_(Kiollózva a Hirnök 2232. évi március 31-iki számából.)_
Őseink husvéti mulatságairól és szokásairól, melyekkel a nap szimbólikus
jelentőségét fejezték ki tréfás kedveskedésekkel, igen sok adatunk
maradt fönn, részben följegyzések, részben kevésbbé megbízható
szájhagyományok alapján.
A tizenkilencedik század homályos éveit derűs fénnyel ragyogják be ezek
a szokások. Európaszerte örömünnep volt már akkor is a husvét: jelképe,
a fehér nyulacska és a piros tojás. A bécsi múzeumban ma is látható
néhány ásatag, megkövült példány. Husvét hétfőjén szagos vízzel
locsolták meg egymást az emberek, a tavaszi termékenységet ábrázolva – a
locsoló ajándékot kapott és vidám mulatozással töltötték el a délutánt.
A huszadik század hatalmas ipari és teknikai lendülete, úgy látszik, e
kedves szokások eszközeinek fejlődésében is éreztette hatását. Ha e
pontban az egykori hírlapokat áttanulmányozzuk, meglepő adatokat és
utalásokat kapunk: szinte hihetetlen, hogy ezekben az években mekkora
fontosságot tulajdonítottak a husvéti mulatozások és kedveskedések
kultuszának és milyen apparátussal hajtották végre.
Ha például az 1918-ik év hirlappéldányainak március 30-i számába
belepillantunk, kiderül, hogy egész Európa valóságos lázában élt az
örömünnepnek és egyébre se gondoltak az emberek, minthogy külön-külön és
csoportosan emlékeztessék egymást a Feltámadás nagyszerű gondolatára.
A tizenkilencedik század szerény és igénytelen husvéti _piros-tojása_ ez
évben óriási, úgylátszik, acélból készült hosszúkás tekék formájában
jelentkezik, amit hatalmas emelőgépek és e célra készült
hajítószerkezetek segítségével dobáltak át egymásnak németek, franciák,
angolok, olaszok s mindama emberfajták, akik akkor még, mint tudjuk,
külön, úgynevezett _állami_ közösségben éltek. Az óriási tekék úgy
voltak szerkesztve, hogy a levegőben szétpukkantak s ezer apró husvéti
tojást szórtak szerte.
Az egyik őspéldány feljegyzi, hogy Párisra, az akkori fővárosra, husvét
napján legalább száz ilyen tárgy esett – pazarul és nagylelküen
hajigálták őket, jutott belőle mindenkinek, aki akart.
A locsolás kultusza is óriási módon fejlődött teknikailag: egyik husvéti
jelentésből kiderül, hogy gépekből, úgynevezett _gépfegyverekből_ (a szó
eredeti jelentését ma már nem ismerjük) locsolták egymást az emberek – a
régi szagos víz helyébe tüzes folyadékok és szagos gázok lépnek.
Ezen a napon tisztálkodtak és mindent símára tisztára mostak őseink,
hogy ájtatos érzéseiket s a lélek tisztaságát jelképezzék – így azt
olvassuk egy másik jelentésben, hogy március 31-én még a földet is
megmosták: „a Scarpe mindkét oldalát megtisztítottuk az ellenségtől“
(utóbbi avult szó jelentését nem ismerjük, úgy látszik, férgeket vagy
rozsdát jelent).
Áldozatokat is mutattak be: úgynevezett _csapatokat_ vagy
_seregrészeket_, ami francia jelentésekből derül ki, – ezek nyilván
afféle csecsebecsék vagy élelmiszerek voltak.
Voltak ezenkívül szokások, amik ma már szinte érthetetlenek, de
jellemzőek naiv és kedves formáik révén – ilyen volt például a
_vonaláttörés_, amit, úgylátszik, óriási köteleken végeztek; – ilyen
volt az _olló_ és a _spanyol lovas_, nemkülönben a _gőzhenger_. De a
legmeghatóbb s a husvéti kedélyre és arra a tömegérzésére az
emberszeretetnek, ami minden szívet elfogott, legjellemzőbb talán az
volt, hogy ezen a napon tömegestül dőltek egymás keblére és ölelték át
egymást az emberek – legalább erre mutat a _nagy átkarolás_ kifejezés,
ami minduntalan felbukkan a husvéti jelentésekben s ahogy a leírásokból
ki lehet venni, abból állott, hogy egy népfajta polgárai tömegesen
felkeresték egy másik népfajta polgárait és mindegyik csoport azon
versengett, hogy előbb karolhassa át a másikat.
Kedélyes, szép idők voltak ezek!