vissza.
– Értsük meg egymást; szólt a taláros férfi, a kis gyermeket térdére
ültetve s lovaztatva. Egy bolond embert, a ki bennünket a saját hegyeink
között megtámadott, aki ostoba is volt, gyáva is volt, s a hadászathoz
mit sem értett, s azonfölül hitszegően megtörte a békealkudozás alatti
fegyverszünetet, mi a magunk igazságán állva, összetörtünk, semmivé
tettünk. De azért senki se hiszi közülünk azt, hogy ugyanezzel a
táborral, lovasság nélkül, tüzérség nélkül, hadtudós vezetők nélkül, mi
megtámadhassunk egy rendes hadsereget, mely valóságos hadtesteket kivert
az ország határán túl, s még az orosz segédcsapatokat is tizezrével ki
tudta dobni.
– Nem is kivánja azt tőlünk senki. A népfelkelés feladata marad a hegyi
harcz.
– De a hegyek között nincs már ellenség. Nem láttad? Keresztül jöttél
rajta. Találkoztál egy élő emberrel?
– Még van ellenség a hegyek között. Ott áll Toroczkó.
Ezt Diurbanu mondta. Épen akkor szemébe lobbant a villámfény.
Egy másik hang felszólalt a tömegből:
– És Torda.
Diurbanut ez a szó indulatba hozta.
– Nem! Nem! Tordára nem szabad gondolnunk. Ott a kincstárnak nagy
épületei vannak; a ki azokat elpusztítja, megüti érte a bokáját!
– De hát mi bajunk nekünk Toroczkóval? szólalt fel a sötétből a mély
gordonkahang. Azok soha se bántottak minket. Eddig csak kaszát, kapát,
ekevasat, keréktalpat kaptunk tőlük a vasból.
– De fiaik ott szolgálnak Bem alatt s ezek már más alakban is szolgáltak
nekünk a vasból. De nem ez a főok. Toroczkó egy előre tolt sziklafészke
a magyar kulturának. A protestáns hitujítók egyik mentsvára, a honnan
szétágaznak hatalmas működéseik szálai. Kevélysége egy maroknyi népnek,
mely világot akar hódítani munka és tudomány által. Az a hír, hogy
Toroczkó elpusztíttatott, épen oly rettentő hatást fog gyakorolni, mint
a minő sikere volt Pest lerombolásának: a fele útban levő hadseregeket
visszafordítja az, a hadvezér kényszerülve lesz a hadsereg ösztönét
követni s visszatérni Erdélybe. S mennél rémesebb lesz az elpusztulás,
annál fényesebb lesz a hadi siker. A mennydörgés miatt alig lehetett
hallani a szót.
A többiek vártak, míg a dörgés elmulik. Nem akartak az Isten szavába
belebeszélni.
Mikor a hegyek morgása elcsendesült, ismét megszólalt a mély férfihang.