A ki párbajt látott, az tudja, hogy megy. A ki nem látott párbajt, hanem
regényt olvasott, az meg még jobban tudja. Már pedig az emberiséget
három részre lehet osztani: a párbajt látottak, a regényt olvasottak s
az analfabéták osztályába. És miután csak a két első helyen emlitettek
részére iratnak regények: maradjon itt el a Sipiczky-Kertész-párbaj
leirása – (minek pályázzék minden iró olvasói idegzetére) – legyen elég
szenzációnak a szomoru eredmény maga.
Sipiczky a második golyóváltásnál elesett. Tompán zuhant a földre, mint
egy fatörzs.
Az orvosok föltépték ruháit. A szive táján kapott lövést. Dezső, a jó
barát konstatálta elsőbben, hogy legföllebb egy-két óráig élhet. A másik
orvos rámondta: „Addig is bajosan.“ De azért telefonoztak a mentőkért és
bekötözvén sebeit, bevitték gyalogágyon az Erzsébet-kórházba. Gyalog
követték barátai. A kapitány sirt: a mordályos kapitány, a
rettenthetetlen párbajsegéd.
Kertész, – ki az egész párbaj alatt sápadt volt, sőt reszketett, –
visszakapta szinét és bátorságát: adta a hőst, a nagylelküt; követte a
gyászos menetet és fönhangon sopánkodott.
– Ugy fáj!… A legjobb barátom volt! Inkább magam estem volna el!
Marcziházi legjobban szerette volna oldalbarugni a hipokritát, de csak
ennyit szólt neki:
– Nem szokás ilyenkor vénasszony módjára sápitozni! – De maga azért
tovább hullatta könyeit.
Dezső utközben megszólitott egy hordárt:
– Vigye ezt a levelet a postára. Itt a forint. Ajánlva, expresz! A
vevényt hozza az Erzsébet-kórházba. Dezső dr.-t kérdezze.
A kórházban széles ágyra fektették a sebesültet, hogy ujból és alaposan
megvizsgálják sebét s esetleg az ideiglenes kötést mással cseréljék föl.
Feltünt, hogy a seb nem igen vérzett.
– Száján fog a vér kiömleni; a golyó utját állja a vérömlésnek, – vélte
Dezső, – egy tükröt tartván a sebesült szája elé.
A tükör elhomályosult.
– Még él, de már elhaló a lélegzetvétele. Egy-két perc és elköltözött, –
mondta a hű barát és most már ő is könyezett.
Könyein keresztül nem látta, hogy mint mozdul meg a már-már hullának
hitt test, mint nyilnak egyszerre – kínos erőlködéssel bár – szóra
ajkai:
– Nem igaz. Élni fogok!…
Az orvosok elképedtek.
– Hogyan lehetséges az? Átlőtt szivvel nem lehet beszélni, – szólt
Dezső.
– Nincs átlőve a szive eszerint! – erősitette a katonaorvos. – Forditsuk
meg, hogy kihányhassa az összegyült vért.
Megforditották, de nem jött vér a sebesült száján.
– Érthetetlen! – bámultak az orvosok.
– Szondirozni kell a sebet azonnal. Az majd ad némi támasztékot, –
javasolja Dezső.
Elővették a kutaszt és belemélyesztették a sebbe. A kutasz azonnal
ellentállásra talált.
– De hisz itt csont nincs, a golyó meg nem lehet, – csodálkozik a
katonaorvos, – de már némi gyönge reménység érzetétől földerült az arca.
– Tükröt ide! – kiáltotta s a mig a tükröt hozták, tovább kutaszolt.
Arca folyton derültebb lett, aztán mosolygott, a végin meg már kacagott,
hogy csak ugy rengett az egész ember.
– A golyó, uraim! Kutyabaj! A nemes részek nincsenek megsértve.
Mindössze egy kis idegmerevség az egész – egy hirtelen nyomástól a
szivburokra… Négy nap, – no, hat nap alatt rendben a dolog.
De már erre Dezső is körülnéz s a mig a katonaorvos sztentori hangon
magyarázza a laikus hivőknek, hogy a fáradt golyónak milyen idegre
gyakorolt spontán nyomása okozta azt a merevgörcsöt, mely őket
félrevezette: azalatt már ki is szurkálta a sebből a golyót, mely
mindössze egy hüvelyknyi mélyen volt.
Erre kimosták és szépen bekötözték Sipiczky sebét, aztán hozzáfogtak a
fölélesztéséhez.
A betegnek lassankint föloldódtak megmeredt tagjai. Idegei visszanyerték
müködő képességüket. Szemét is fölnyitotta már, de olyan fáradt volt,
hogy beszélni még nem volt képes. Ezen az előtte megfejthetetlen
fáradtságon kivül azonban nem érzett fájdalmat.
A katonaorvos különben rárivallt:
– Ne beszéljen, ne erőlködjék! Három óra mulva, nem bánom, akár előadást
is tarthat a ballerinák bájairól, addig azonban majd csak a magunk
eszivel elmélkedünk róluk.
Sipiczky mosolygott. (Ugy se lett volna képes beszélni.) De látni
látott. Hálás megindulással vette észre a mord kapitánynak és orvos
barátjának kisirt szemét, meghatott arcát.
(– Jó fiuk! Van hát, a ki szeret még engem, – gondolá és behunyta
szemeit. Elaludt…)
Mikor fölébredt, a jótékony álom erősitő hatásától teljesen felüdült
testtel, szinte megfeledkezve a történtekről, hirtelen mozdulattal
emelkedett föl ágyában a lengyel. Ettől belenyilallott sebébe az éles
fájdalom, hogy elkiáltotta magát. Oly váratlan volt az neki s – oly
szokatlan a hely is.
Megmagyarázott neki a doktor mindent. Ez egy karosszéken szunditott
mellette, nem engedvén magát ápolónővel helyettesiteni. Most ébredt föl,
hogy Sipiczky följajdult.
– Sebaj, csak ne hánykolódjál!
– Mi baj volna?! Ja, ugy, – eszmélt Sipiczky, – golyó van bennem.
– Már nincs.
– Hát csakugyan engem lőttek hasba? – tréfálkozott a sebesült. – Mondd
csak, a hasam volt kemény, vagy a golyó volt puha, hogy keresztül nem
ment rajtam az ólom?
– A puskapor volt kevés, kedves grófom. A jó kapitány le van leplezve.
Bár váltig azt állitja, hogy torkig töltötte a pisztolyokat, biz azokban
nem volt egy gyüszünyi por sem.
– Ejha, a svihák! No, de jól van igy is. Tegyetek ugy, mintha elhinnétek
neki, különben boldogtalan lesz, hogy kisült a lágy szive. Maradjon csak
a régi kegyetlen tigris, ha ugy akarja.
– Nem is disputálunk vele, mert már megevéssel fenyegetett.
– Holnapután fölkelhetek, ugy-e?
– Csak egy hét mulva, grófom.
– Az lehetetlen. A katonaorvos azt mondta, hogy négy nap mulva
kutyabajom.
– Hallottad?
– Mindent hallottam; azt is, hogy egy-két percre becsülted életemet. (No
megállj!) A teringésit! Szörnyen megijedtem. Még kitelt volna tőletek,
hogy elevenen raktároztok el a föld alá, ha össze nem szedem minden
akaratomat és nem protestálok a szándékotok ellen.
– Bámulatos energiád van. Nem tudok, nem olvastam arra esetet, hogy
merevgörcsöt, ha csak pillanatra is, képes lett volna valaki legyőzni.
– És ha le nem győzöm, eltemettetek volna elevenen? – ijedezett
Sipiczky.
– Ugyan?! Szép véleményed van az orvosok felől. A tudomány mai stádiumán
ki van zárva ilyen eset, – biztositja Dezső.
– Na, csakhogy!… Mondhatom azonban, hogy az uj cimbora nem kellemes
gyerek.
– Miféle uj cimbora?
– A félelem, barátom. Megismerkedtem a félelemmel. Mikor az ember meg se
tud moccanni s előtte az elföldeltetés édes reménye…
A doktor mosolygott.
– Ne humorizálj, édes grófom, pihenj!
– Az ördög fáradt… No, megállj csak! Mi történt a levéllel. Add ide, –
idegeskedik a beteg.
Fejéhez kapott a doktor.
– Biz azt elküldtem… eszembe se jutott. Egy hordárnak adtam át…
– Talán particédulát is nyomattál már, a milliomát, meg koszorut is
rendeltél?! Nosza, sürgönyözz azonnal… Hány óra?
– Nyolc óra, pontban, – válaszolt a doktor.
– Talán még megérkezik a levél előtt. Papirost, tintát! – lármázik
Sipiczky.
Dezső hamarosan előkeritette a papirost s irt, a mint diktálta a
sebesült:
Remete, küldönccel, Lasnak.
Kutyabaj! Rossz pénz el nem vész. Ha nem olvastad levelemet, ne bontsd
föl, küldd vissza, kérlek. Négy nap mulva jövök. Bővebbet levélben.
Sipiczky.
– Ird reá, hogy „expressz“ és küld el azonnal, – sürgeti Sipiczky a
doktort.
– Intézkedni fogok e pillanatban, csak arra kérlek, hogy ne izgasd
magad, mert fölfakad a sebed s a négy nap helyett két hétig kell majd
feküdnöd, – figyelmeztette Dezső betegét s azzal csöngetett.
(– Hogy a manóba ne izgatnám magamat, – monologizált a beteg, – a mikor
ilyen galibát csinálok a halálommal. Tyhü, még elindult az a
szerencsétlen János a temetésemre! No, ugyan izetlen világitásba helyezi
majd becses személyemet az a levél, a mi becses hullám szempontjából
szerkesztődött meg! Az a kis nüánsz – az élet és halál közt – milyen
nagy különbözeteket csinál hatásaiban, nem is gondolná az ember!… Csak
ne olvasnák el!)
– Nézd csak a menetrendet, Dezső és nyugtass meg. Mikor érkezik a vonat
Remetére?
Egy betegápoló lépett be. Az orvos átadta neki a sürgönyt, a pénzt és
rendelkezett:
– Adassa föl, kérem ezt a sürgönyt, azonnal „express“ és hozasson
menetrendet.
– Parancsára, – válaszolt az ápoló és távozott.
A beteg tovább nyugtalankodik:
– Ha elolvassák levelemet, a föld alá bujok szégyenemben.
Az orvos csillapitotta és biztatta:
– Ha jól tudom, az esteli vonat, a melylyel leveled ment (a délutánival
már nem mehetett), körülbelül tizkor érkezik Remetére. Addig pedig ott
lesz a sürgős távirat is.
– Biztosan rosszul tudod, doktor.
– Majd kisül. Ime a menetrend, – szólt az orvos, átvéve a könyvet a
belépő ápolótól.
Ki is sült, hogy igaza volt a doktornak. A vonat féltizkor érkezik
Remetére.
– No, látod, a sürgöny már kilenckor ott lesz. Másfél órával korábban,
mint a leveled. Aztán azt rögtön kézbesitik, a levelet pedig csak rendes
postajáratkor viszik Lasnakra. Légy hát békében és ne beszélj sokat…
Sipiczky megnyugodott.
De a sürgöny bizony csak a levéllel egyidejüleg érkezett Remetére. Egy
küldönc vitte ki mind a kettőt Lasnakra.