Dr. Gustave Le Bon, a nálunk is népszerű francia szociológus és
természetbúvár, akinek egy kitünő munkáját («A tömegek lélektana») már
hozta ez a vállalat, jelen aforizmáit Párisban 1917 év végén tette közzé
«Hier et demain» címmel. Tehát a háború folyamán, s ez bizonyos bélyeget
is nyom a műre.
Háborús szemlélődései előterében áll hazája, de még inkább – s olyankor
is, midőn be nem vallja – ősi ellensége, Németország, amely akkor,
amikor a szerző rövid gondolatait – gyakran valóságos éleslövedékekké –
kihegyezte, még egész fenyegető hatalmában félelmetes Gorgo-főként
meredt rá minden franciára. Ez a «csaták közben» való filozofálás persze
a mi szociológusunk pártatlanságát is befolyásolja, aki mint hazafi
osztozik a szövetséges hatalmak tömegverdiktjében, hogy a háború oka hol
keresendő. Ez a fölfogása sokszor olyan igazságtalan és heves
kiszólásokra ragadja, amelyeket – úgy hisszük – ma már maga sem
ismételne meg, s amelyek túlnyomó részét, minthogy tárgyilagos értékük
úgy sincs, veszteség nélkül mellőztük a fordításban.
Ha azonban ezzel az aktuális politikai színezettel leszámoltunk, a
munkát gazdag objektiv igazságtartalma s formája révén haszonnal és
élvezettel forgathatjuk.
Le Bon tömeglélektanának vezérlő eszméjét már ismerjük. Ez egyezik a
Taine-ével, amelyet a «Jelenkori Franciaország kialakulásá»-ban
mesterileg kidolgozott: a tömegek életét elsősorban nem gondolatok,
észszerű elemek, hanem érzelmek és szenvedélyek vezetik és terelik
határozott mederbe. A racionális megfontolás, sőt még az érdekmérlegelés
is éppen a határozó percekben mond csődöt a történelemben. Világháborúk
és forradalmak mutatják, mily esendők a bármily szépen megtervezett, de
önkényes gondolatépületek, s mily illetékteleneknek bizonyulnak a merő
doktrinairek, akik a politikai küzdőtéren, a csaták mezején s egész
társadalmak megszervezésének felelősségterhes munkájában sokszor teljes
jóhiszeműség mellett is oly sok és súlyos bajt okoznak.
A tömeg vezetőinek ennélfogva nemcsak az észszerűséggel és anyagi
érdekkel, hanem a nép érzelmi, kedélyi, öntudatlan és misztikus
szükségleteivel is kell számolniok.
Természetes, hogy Le Bon, annyi anatomiai, fizikai és kémiai vizsgálódás
szerzője az agyvelőről, a dohányfüstről fénysugarakról stb.
természettudós mivoltát itt sem tagadhatja meg, amidőn kellőkép
méltányolja az érzelmek és szenvedélyek fizikai alapjait, biológiai
gyökereit. Ezek egybefoglalják az élet föntartásához elkerülhetetlenül
megkivánt összes szükségleteket, amelyek minden eleven cselekvőség két
főcsatornáján: az élvezet és fájdalom csatornáján át áradnak tova. És
éppen, mert az érzelmek és szenvedélyek biológiai talajban gyökereznek,
bizonyul az értelem velük szemben sokszor tehetetlennek. A belátás,
haladás, fölvilágosulás, civilizáció Szézam-varázsigéjére sokszor bizony
nem hallgatnak, s a «feljebbfejlődés» értelmében vett evolució felé csak
csigalassúsággal haladnak. Egyénekre, mint nemzetekre egyaránt áll ez:
nem egyszer az intelligencia, tudás bámulatos magaslatán állanak, s
ugyanakkor olyan érzelmi világot árulnak el, amely még a
«barbár»-nevezetet sem érdemli meg, hanem csak az «egészen
vad»-nevezetet; mintha az emberi lélek még mindig a trogloditáé volna,
aki tízezredéve szunnyad barlangjában élet, munka, magasabbratörés
nélkül. Sőt katasztrofális időkben a vadság, gyűlölet, kapzsiság,
zsarnokság, ősi «survival»-ei vérszomjas falka módjára szabadulnak el a
konvenció és jogrend pórázáról; a kultura, mint csillogó, hívságos
fátyol rongyolódik le; előttünk áll mez nélkül az ember-állat.
Le Bon fölfogása azonban nem egyoldalú pesszimizmus; méltányolja a nemes
érzelmeket is, mint az emberszeretet, a haza szeretetét, a hősi
önfeláldozást, a halálmegvetést, amelyek meghazudtolják a panegoizmust
és materializmust s mint teremtő erők működnek a háború ban s
forradalmakban is.
Ezek az érzelmek az emberi társadalomban, a kollektiv lélekben vallásos,
politikai vagy szociális hitté sűrűsödnek, amelyeknek megvan a külön, a
racionális logikától eltérő logikájuk. Terjedésük is eltér az észszerű
igazságok terjedésétől. Nem beláttatás, megértetés, észokok útján
terjednek, hanem utánzás, érzelmi visszhang, «kollektiv dresszura» s
valóságos ragály útján.
Hogy ez a sűrűsödés, terjedés milyen erővel történik, s hogy nemesebb
vagy nemtelenebb szférákban mozog-e: ez adja meg a népek emelkedésének
vagy hanyatlásának irányvonalát. A régi Róma, a mai Anglia és
Németország itt Le Bon példái, amelyeket hallgatagon hazája figyelmébe
ajánl.
Az érzelmek, az öntudatlan misztikumok, sőt a merő illuziók is sorsdöntő
órákban legmagasabb konkrét valósággá válnak. Így pl. szerinte a
hazaszeretet hosszú béke idején kissé ködös és elmosódott, szinte
absztrakt érzelem, de mihelyt a haza veszélybe kerül, hatalmas erővel
ébred föl, eleven élménynyé, a legmagasabb mozgató erővé fokozódik
mindnyájunkban.
Ilyen időkben lesz nyilvánvalóvá az a megdönthetetlen igazság, mily
határozó szerepet játszik a faj, azaz bizonyos erők évszázados
fölhalmozódása. Különösen Anglia példáján mutatja be ezt szépen Le Bon.
Ugyanilyen meggyőzőek kapcsolatos szemlélődései a múlt, az ősök
«subconsciens» továbbéléséről, továbbhatásáról mi bennünk.
Persze, Le Bon, mint tudós megállapítja ez irracionális elemek óriás
szerepét, anélkül, hogy egyoldalúan lándzsát törne mellettük. Hisz
látja, hogy éppen ezeket az irracionális elemeket a tömeg
félrevezetésére, rosszra is lehet fölhasználni, amint ezt annyiszor
teszik ravasz demagógok. Kemény szavai vannak ezek ellen, s nem
hallgatja el, hogy modern társadalmakban is azért van annyi baj, mert a
rátermettség és tett illetékességét a nagy száj, a csalafinta
rabulisztika bitorolja. Javulást vár a tudomány, a technika, az ipari
kultura terjedésétől. Az óriás gazdasági s politikai átalakulások a
népeknek nemcsak életkörülményeit, hanem egész életnézetüket meg fogják
változtatni. Ezzel kell, hogy megváltoztassák élite-jüket és vezéreiket
is.
A politikai és társadalmi kollektiv reformok, s különösen a nevelés
reformján kívül Le Bon hangsúlyozza az _önmagunk_ reformjának sürgős
szükségét, tehát megismétli a tolsztoji, jobban mondva őskeresztény
gondolatot, melynél alapvetőbb igazság kollektiv szempontból sincs.
Meglepőek s minket, szegény, levert, szétmarcangolt magyarokat egyenesen
megragadóak és fölemelők a háborús hódítások, leigázások,
szétdarabolások és nemzetfojtogatások balsikeréről szóló aforizmák,
amelyeket mintha nem is Párisban s az Úr 1917. évében írtak volna. Nem
lagymatag elméleti pacifizmus mondatja ezeket vele, hanem a nemzetek
igazi konstitutiv elemeinek átértése és átérzése, amelyben benne rezg a
saját hazájának és kulturájának féltése is. Féltette akkor, 1917-ben, de
– a sorok közt kiolvashatjuk – félti bizony a jövőre is.
Vigasztalást meríthetünk perspektiváiból is, amelyeket a jövő felé
föltár. A jövő meghozza majd a nemzetek «interdépendance»-át, a diadalra
jutó demokráciák gazdasági hálózatát, amely lassan-lassan átalakítja
majd a népek értelmi és érzelmi világát s megteremti, ha nem is az
«örök» békét – ez Le Bon szerint délibáb, – hanem legalább a hosszú
békét.
_En attendant_, addig is, míg ez elérkezik, dolgozni kell és nem
kétségbeesni. Reménységszövétnekünk legyen a tudomány: «a nagy
vigasztaló azokban a sötét órákban, amidőn az élet minden kelleme eltűnt
s a halál árnyéka napról-napra nő s a jövő is megfosztva látszik lenni a
reménytől. Az órák vasláncai túlontúl ránknehezednének, ha a
történelemelőtti idők vadságára emlékeztető realitások lidércnyomásától
nem lehetne menekülni a tudomány távoli berkeibe, ahol a souverain
törvények kialakulnak, amelyek a világokat titokzatos utak felé
vezérlik.»
_Wildner Ödön._