Mikor beléptek az Eriksenné zeneszobájába, az asszony a zongorához
támaszkodva állt és Mencsikoffal beszélgetett. A házi úr a szürke divány
sarkában ült két nő között, a kik közel hajolva hozzá, épen hangosan
nevettek valamin. Az egyik egy amerikai hegedűművész felesége, szép
volt, mintha egy Mackart-képből vágták volna ki a fejét. Göndör, barna
haj fogta körül kicsit sárgásbőrü, erősen rózsás arczát. A másik egy
hatalmas termetű német énekesnő égszinkék selyem ruhában, nagy volt,
lenhajú, kékszemű és széles piros ajkait mindig egy kicsit szétnyitva
tartotta.
Mary és Oszkár idegenek voltak ebben a társaságban, mindenki csak
zenéről és művészi sikereiről beszélt. Az asztalnál is többnyire
szótlanul ültek egymás mellett. Körülöttük élénken folyt a társalgás,
mindenki alig várta, hogy szóhoz jusson és magáról beszélhessen,
leszámitva az amerikai nőt, a ki távollevő férje helyett dicsekedett.
Nagyon kedves volt a társaság, épen olyan mint mindig, ha művészek
vannak együtt. Mary egész otthonosan is érezte magát, neki csak a téma
volt idegen, mert egyáltalán nem értett a zenéhez.
Oszkár azonban még sohasem volt ilyen társaságban, neki különös és új
volt a nagyúri, fényes ebédlőben az a bizalmas, szókimondó modor,
melylyel itt az emberek egymással beszélgettek. Csodálkozva nézte
Eriksennét, a kit Lahmannál egészen másnak ismert, nagyon finomnak,
ábrándosnak és halkszavúnak, most hangos volt, vidám, sokat nevetett és
feltünően kaczérkodott Mencsikoffal.
A legtöbbet a háziúr beszélt, erőltetetten kedélyeskedő modorban adta
elő hangversenyéleményeit.
– Igen – fejezte be egyik apró történetét – a művészek gyakran merész
turpiságokkal élnek, hogy a sikert biztosítsák maguknak.
– De mennyire szükséges is nem egyszer – mondta Mecsnikof – magam is…
– Pardon – Eriksen szavába vágott – most jut eszembe a legjobb, a mit
megértem. Egyszer Frankfurtban jártam üzleti ügyben és a milyen
zenebolond vagyok, az estét persze hangversenyben töltöttem. Valami
lengyel zongorista, egy híres Liszt-játékos solo-estélye volt. A mint a
drágapénzen váltott helyemet elfoglaltam, egy hely húsz korona volt,
csodálkozva látom, hogy a zongorán két hatalmas gyertyatartó áll.
Kénytelen voltam azonban belenyugodni a dologba, már nem értem rá
felvilágositást kérni, mert megjelent a művész és játszani kezdett.
Kitünően értette a dolgát, meg kell adnom. Teljesen átengedtem prózai
lényemet a zene varázsának, mikor egyszerre óriási robaj ijeszt fel
álmodozásomból és látom, hogy az egyik gyertyatartó a legmerészebb futam
közben leesett. Az egész közönség összerezzen, több hölgy sikolt, néhány
el is ájul, de az én művészem nyugodtan játszik tovább és egy pillanatra
sem hagyva abba a nehéz rapsodiát, lehajol, felemeli a gyertyatartót és
a helyére állitja.
Mindenki ámulva nézi, a darab végéig síri csend és áhitatos némaság
uralkodik az egész teremben, de mikor a művész befejezte játékát, olyan
tapsvihar és tombolás tört ki, a milyet még életemben nem hallottam.
Magam is elragadtatva csudáltam a nagy férfiú lelkinyugalmát, a míg
később egyszer valahol elmeséltem az esetet és akkor megtudtam, hogy ez
egy állandó trükkje volt, a melylyel a legkényesebb közönség előtt is
biztosította mindig a sikerét.
Eriksen elégedetten dőlt hátra karosszékében és programmszerűen,
hangosan kaczagott.
– Nekünk is ki kell találnunk valamit, ha együtt megyünk majd
hangversenykörútra – mondta Lolo Mencsikofnak.
– Nekünk megvan már az, a mi feltétlenül biztosítja sikerünket.
– Nos és mi az? – kérdezte Eriksen – halljuk! Én mint férj jogosan
érdeklődhetem.
– Hogy lehet ilyet még kérdezni is, hát nem elég biztositék, a nagyságos
asszony meglepően gyönyörü megjelenése.
– Ezt már igazán nem tűrném – kiabált a szőke nagy énekesnő, – hogy így
udvaroljanak jelenlétemben a feleségemnek.
– Én nyugodt vagyok a Lolómat illetőleg – ez volt a háziúr egyik
legkedvesebb, sokat hangoztatott kijelentése.
Lolo megsimogatta az ura rövid ujjú, kövér, fehér kezét. – Igazad van
édes piczikém – hizelgett kedvesen.
– Isten tartsa meg a nyugalmát – mondta gúnyosan a szőke.
Oszkár ránézett az asszonyra, aztán az urára, aztán a szép Mencsikofra
és saját tapasztalatai jutottak eszébe. Vajjon ez a kis ember csakugyan
bízik a feleségében, vagy neki csupán dísztárgynak kell, a ki bármi
áron, de biztosítsa neki, az ambicziózus kis zsidónak, hogy művészek,
írók, szóval nevezetességek forduljanak meg a házánál?
Nagyon furcsa volt mindez az Oszkár szemében és egyszerre az asszonynyal
eltöltött tavaszi idilljét is egészen más színben látta.
A háziúr felemelte a poharát. – Engedjék meg, hogy ezt az aranyszínű
rajnai bort a Mary barátnőnk egészségére üritsem.
Koczintott a leánnyal és hogy jobban megnézte őt, rajta is felejtette a
szemét. Nagyon szépnek találta a sötétzöld ruhában, a mely kicsit
halaványnyá tette, de annál finomabban tüntette fel a vonásait.
– Milyen gyönyörű virágai vannak – jegyezte meg aztán, mintha azokban
gyönyörködött volna.
Marynak egy csomó lila-rózsaszin orchidea volt az övébe tűzbe.
– Ilyet még csak kirakatban láttam, – mondta az amerikai asszony, – soha
sem volt még olyan heves bámulóm, a ki ezekkel a drága virágokkal
ajándékozott volna meg.
– Valld be Mary, kitől kaptad – és Lolo jelentőségteljesen nézett
Oszkárra.
– Magam vettem – felelte Mary egyszerüen.
– Mutasson egyet – kérte Mencsikof.
Mary kihúzott egy szálat a csokorból és átnyújtotta Mencsikofnak.
A művész egy ideig a lámpa felé emelve nézte, a mint a villany fénye
átvilágitott a finoman erezett szirmokon.
– Ez a legszebb virág – mondta – titokzatos, csudálatos, szelid és buja
egyszerre. Olyan mintha egy szőke, hideg leány valahol az indiai
templomokban, a tarka pompa között, a hol fényes szemű, sötét bőrű,
ékkövekkel telerakott nők csábítják a férfiakat, vad, keleti tánczba
kezdene a forró éjszakában, disztelenül, karcsún, fehéren, egy nagy,
kétségbeejtő érzelem hatása alatt.
Sápadt arcza kipirul, tiszta bőre ég, szőke haja leomlik a tánczközben
és szemérmesen eltakart válláról lecsúszik szűzi ruhája.
Nem látják mindezt a rózsaszínű, halaványeres, különösre kinyilt
szirmokon? Milyen üde most még és milyen hirtelenül fog elhervadni, a
mint az én szőke nőmnek is hirtelen kell meghalnia a táncz után, megöli
a szégyen, a mint abbahagyja és tudatára ébred mezitelen vállainak, égő
arczának. Szegény, szép fehér leány mereven, hidegen alszik az ezer
csillagos, indiai éjben. Ezt a virágot szeretném elmuzsikálni és azt a
lányt. Majd egyszer megcsinálom.
– Kegyedhez nagyon jól illenek az orchideák – tette hozzá Maryhez
fordulva.
– Egy dalt írjon róla és én majd eléneklem – mondta Lolo és ajkához
emelte a virágot.
– Oh kedves barátnőm, nem talál magához ez a furcsa virág, sokkal
egyszerűbb, illatosabb diszt és hangulatot kiván a maga lénye.
Az asszony engedelmesen tette le az orchideát, a melyet a férje vett a
kezébe, egy ideig nézte, de minthogy semmi találó sem jutott eszébe,
hármat köhintett, visszaadta Marynak és a boráról kezdett mesélni, hogy
hol, mikor és mennyiért vette.
Mary hosszú, fehér kezében tartotta az orchideát. Mencsikof áthajolt az
asztalon és halkan mondta. – Tűzze a szép hajába.
– Sohasem tűzök virágot a hajamba – felelte Mary és elengedve az
orchideát, önkénytelen mozdulattal a kontyához nyúlt.
Oszkárt boszantotta a Mencsikof bizalmaskodása, felvette a virágot és
mikor a leány beleegyezőleg bólintott, a gomblyukába tűzte.