Illés Bertalan bátyámat a halála napjáig csak Bigyinek neveztük s ezt a
nevet én adtam neki. Nagyon kicsi gyerek voltam még akkor, mikor egy
szép napon, szokása szerint váratlanul, beállított hozzánk. »Mondd, kis
fiam – biztattak – mondd, hogy: Berti bácsi!« De a »Berti« szó még
meghaladta erőmet, s csak annyit tudtam gügyögni, hogy: »Bigyi.«
S a Bigyi név rajta ragadt, mert kicsinylést fejezett ki.
Nem lehet tagadni, hogy egy kissé rászolgált a kicsinylésre, mert élete
az ügyetlenségek, a rossz ötletek és a szerencsétlen lépések hosszú
lánczolatából állott. Mindjárt a születése is ügyetlenség volt, mert
elkésett vele. Sok gyerek volt már a háznál s vagy öt esztendő óta
szünetelt az áldás. Azt hitték, hogy lezárult a sor, s dicsérni kezdték
a gondviselés bölcs rendelését. Ahhoz a tenyérnyi, kopár, mostoha kis
földhöz, a melyből csak a székely tud megélni, éppen elég volt a
kenyeret kérő száj. Ekkor jelentkezett Bigyi, általános megdöbbenésre.
Világrajöttét mindenki fölöslegesnek találta; talán még az édesanyja se
örvendett neki.
De Bigyinek pompás tüdeje, jó nyaka, jó gyomra volt és felnőtt, mint a
sóska.
Beállottak a »nagy idők« és Bigyi meghallotta, hogy mi történt
Csik-Szeredán. Csik-Szeredán az történt, hogy Csiszér Mózes páter, a
helyett, hogy héber nyelvre oktatta volna a gondjaira bízott kispapokat,
tüzes beszédet tartott az ifjaknak s szavait azzal végezte, hogy: »Fiúk,
gyertek utánam!« A páter elment honvédnek s vele az egész szeminárium.
Bigyinek az egyik bátyja is.
Ettől fogva Bigyinek folyton a »forradalom« szó motoszkált a fejében. A
többi, a mit gondolt, nagyon zavaros volt; nem tudott kiokosodni belőle.
De ráért gondolkozni s addig jártatta az eszét mindenféle kalandos
dolgon, míg egyszerre csak neki is mehetnékje támadt. Nem szólt
senkinek, hanem megindult, hogy fölkeresi a bátyját; maga se tudta mért,
csak úgy, mint a birka, a melyet valami csökönyös rossz ösztön csábít a
szakadék felé.
Addig gyalogolt, a míg rátalált a bátyjára, nagy Magyarországon.
Csakhogy akkorára már ott, a hol a bátyja járt, nem igen kellett a
honvéd, inkább eleség kellett volna. A Bigyi tizenhat esztendejéből
amúgy is kevés nézett ki. De valamit mégis csak kellett csinálni vele és
bakancsra szükség volt. Bigyit elhelyezték a tábori vargánál, hadd
tanuljon valami mesterséget.
Később hasznát vette ennek a tudománynak, a mit a háborúban szerzett.
Vargának lenni nem oly szép, mint zabot termelni a szülőföld szikláján,
de a varga is megél, ha dolgozik. Bigyi, a csatazaj multával, jobban
szeretett volna ismét megindulni valahová, világot látni, messzi
helyekre vándorolni; de a szomorú idők őt is lemondásra bírták s
egyelőre megadta magát sorsának, bár valami folyton motoszkált a
fejében.
És meglehet, mint virilista, mint patriczius halt volna meg, ha nem
ösztökélik folyton a távolba hívó ötletek. A mesterség jól
jövedelmezett, pedig Bigyi jobban szeretett a kaszinóban politizálni,
mint a bőrszagu műhelyben ülni. De minél hálásabb volt a mesterség,
Bigyi annál inkább idegenkedett tőle. Úgy érezte, hogy nagyobbra
született ő, s lelke lángolásai szentebbek valának boldogabb időkben… A
kaszinóban tisztelték vastag arany lánczát s félrerakott pénzének a
hírét és Bigyi ezt a tiszteletet ki akarta érdemelni. Úr, kereskedő
akart lenni; tekintélyes polgár, nem egyszerü iparos. S előbb
czipő-kereskedést nyitott, aztán másféle kereskedést is, a melyhez még
kevesebbet értett. Ezen a vállalkozáson elúszott a megtakaritott
vagyona; tönkre ment. Ekkor vissza akart térni az árhoz és a dikicshez,
de az árt és a dikicset már ifjabb és ügyesebb erők kezelték.
Otthon se találta meg azt az örömöt, a mit a családi élettől várt. Az
első fia, apjával ellentétben, elsiette a születését, mert Bigyi akkor
még nem alapított családot. Magától jött, szegényke – magyarázta a
dolgot. Biz azt nem hívták. E miatt az elsőszülött miatt, a kit nem
vártak helylyel a világon, később, mikor megházasodott, sokat kellett
hallania a törvényes gyermekei anyjától. Jó asszony volt ez, de idősebb,
mint Bigyi, s a magától jött kis idegen bizony rossz ómennek tünt fel. A
halál, mely másképpen osztályoz, mint mi, mégis a törvényes gyermekek
közül szedte az áldozatait. Hogy kielégítse végképp el nem aludt
nagyravágyását, majoreskóját Bigyi papnak szánta. Úgy gondolkozott, hogy
a papból minden lehet, ha kivetkőzik. De a fiú haza szökött a
szemináriumból; egy kissé korán akarta elkezdeni a családjában örökletes
pályaváltoztatást. Bigyi visszavitte; de a kis majoreskó nem tudott
hozzá törődni a tudományhoz: a héber nyelv előbb mélabússá tette, aztán
megölte.
Bigyi erősebb szervezetű volt, mint az ivadékai; se a sok temetés, se a
sok liczitáczió nem tudta megtörni. Még folyton várt valamit az élettől,
valamit, a mi igen messze van. Egyedül állott. Özvegyen maradt s a
megmararadt gyermekei elhagyták. Fölmentek a fővárosba, pályát kezdeni,
pályát változtatni; valami űzte őket. De Bigyi nem akart egyedül lenni.
Ámbátor közelebb járt a hatvanhoz, mint az ötvenhez, másodszor is
megházasodott. Egy húsz esztendős leányt vett el, a kinek persze igen
szegénynek kellett lennie, hogy Bigyihez hozzá menjen; Bigyi nem volt jó
párti. S a gondviselés nyomban megáldotta a frigyet egy kis
fiúgyermekkel.
Egyéb áldást aztán nem is utalványozott Bigyinek. Egy pár év mulva
Bigyi, minthogy már nem igen volt egyéb veszíteni valója, elveszítette a
szeme világát. A látóidege rohamosan sorvadt s az egyre homályosabb
messzeségből, a honnan mindig várt valamit, a fekete Nyomor köszöntötte.
Hetediziglen nem volt, a ki eltarthatta volna. A felesége nem moshatott
annyit: jó, hogy a kis fiút el tudta látni. A fiai pályát kezdtek,
pályát változtattak. Rokonsága a maga bajával küzködött és volt mivel.
Ekkor az jutott eszébe, hogy: helyezzék el őt a honvédek menedékházában.
Egy kicsit bajos volt a dolog, mert nem lehetett tagadni, hogy
meglehetősen alárendelt szerepet játszott a szabadságharczban. De nem
rajta mult, hogy nem tüntethette ki magát… s a bátyja vérzett is a
hazáért. Aztán szó se lehet róla, hogy mások, érdemesebbek elől foglalná
el a helyet. Van ott hely most már mindig. Az öreg honvédek egyre
kevesebben vannak; azok, a kik mindenütt az első sorban csatáztak, még
kevesebben. És végre, ha lesznek öreg honvédek tíz év mulva, húsz év
mulva, ötven év mulva is: az se nagy baj.
Kijárta vagy kijárták neki, hogy csakugyan fölvették, s ha meg kellett
válnia a kis fiától, most már többet politizálhatott. Az örök
sötétséghez is hozzá lehet szokni, s ha a konyhán nem volt hiba, ő is
vígan beszélgetett a nagy időkről, a régi jó időkről.
Koronkint fölkerekedett, s egyik vagy másik öreg czimborájával – a
vezető szerepére mindig akadt vállalkozó – sorra járta azokat a
rokonait, a kik a fővárosban laktak. Természetesen a legtöbbször
rosszkor érkezett. Az egyiknek éppen akkor volt a legtöbb dolga; a
másiknak éppen akkor a legkevesebb pénze. A harmadiknál látogatók
voltak, s egy kicsit szégyelte a szegény rokont. A negyedik éppen rossz
kedvében volt, s üres kézzel eresztette el. De Bigyi nem neheztelt meg,
ha egyszer-egyszer rosszabbul fogadták, s hűségesen visszatért a
klienseihez. Itt vagy amott mégis csak eredményes volt a látogatása;
néhol mindig jól fogadták. Megtraktálták jó ebéddel, jó borral; szivart
és pénzt csúsztattak a zsebébe. Az öreg Antigone is mindig kapott egy
pár úri szivart, s ha becsípett a traktamentomtól, ugyancsak aprította
szóval az osztrákot.
Bigyi is szeretett jól élni; nem vetette meg sem az asztal
kellemetességeit, sem a színivalót. De mégis csak legjobban szerette a
pénzt. A hol tudtak, adtak neki. Hadd vegyen magának, szegény, azt, a
mit akar, a miben még öröme telik.
Azt hittük, hogy száz évig fog élni, mert, bár betöltötte a hetvenedik
évét, soha se panaszolta, hogy rossz az egészsége. Jól evett, frissen
járt, még a vakságát is könnyen viselte. Olyan kedvét lelte a beszédben,
mint a kinek semmi gondja, s vak létére jobban érdeklődött a külső világ
iránt, mint sok, a ki lát. De hamarabb kopott el, mint hittük, s a
halálából kiviláglott, hogy a milyen régen, olyan rosszul ismertük.
Az ujságokból tudtuk meg, hogy meghalt, s eleinte nem akartuk hinni,
hogy csakugyan róla van szó. A nevét hibásan közölte a jelentés, s mi a
menedékházban hittük őt. A kiről olvastunk, hirtelen halt meg a vasúton.
Az ujságok részleteket is írtak. Egy kicsit felczifrázták a hírt s
elmondták, hogy az öreg honvédet a lelkesedés ölte meg. Messziről indult
útnak, egy nagy vidéki városból, s azért készült Budapestre, hogy ő is
jelen legyen a nemzet ünnepén. Egészségesen ült fel a vonatra, s az úton
még jókedvüen beszélgetett. Fiatal emberek jöttek vele, a kik
figyelemmel hallgatták, mert a szabadságharczról beszélt nekik. A nagy
időkről, a dicsőséges csatákról. Mind jobban belehevült a beszédbe, s
emlékei rendkívül felizgatták. Egyszerre rosszul lett, s mire a vonat a
fővárosba ért, a szívszélütés megölte.
– Ő volna? – tanakodtunk. – De hisz neki a menedékházban kell lennie!
Miért utazott volna el, bárhová? Nincs már neki sehol semmi keresete.
Gyanus volt azonban, hogy az ujságok épp azt a vidéki várost emlegették,
a hol a felesége éldegélt, meg a kis fia.
Nemsokára megtudtuk, hogy csakugyan ő az. Vagy tíz nappal azelőtt
utazott el: a kis fiát vitte haza az anyjához, s visszatérőben úgy halt
meg, a hogy az ujságok leírták.
A kis fiú ugyanis időközben megnőtt. Tizenhárom éves lett, s az anyja,
hogy hasznos polgárt neveljen belőle, beadta inasnak egy borbélyhoz. A
fiunak, úgy látszik, nem tetszett ez a pálya; de lehet, hogy csak a
kalandos természet tört ki belőle. Elég az hozzá, összebeszélt egy másik
kis inassal; aztán megszöktek és felgyalogoltak Pestre. Bigyi halálra
rémült, mikor a gyerek beállított hozzá. Hogy ott akarja hagyni a szép,
jó fodrász-pályát!… A lelkére beszélt és menten visszavitte. Nem akarta
másra bízni; vele ment, hogy biztosan eljusson az anyjához. Úgyis volt
»otthon« még egy elvégezni valója…
Ez az esemény igen felizgatta, s mialatt megpihent, szédülések fogták
el. De nem foglalkozott a maga bajával; csak egy gondolata volt: az,
hogy míg otthon van, minél többet lehessen a fiával. Az ölébe vette a
kis borbélyinast, megsimogatta az arczát, a haját és így sóhajtozott a
feleségének: »Megnyugszom isten akaratában, hogy világtalanul kell
élnem. Csak azt szeretném, ha még egyszer, egyetlen egyszer láthatnám a
fiamat!« Aztán megfeszítette minden erejét; egész lelkével látni akart.
A két üres szem rámeredt a gyermek arczára és – csodák csodája! – egy
pillanatra látta a fiát. A sok ezer elhalt idegszál közepett egy utolsó
idegszál, a melyben még valami csepp élet maradt, a lélek hívó szavára
megmozdult, hogy egy-két másodperczczel később elhaljon örökre.
Később, természetesen, még sötétebb lett körülötte a világ. De a csoda
izgalma, a váratlan öröm, s a káprázatos másodpercz emléke felzaklatta,
lázassá tette. Nagy kimerültséget érzett, s szédülései gyakrabban
jelentkeztek.
Szegény embereknél a rosszullét nem olyan nagy dolog; a felesége mégis
gondolt rá, hogy az ilyen szédüléssel nem jó útrakelni. De hasztalan
tartóztatta; Bigyit nem lehetett rábírni, hogy tovább maradjon. Valami
űzte.
Mintha érezte volna, hogy miután elvégezte az utolsó elvégeznivalóját,
most már menni kell.
Teljesítette ugyanis, a mit egyszer el kellett intéznie. Átadott a
feleségének egy takarékpénztári könyvet: a kis fiu örökségét. Egész kis
vagyont gyüjtött neki. Együtt volt itt mindaz, a mit az öreg vak ember
tíz esztendőn át összekuporgatott. A sok alamizsna és ajándék. Mindent
félre rakott. Mikor ételt, italt, dohányt kaptak ajándékba, a maga
részét eladta czimboráinak, s a pénzt bevitte a takarékpénztárba.
Megvont magától mindent, a miben még öröme telhetett; a mi jóban még
része lehetett volna, eldugdosta a kis magzatának.
S a vasúton utóljára a szabadságharczról beszélt. Bizonynyal megmutatta
a vasuti kocsi ablakából, hogy merre volt az isaszegi csatatér, és
elmondta apróra, hogyan kezdődött és hogyan folyt le az ütközet. Pedig
aligha vett részt az isaszegi csatában. De a menedékházban nagyon
beleélte magát a szabadságharczba; talán már maga se tudta tisztán, hogy
annak idején hol járt és hol nem volt soha. Büszke volt a diadalokra, a
melyeket mások arattak; a maga hőstettét eltitkolta, talán nem is tudta,
hogy tökéletes önmegtagadásával hőstettet vitt végbe.
Holttestét felbontották, hogy megállapítsák a hirtelen halál okát. A
mint gyanítani lehetett: a szélütést csakugyan az erek elmeszesedése
idézte elő. A gépezet elkopott s a rugó kifáradt.
A honvédkórházban terítették ki, de nem öltöztették fel honvéd-atillába.
Csak úgy ingben feküdt a koporsóban. Nem tudom, szándékosan történt-e?
Nekem jól esett, hogy így történt. Szép, nyugodt arczu halott volt. Úgy
feküdt ott, a sárga fakoporsóban, mint maga az öregség. Nagy szakálla
régen megőszült; már nem is fehér volt, hanem sárgásan fehér, a minőt a
betlehemeseknél látni a legöregebb királyon.
Hisz öreg volt már, nagyon öreg. Tíz éve, hogy nem kellett neki többé
semmi. Tíz hosszú éve, hogy – a mint a gondviselés akaratából le kellett
mondania az isten fényes napjáról – a maga akaratából lemondott
mindenről, a mi embernek jól esik. Hogy beteljék a rendelés, s a mit
összekapart, a mit összekoldulgatott, egészen megmaradjon a kis
ivadékának.
A pap elvégezte a beszentelést, a koporsót leszögezték, s a kórházi
intéző odaszólt a halotthordó szolgáknak:
– Mehet!