Egy kocsi elindult a vigadóból s megállt az Andrássy-uton a mondott kapu
előtt. Egy mama, egy báliruhás leány és egy fiatal ur szállt ki belőle.
– Jaj, be szép – szólott a leány – esett a hó.
– Csak gyorsan, gyorsan – unszolta a mama, köpenyét összehúzva –
meghülsz a könnyü báliczipőben.
– Maga pedig menjen a kocsin haza, mert maga is meghül – fordult a leány
a fiatal ur felé.
– Igen – szólt amaz és megcsókolta a mama kezét.
– Isten vele, köszönjük a kiséretet. – Ezzel bucsuzott a mama.
– Tehát holnap – sugta a báliruhás leány s megszoritotta a fiatal ur
kezét, miközben belépett a kapuba.
– Holnap.
Ezt a leány már nem hallotta. A fiatal ur, háttal a kapunak, önfeledten
nézte a havas trottoirt. A mama sulyos czipője mellett ott látta a kis
lány finom lábanyomát. Alighogy besüppedt alattuk a tiszta hó.
– Hová hajtsak, nagyságos ur? – kérdezte a kocsis a kocsi ajtaja mellől.
– A pokolba – felelt a fiatal ur s odavetett neki nehány forintot.
– Ennél is jobb helyet tudok most magamnak – riposztozott az jókedvvel s
már a bakon ült s vigan elkocogott.
Menjünk gyalog. Hány óra is van? Kettő mult. Nevetséges volna most
hazamenni. A sok tisztesség után jól esik egy kis mulatság. Járjunk a
hóban, oly szépen ropog a báli czipő alatt,
Pugris emberek ezek a budapestiek. Ime egy hosszu ut és senki sem jár
rajta. Pedig milyen gyönyörü igy, habos fehér bevonattal, a nyesett
vadgesztenyék ága szépen kristályokkal kirakva, a csúcsos háztetők,
geometriai egyenletességgel kipárnázva. S im előtte ez a tiszta,
érintetlen fehérség, melyben lerajzolódik a lába nyoma. Sohasem látta
szépnek az Andrássy-utat, aki most nem látja,
Hogy mi köze hozzá, hogy mióta bámulója ő a városi téli tájképeknek, azt
nem tudja. Az ingét átizzadta a vigadóban, ha kérdezné valaki, hogy
mulatott, azt kellene felelnie: sohsem halunk meg. S hogy abból a
kocsiból kiszállott, orra előtt becsukódott a kapu és ő kicsöppent az
aszfaltra, mintha elkomorult volna, mintha nem is lett volna soha
jókedvü. Nézi a fehér havat és keblében fekete gondolatok rajzanak. De
rossz is egyedül maradni.
Legjobb volna hazamenni és egyet aludni a mámorra, mely már elmult és a
csömörletes melancholiára, mely most gomolyog benne. – Csodálatos. Olyan
kékes, világító a levegő, az ember azt hinné, hogy e fehérségben ujságot
is birna olvasni. És fölötte a hófelhős ég, melyen csillag nem látszik.
Egy tiszta világos éjszaka, mely csillagtalan. Hát nem elég ok ez a
melancholiához?
Megrázza magát. Eh, vigye az ördög. Nem azért örült ő két héten át ennek
az estének, hogy álmos macska módjára a kuczkóban busulva fejezze be.
Fütyülve, dalolva, jókedvvel, vagy legalább is berugva fog csak
hazamenni. Eb, aki busul!
De milyen lompos város is ez a Pest. Minden bolt be van csukva. Ha csak
ez a kocsis kávéház…
Miért ne? Hiszen ugy sem vágyódik tisztességes emberek közé.
Benyit. Milyen bűz, milyen piszok! Nehány asztalnál néhány részeg ember
bóbiskol, előttük sörös palaczkokból egész battéria. És a kassza körül,
az egyik asztalnál fehérruhás, kékszallagos leányok egy bogban, a kik,
mihelyst ő belépett, egyszerre csak sürögni-forogni kezdenek s alig,
hogy leült az egyik asztalnál, eldefiliroznak előtte.
Még rosszabbra válik a kedve. Hiszen ez még unalmasabb, szomorubb hely,
mint a lakása, épen csak piszkos. Eh, nem ér semmit, az ember még csak
meg sem fojthatja a rossz kedvét.
– Parancsol?
– Téát.
– Én is innám egyet, – szól az egyik fehérruhás leány s melléje ül. –
Szabad?
– Bánom is én!
– Gyula, egy téát cognaccal. Vagy két cognaccal. Akarom, hogy maga is
igyék.
– Bánom is én!
– De szép szegfűje van. Nekem adja?
– Bánom is én!
Csak akkor rezdült meg, mikor a leány már kezében tartotta a virágot.
Hiszen ezt holnap más valaki fogja tőle elkérni.
– Adja vissza a virágomat, fizetek érte még egy pohár cognacot.
– Jó. Gyula, hozzon még két cognacot.
Kocczintottak, ittak. Nagyon rossz volt a cognac.
– Honnan jösz? – kérdi a leány s bizalmasan közel vonja a székét.
– A holdból – felelt kedvetlenül.
A leány kaczag.
– Jaj be kedves vagy! Szervusz!
– Eredj a pokolba – dörmögi, de mégis csak koczintott és ivott.
A leány most már nem szólt a pinczérnek, csak a szemével intett s ujból
tele cognacos poharak álltak az asztalon.
– De többet nem iszunk, – szólt nyersen s fölhajtotta a poharat. Már nem
is érezte, hogy olyan irgalmatlan rossz.
A leány megfogta a kezét.
– Milyen uri kezed van!
– A váczi-utczán vettem.
– Jaj be jó! Aztán mindent a váczi-utczán vásárolsz?
– Természetes.
– Mi a foglalkozásod?
– Suszter vagyok.
– Nagyszerü, akkor csinálhatsz nekem is czipőt.
Ekkor a fiatal ur a szemébe nézett a lánynak. Rövidesen el akarta
parancsolni az asztaltól.
A leány szeme fekete, csillogó volt és festett ajka biztatóan
mosolygott. Nem valószinü, hogy szépség, de fehér ruhában, kifestve s a
kávéház gázvilágitása mellett nagyon szépnek látszott.
Eh, bolond volnál, ha elküldenéd. Hiszen mulatni akarsz!
Átkarolta a derekát és magához vonta. A lány szabadkozott.
– Később, ha nem lesznek más vendégek.
– Mi közöd hozzájuk?
– Szégyellem magamat.
– Ah, te ártatlanság. Hiszen tudja mindenki, hogy a vonód szappanos.
– Ó nem, én nem vagyok figuráns. Konzervatóriumba jártam.
– Aztán hogy kerültél ide?
A leány egy pillanatra mintha megváltozott volna, szinte komoran szólt:
– Ne beszéljünk erről, hiszen mulatni akarunk!
S már ismét nevetett, ugy, mintha egészen el akarná vonni a figyelmét e
témától, átfogta a nyakát és arczon csókolta.
– Akkor pezsgőzzünk.
– Helyes, pezsgőzzünk, a pezsgőnk igazi franczia, nem olyan, mint a
cognac.
A pezsgő szóra a többi lányok fölkerekedtek s mind az asztal körül
tolongtak.
– Mi is kapunk?
– Nem bánom, hanem maradjanak csak ott, a hol voltak.
A szomszéd asztalnál egész kis tivornya kerekedett, a leányok mohón
habzsolták a pezsgőt, a fiatal ur összeütötte poharát a lánynyal s
ivott. A pezsgő valóban jó volt.
A mint letette a poharat, a lelkében ismét elkomorult. Eszébe jutott,
hogy ma már kocintott egyszer egy fehérruhás leánykával, a ki szinte
félénken vitte ajkához a poharát, mert ma ivott először pezsgőt. És
olyan különös érthetetlennek érezte, hogy az a leányka most nyugszik
fehér ágyában és édesen alszik, mig ő itt ül, ezen a piszkos helyen,
ezzel a másikkal… Hát miért is nem folytatódik azonosan az élet, mely
azonosan kezdődik?
Mikor második poharát fölhajtotta, elkeseredetten kiáltott föl:
– Ilyen az élet.
A mit a lány alaposan félreértett s nevetve tette hozzá;
– De lehetne még rosszabb is.
Ezzel kezdődött a mámor. A pezsgős palaczkok egymás mellé sorakoztak,
mint a kocsis asztalán a sörös üvegek és a fiatal ur kezdett duhajkodni.
Nem volt jókedvü, sőt fekete gyásznak érezte a hangulatját. Mintha
kétségbeesett volna, olyanformán enyelgett a lánynyal, goromba hangon,
durva öleléssel és undorral a lelkében.
– Hazakisérlek, – szólt.
– Jó, még egy üveggel igyunk, aztán mehetünk.
Megittak még egy üveggel és mentek.
A kékes fehérségbe bevegyült már valami tompa pára, reggeledett,
– Menjünk kocsin – szólt a lány.
– Nem, jól esik a gyaloglás.
És karonfogva mentek az Andrássy-uton.
A kocsiuton tejes kocsik zörögtek végig, az utczasarkokon be-befordult
egy-egy elburkolt szegényes alak, az uri publikumot ők egyedül
képviselték, a mint mámorosan, fázósan egymáshoz simulva végigmentek a
keményre fagyott hón.
– Legyünk egészen állatok, – gondolta magában s a mint lesütötte a
szemét, furcsán érintette, meglátván még az uton a lakkczipője nyomát,
mely egyenletesen, ellenkező irányban, mintha most sietne a kávéház
felé.
– Nagyon fázom, menjünk már kocsin, – rimánkodott a lány.
Nem felelt.
– Ej, te egy csöppet sem vagy türelmetlen, – fakadt ki kedvetlenül a
leány.
Hirtelen karon ragadta a leányt és visszatartotta.
– Ne lépj ide, – szólt szinte durván és megállt.
A kocsi-uttól a kapuig apró lábujjnyomok rajzolódtak a fagyos hóban,
olyan parányiak, olyan könnyüek, mintha egy fehér angyal tipegett volna
ottan. A muzsikus lány ép az egyiket akarta eltaposni, ez renditette
meg. Mintha ez apró nyomoknak szemük lenne, ugy félt tőlük, ugy
szégyelte magát. «Holnap!» csendült a fülében a kis lány bucsuszava és
most már holnap van és ez a kis lány alighogy fölébred, már ő rá gondol
és várja, várja türelmetlenül.
– Csak nem akarod, hogy itt megfagyjak?
– Nem drágám, hanem ott van egy kocsi, abba te beleülsz és hazamégy. Itt
van kocsira való.
A leány elvette a pénzt és hizelegve unszolta:
– Jőjj te is.
– Eredj!
– A hogy akarod. Jó reggelt, te, te…
És meg akarta csókolni. Elháritotta magától.
– Jó, jó.
A lány visszamosolygott rá s néhány lépésről kaczagva intett a kezével:
– Szervusz, te… te… balek!
Ő pedig, mintha elejtett volna valamit, lehajolt és apróra nézegette a
piczi lábnyomokat.
– Mind megvannak, – szólt magában s mintha megváltozott volna a lelke,
vidáman, fütyürészve sietett haza.