Sind nicht wie Meeres blind bewegte Wellen.
Die inn’re Welt, sein Mikrosmus, ist
Der tiefe Schacht, aus dem sie ewig quellen.
Sie Sind _notwendig_ wie des Baumes Frucht,
Sie kann der Zufall gankelnd nicht verwandeln.
Hab’ ich des Menschen Kern erst untersucht.
So weis ich auch sein Wollen und sein Handeln.
(Amit az ember művel vagy kigondol,
Nem támad úgy, mint ár s apály, ne hidd:
Belső világod – mikrokozmusodból
Keresd ki mély, örök rejtélyeit.
Oly kényszerü az, mint gyümölcs a fán,
Meg nem másitja véletlen varázsa.
Én, ki az embert tanulmányozám,
Tudom, miből áll tette, akarása.)
V. Befejezés. Összefoglalás.
Örömest emlékeztem itt meg mindazokról a bölcselőkről és költőkről, akik
dicső elődeim voltak a tőlem vitatott igazság terén. Csakhogy a
filozófus fegyverei nem tekintélyek, hanem elvek; azért vezettem én
ügyemet csak ezekkel és remélem is, hogy oly evidenssé tettem, hogy most
jogom van a non posse ad non esse következtetést levonni, minek folytán
az öntudat vizsgálatánál, a kérdésnek közvetlen és tényleges, tehát a
posteriori megokolt tagadása most közvetve és a priori is meg van
okolva: amennyiben ami egyáltalán nem létezik, annak az öntudatban nem
lehet nyoma, amiből be lehessen bizonyitani.
Ha az itt vitatott igazság azok közül való volna is, melyek a rövidlátó
többség előitéleteinek, meg a gyöngéknek és tudatlanoknak ellenszenvesek
lehetnek, ez mégsem tarthatott vissza engem, hogy kerülgetés és
tartózkodás nélkül előálljak vele, tekintve, hogy én itt nem a népnek,
hanem felvilágosult akadémikusoknak beszélek, akik nem előitéletekre,
hanem az igazságra hallgatnak. Az igazság tisztességes kutatója, amig
csak arról van szó, hogy egy igazságot megállapitson és hitelesitsen,
mindig egyedül annak elveire, nem pedig következményeire lesz
tekintettel, ezekre jut majd idő akkor is, ha maga az igazság készen
van.
Nem törődve a következményekkel, egyedül az elveket vizsgálni és azt
kérdezni elsősorban, vajjon egy elismert igazság egyéb meggyőződéseink
rendszerével összhangban áll vagy nem: ez amit már _Kant_ ajánl, akinek
szavait szeretném itt ismételni:
„Ez megerősiti azt a már másoktól elismert és magasztalt szabályt, hogy
bármely tudományos buvárlatnál, az összes lehető pontossággal és
nyiltsággal, zavartalanul haladjunk a magunk útján, anélkül, hogy
olyasmihez fordulnánk, ami a kutatást más térre vihetné, hanem ezt
lehetőleg igazában és teljesen hajtsak végre. Ismételt megfigyelés
meggyőzött engem arról, hogy ha ezt a munkát elvégeztem, ami annak fele
utján, egyéb tanok szempontjából, olykor nagyon fontosnak látszott
nekem, ha ezt a fontosságot egyelőre mellőztem s csak munkámra ügyeltem,
amig be nem fejeztem, végtére, egészen váratlanul, megegyezett azzal,
ami minden tekintet nélkül ama tanokra, minden részrehajlás és
előszeretet nélkül, mintegy magától utalt forrására. Az írók sok
tévedéstől, sok kárbaveszett, – mert szemfényvesztésen alapuló –
fáradságtól kimélhetnék meg magokat, ha egyszer eltökélnék, hogy
valamivel több nyiltsággal fogjanak munkához“. (A gyakorlati ész
birálata. 190. l. a negyedik vagy 239. l. a Rosenkranz-féle kiadásban.)
Metafizikai ismereteink általában ég és föld távolságra vannak még
attól, hogy olyan bizonyosságot nyerjünk, hogy egy okszerüen levezetett
igazságot azért kelljen elvetnünk, mert következményei nem felelnek meg
amazoknak. Hanem minden kivivott és megállapitott igazság egy-egy
elhóditott rész az általános tudás problemáinak területéből és egy-egy
szilárd pont, ahová megerősithetjük az emelőrudat, melynek más terheket
kell mozgatnia, sőt ahonnan, kedvező esetben, fölemelkedhetünk egyszer
az egésznek az eddiginél magasabb szempontból való áttekintéséhez.
Mert az igazságok láncolata a tudás minden terén oly nagy, hogy aki
egyszer egész bizonyosan a birtokába jutott egynek, remélheti, hogy
onnan az egészet meghódithatja. Mint egy-egy nehezebb algebrai példánál
egyetlen pozitiv adott nagyságnak megbecsülhetetlen értéke van, mert
lehetségessé teszi a megoldást, úgy a legnehezebb emberi feladatnál, a
metafizikánál, a szigoru kényszerüségnek biztos, a priori és a
posteriori levezetett ismerete, amelylyel adott jellemből és adott
motivumokból a tettek folynak, ilyen megbecsülhetetlen adat, amelyből
egyedül kiindulva eljuthatunk az összes feladatok megoldására.
Azért kell mindennek, aminek nincs szilárd, tudományos hitelesitése,
kitérnie egy ilyen jól megokolt igazság elől, ha útjában áll, nem pedig
megforditva; és semmiesetre sem szabad alkalmazkodásra és korlátozásra
ráállnia, hogy be nem bizonyitott s tán téves állitásokkal összhangba
jöjjön.
Még csak egy általános észrevételt legyen szabad itt kockáztatni.
Eredményeinkre visszapillantva, arra a megfontolásra juthatunk, hogy ama
két probléma dolgában, melyeket már az iménti fejezetben úgy tüntettünk
fel, mint az ujkori filozófia két legmélyebb problémáját, amelyről
azonban a régieknek nem volt világos tudomásuk – az akaratszabadságnak s
az ideális és reális viszonyának problemáját értem itt – az egészséges,
de durva értelem nemcsak illetéktelen, hanem még határozottan
természetes hajlama van a tévedésre, amelytől visszatartani sokkal
messzebbmenő filozófia szükséges. Ugyanis egészen természetes, hogy a
_megismerésnél_ nagyon is sokat ad az _objectumra_, azért kellett
_Locke_-nak és _Kant_-nak megmutatni, hogy mennyire a subjectumból ered
az. Viszont ami az _akarást_ illeti, ott megforditva arra hajlandó, hogy
nagyon keveset adjon az _objectamra_ és nagyon sokat a _subjectumra_,
amennyiben amazt teljesen _emebből_ származtatja, anélkül, hogy
kellőképen számbavenné az _objectumban_ rejlő tényezőt: a motivumot,
amely voltaképen a cselekvésnek egész individuális mivoltát megszabja,
mig a _subjectumból_ csupán általános és lényeges, tudniillik morális
alapjellege indul ki. Hogy természetesen az észszel visszásnak látszik
ez a spekulativ kutatás, azon nem szabad csodálkoznunk, mert az ész
eredetileg tisztán praktikus, de semmiesetre sem spekulativ célokra van
rendelve.
Ha már most, eddigi fejtegetéseink folyamán, az emberi cselekvéstől
minden szabadságot teljesen megtagadtuk s azt ismertük el róla, hogy
általában a legszigorubb kényszerüségnek van alávetve, éppen ennek révén
jutottunk el arra a pontra, ahol megérthetjük az _igazi morális
szabadságot_, ami már magasabbrendü.
Van ugyanis az öntudatnak még egy ténye, amelyet eddig teljesen
mellőztem, azért, hogy ne zavarjam vizsgálódásom menetét. Ez pedig az,
hogy teljesen tisztán és biztosan érezzük a _felelősséget_ azért, amit
teszünk, a _beszámithatóságot_ cselekedeteinkért, ami azon a
megrendithetetlen bizonyosságon alapszik, hogy _a mi tetteinket mi
magunk tesszük meg_. E tudat folytán nem jut soha eszébe senkinek – még
annak sem, aki teljesen meg van győződve arról az eddig fejtegetett
kényszerüségről, amelylyel cselekvéseink bekövetkeznek – hogy magát egy
hiba miatt e kényszerüséggel mentegesse és a bűnt magáról a motivumokra
háritsa, mert hiszen ezek föllépésénél a tett elmaradhatatlan volt.
Mert maga is nagyon jól belátja, hogy van ennek a kényszerüségnek egy
_szubjektiv_ föltétele és hogy itt objective – azaz a fennálló
körülmények között, tehát ama motivumok hatása alatt, amelyek őt
korlátolták – nagyon is lehetséges volt egészen másként, sőt az övével
éppen ellenkezőleg cselekednie és cselekedhetett volna, _ha ő egy
másvalaki lett volna_. Csakis ezen fordul meg a dolog. _Őneki_, mert ő
ez és ez, nem pedig más, mert ilyen és ilyen a jelleme, természetesen
más cselekvésmód nem volt lehetséges; de magában véve, tehát objective,
lehetséges volt.
Azért a _felelősség_, melynek tudatában van, legközelebb és nyilván csak
a tettre, alapjában pedig _az ő jellemére_ vonatkozik: _ezért_ érzi
magát ő felelősnek. És ezért teszik őt mások is felelőssé, mikor
itéletök mindjárt otthagyja a tettet, hogy a cselekvő tulajdonságait
domboritsa ki: „ez egy rossz ember, egy gazfickó“, vagy „ez egy pimasz“,
vagy „ez egy nyomorult, csalfa, aljas lélek“, igy hangzik itéletök és a
_jellemére_ mennek vissza gáncsaik.
A tett meg a motivum csak mint a cselekvő jelleméből vont bizonyitékok
jönnek emellett tekintetbe, de mint annak biztos szimptomái s melyek
nyomán az visszavonhatlanul, egyszer s mindenkorra meg van állapitva.
Azért jól mondja idevágólag Aristoteles: „Ünnepeljük meg azokat, akik
nyomorogtak: mert a tettek a szokás jelei, aminthogy megdicsérnők azt
is, aki nem nyomorgott, ha ilyennek vélnők“. (Rhetorica, I, 9.)
Tehát nem az esetleges tettre, hanem a cselekvő maradandó
tulajdonságaira: azaz jellemére, amelyből azok erednek, vonatkozik a
gyűlölet, az ellenszenv és a megvetés. Ezérthogy minden nyelvben a
morális gonoszság jelzői, a gúnynevek, melyek azt megjelölik, inkább az
_emberek_, mint a tettek predikátumai. A _jellemhez_ illeszkednek, mert
ennek kell a bűnt viselnie, amelyre az a tett alkalmából egyszerüen
rábizonyul.
Ahol a _bűn_ gyökerezik, ott kell a _felelősségnek_ is gyökereznie; és
minthogy ez az egyedüli adat, mely feljogosit, hogy morális szabadságra
következtessünk, ugyanott kell a _szabadságnak_ is gyökereznie: az ember
_jellemében_, annyival is inkább, mert eléggé meggyőződtünk arról, hogy
az nem található fel közvetlenül az egyes tettekben, amelyek a jellem
fölvétele mellett szigoru kényszerüséggel következnek be. A jellem pedig
– mint a harmadik fejezetben kimutattam – velünk született és
változhatatlan.
A szabadságot tehát ebben az értelemben (az egyedüliben, amelyhez vannak
adataink) akarjuk most valamivel közelebbről szemügyre venni, hogy
miután az öntudat egyik tényéből feltártuk és helyét megtaláltuk,
szintén lehetőleg filozófiailag értelmezzük.
A harmadik fejezetben fordult elő, hogy egy ember minden cselekvése két
tényezőnek a produktuma: az ő jellemének, melyhez a motivum járul. Ez
világért sem azt jelenti, hogy az egy középső valami, mintegy
kompromisszum a motivum és a jellem között, hanem kielégiti mind a
kettőt, amennyiben, egész lehetősége szerint, mind a kettőn alapszik
egyszerre: azon tudniillik, hogy a működő motivum erre a jellemre
találjon és ez a jellem ilyen motivumtól legyen korlátolható.
A jellem a tapasztalatilag megismert, állandó és változhatatlan
tulajdonsága egy egyéni akaratnak. Minthogy pedig ez a jellem ép oly
szükséges tényezője minden cselekvésnek, mint a motivum, innen érthető
az az érzés, hogy tetteink mimagunkból indulnak ki, vagy az az „_én
akarok_“, ami összes cselekvéseinket kiséri s aminek világánál
kinek-kinek a sajátjaiként kell elismernie azokat, a melyekért tehát
magát moraliter felelősnek érzi.
Ez pedig ismét éppen az az öntudat iménti vizsgálatánál talált: „Azt
akarom és csak azt akarom mindig, amit akarok“, ami a józan észt vezeti,
mikor makacsul állitja minden cselekedet absolut szabadságát (liberum
arbitrium indifferentiae). Csakhogy ez nem megy tovább a cselekvés
második tényezőjének tudatánál, ami annak létrehozására magában teljesen
képtelen volna, mintahogy a motivum fellépésénél viszont képtelen azt
elnyomni. Hanem csak amennyiben ily módon hozzák tevékenységbe, adja
tudtul saját mivoltát a megismerő tehetségnek, amely lényegében kifelé s
nem befelé irányulva, még a saját akaratának mivoltát is tapasztalatilag
csak a cselekedeteiből ismeri meg.
Ez a közelebbi s egyre bensőbbé váló ismeretség tulajdonképen az, amit
_lelkiismeretnek_ nevezünk, mely éppen ezért _közvetlenül_ csak a
cselekvés _után_ igazodik; előzetesen inkább csak _közvetve_ jő számba,
megfontolásul és visszapillantásul hasonló esetekre, amelyekről már
nyilatkozott, hogy aztán a jövőben is fölemelje biráló szavát.
Itt van helyén arról az iménti cikkben felhozott fejtegetésről
emlékeznem, melyet _Kant_ az empirikus és intelligibilis jellem
viszonyáról s ezzel a szabadság és kényszer összeegyeztethető voltáról
adott s mely a legszebb és legmélyebben kigondolt dolog, amit ez a nagy
szellem, sőt általában amit ember valaha alkotott. Csak hivatkoznom kell
rá, minthogy fölösleges kitérés volna itt ismételnem. De csak ebből
lehet megérteni, már amennyire emberi erő képes, hogy fér össze mégis
cselekedeteink szigoru kényszerüsége azzal a szabadsággal, amelyről a
felelősség érzete tanuskodik és amely szerint a tettek a mi tetteink és
nekünk erkölcsileg beszámitandók.
Az empirikus és intelligibilis jellemnek Kanttól letárgyalt viszonya
teljességgel azon alapszik, ami az ő egész filozófiájának a magvát
alkotja; tudniillik a tünemény és a „magában vett dolog“ közti
különbségen. És ahogy nála a tapasztalati világnak tökéletes _empirikus
realitása_ összefér annak _transcendentalis ideálitásával_, ép ugy
megfér a cselekvés szigorú _empirikus kényszere_ annak _transcendentalis
szabadságával_.
Az empirikus jellem ugyanis, akárcsak az egész ember, mint a tapasztalat
tárgya: puszta tünemény, tehát a többi jelenség formáihoz – tér, idő,
okság – van kötve és azok törvényeinek van alávetve. Viszont ennek az
egész jelenségnek föltétele és alapja, mint „magában vett dolog“, mely
ezektől a formáktól független s azért semmiféle időbeli különbségnek
alávetve nincs, hanem állandó és változhatatlan; az ő _intelligibilis
jelleme_, vagyis az ő akarata, magában véve, amelyhez ily minőségben
mindenesetre absolut szabadság, t. i. az okság törvényétől, mint
jelenségek puszta formájától való függetlenség is járul.
Ez a szabadság azonban _transcendentális_, azaz nem a tüneményben
nyilvánul, hanem csak annyiban áll fönn, amennyiben mi a tüneményből és
minden formájától elvonjuk, hogy eljussunk ahhoz, amelyet, minden időn
kivül, mint az ember belső lényegét, önmagában kell gondolnunk.
Ennek a szabadságnak értelmében az ember minden tette az ő saját
munkája, akármilyen kényszerüséggel folyjanak is azok az empirikus
jellemből, ha az megtalálja motivumát: mert ez az empirikus jellem
puszta tüneménye az intelligibilisnek, a mi időhöz, térhez és oksághoz
kötött _megismerő tehetségünkben_, vagyis az a mód, ahogyan tulajdon
énünknek belső (an sich) lényege jelentkezik.
Eszerint az _akarat_ szabad ugyan, de csak magában véve és a tüneményen
kivül: ebben viszont már határozott jellemmel jelen meg, amely szerint
kell összes minden tetteinek igazolniok, s azért, ha a járulék motivumok
közelebbről meghatározzák őket, szükségképen igy és nem másként kell
történniök.
Ez az ut – mint könnyen látható – oda vezet, hogy _a mi szabadságunknak_
müvét nem egyes cselekedeteinkben kell keresnünk, ahogy a közvélemény
teszi, hanem magának az embernek egész létében és lényében (existentia
et essentia), amit ugy kell gondolni, mint az ő szabad tettét, amely
csak az idő-, tér- és oksághoz kötött megismerő tehetségnek jelen meg a
cselekedeteknek bizonyos sokaságában és különféleségében, amelyeknek
azonban, éppen a bennök nyilatkozó eredeti egység miatt, mind egészen
ugyanazt a jelleget kell viselniök s azért ugy jelennek meg mint
szigoruan kényszerü eredményei ama mindenkori motivumoknak, melyek őket
fölkeltik s esetről-esetre meghatározzák.
Igy tehát a tapasztalati világra kivétel nélkül áll: _operari sequitur
esse_. Minden dolog mivolta szerint müködik s az ő okszerü müködése
hirdeti e mivoltát. Minden ember aszerint cselekszik, amilyen és az
ekként kényszerü cselekvés, egyes esetben a motivumtól függ.
_A szabadságnak_, mely tehát az _operari_-ban nem található, az
_esse_-ben kell rejleni. Minden idők óriási tévedése egy hysteron
proteron volt, hogy a kényszerüséget az _esse_-hez és a szabadságot az
_operari_-hoz számitották. Megforditva, az _esse_-ben _van csak a
szabadság_: hanem belőle és a motivumokból szükségképen következik az
_operari_; és _abból, amit teszünk ismerjük meg, hogy mik vagyunk!_
Ezen, nem pedig az állitólagos liberum arbitrium-on alapszik a
felelősség tudata és az élet erkölcsi iránya. Minden azon fordul meg,
hogy _mi_ ez s ez az ember: amit _tesz_, abból folyik magától, mint
szükségképeni következmény. Nem csal tehát az önhatalmuságnak s az
eredetiségnek az a tagadhatatlan tudata, mely összes tetteinket, a
motivumoktól függésük dacára, kiséri s mely azt mondja, hogy azok _a mi_
tetteink. Ám valódi tartalma messzebb nyulik még a tetteknél s magasabb
eredetü, mert a mi létünk és lényünk, amiből összes tetteink – a
motivumok inditékára – szükségképen kiindulnak, ezzel voltaképen egy
fogalom alá tartozik.
Ebben az értelemben az önhatalmuságnak és eredetiségnek, valamint a
felelősségnek az a tudata, mely cselekvésünket kiséri, egy mutatóhoz
hasonlitható, mely egy távolabbi tárgyra utal, mint amely ugyanabban az
irányban közelebb fekszik s amelyre mutat látszólag.
Egy szóval: az ember mindig csak azt teszi, amit akar és mégis
kényszerüen teszi. De ez onnan van, hogy ő már az, amit akar: mert
abból, ami ő, szükségképen folyik minden, amit ő mindenkor cselekszik.
Ha objective, tehát kivülről nézzük tetteit, apodiktikusan felismerjük,
hogy azoknak, mint mindegyik természeti lény működésének, egész
szigoruan az okság törvényének kell alávetve lenniök: viszont subjective
kiki érzi, hogy ő egyre csak azt teszi, amit _akar_. De ez csupán azt
mondja, hogy az ő működése az ő tulajdon lényének megnyilatkozása.
Ugyanazt érezné tehát minden, még a legalsóbbrendü természeti lény is,
ha érezni tudna.
Fejtegetésemmel tehát a _szabadság_ nincs megtagadva, csak ki van
küszöbölve, még pedig az egyes cselekedetek területéről, ahol is
kimutathatólag nem lehet megtalálni – egy magasabb, bár ismeretünknek
nem egy könnyen hozzáférhető régióba: a szabadság ugyanis
transcendentális. És ebben az értelemben fogom én fel Malebranche
mondását: _a szabadság rejtély_ (la liberté est un mystère), amelynek
égisze alatt jelen értekezés a kitüzött feladat megoldását megkisérelte.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: A kérdést a _drontheimi_ norvég kir. tudós társaság tűzte
ki ily címmel: Num liberum hominum arbitrium e sui ipsius conscientia
demonstrari potest? (Az ember akaratának szabadsága kimutatható-e saját
öntudatából?) Schopenhauer ezzel az értekezésével pályázott és 1839.
január 26-án el is nyerte a jutalmat.]
[Footnote 2: Ez a hely lassanként rendes fegyver lesz a deterministák
kelléktárában s ekkora tisztességről a jó öreg historikus, aki 1800 év
előtt élt, aligha álmodott. Először _Hobbes_ dicsérte, utána
_Priestley_. Majd _Schelling_, a szabadságról irt értekezésében, 478. I.
céljához mérten, egy kissé elmásitott forditásban adta vissza, miért is
Vellejus Paterculust nem idézi névszerint, hanem – épen oly furfangosan,
mint előkelően – ugy emliti: „egy régi bölcs“. Végre magam sem akartam
őt nélkülözni, miután tényleg tárgyammal jár, hogy rá hivatkozzam.]
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
7 |mondtunk semmmit |mondtunk semmit
25 |filozófiai képzett ségü |filozófiai képzettségü
33 |lehet betetőzni |lehet betetőzni.
49 |egyre jokban |egyre jobban
61 |megáll amagyarázat |megáll a magyarázat
71 |Ugy látszik |„Ugy látszik
73 |végkép tönkremenne, Akkor |végkép tönkremenne. Akkor
73 |középut maradna. hogy |középut maradna, hogy
83 |eljes hatalommal |teljes hatalommal
88 |Vagy tudatlanságból |„Vagy tudatlanságból
88 |ellenszegül a a testi |ellenszegül a testi
88 |_Argumentum_-ban; az akarat |_Argumentum_-ban: „az akarat
92 |ha megis rosszak |ha mégis rosszak
94 |éz nem filozófiai |és nem filozófiai
96 |és vala-több |és vala több
105 |Akárhogy forgassuk |„Akárhogy forgassuk
105 |_akaratszabad ág_ fogalmát |_akaratszabadság_ fogalmát
107 |alapossággal. módszerességgel |alapossággal, módszerességgel
109 |elvitázhatlánul az övé |elvitázhatlanul az övé
114 |_Szeget szeggel_ vigjátékbán |_Szeget szeggel_ vigjátékban
121 |vonatknzik: _ezért_ |vonatkozik: _ezért_
121 |ez egy pimasz“ |„ez egy pimasz“]
End of Project Gutenberg's Az akarat szabadságáról, by Arthur Schopenhauer