– Az irigység az oka mindennek, – magyarázta felhevülve Gézának egyetlen
jó barátja, Dezső – az emberek gonosz és kegyetlen irigysége mindenki
ellen, aki él. Nem az a baj, hogy önzőek vagyunk s az élet minden javát
és örömét magunkénak akarjuk, még akkor is, ha más rovására szerezzük
meg: – hanem az, hogy a más vagyonát és javát irigyeljük, azt szeretnénk
elrabolni még akkor is, ha mi már nem használhatjuk semmire. A tigris
lakik bennünk, amelyik legyilkol egy egész csordát, mikor egyetlen üszőt
akar csak, tud csak elfogyasztani: egy életet tudunk csak leélni, de
ezret és milliót szeretnénk elpusztítani. Nem az önzés, az irigység
teszi pokollá a világot, – a szemünk ezerszer akkora, mint a gyomrunk.
Oroszországot nem az hajtotta a háborúba, hogy óriási testének
valamelyik része veszélyben forgott, hanem az elviselhetetlen kín, hogy
más is él, szerényen és kicsin, de él. A nagy tömegek vonzzák a kicsit,
ezer meg ezer koldus hal meg éhen, hogy a milliárdos vagyona még öt
millióval több legyen. „Elveszem a koldus egy dénárját, és akinek ezer
van, annak adom“ mondja a kegyetlen isten is. A világ felfalja önmagát,
és elpusztul.
– Az a pesszimizmus beszél így, – mondta szeliden Géza – amelyik
elfelejti megnézni az érem másik oldalát. De a fizikus tudja, hogy ahol
taszítás van, vonzásnak is kell ott lenni. Nemcsak gyülölet van, a másik
oldalon ott fényesedik a meleg rokonszenv, a könyes meghatódás, mely a
magáét is odaadja a másiknak, nemhogy azét kivánná, – odaadná az életét
is. Míg így beszéltél, nem jutott eszedbe a mi barátságunk? Mind a
ketten szegény nincstelen emberek vagyunk, kávéházi filozófusok, de
mondd, ha valamelyikünk hirtelen nagy pénzhez jutna, nem első gondolata
volna a másik… és az öröm, hogy most örömöt okozhat neki?
Dezső nem felelt, hallgatagon váltak el egymástól.
Géza este kilencig ott ült a kávéházban és hideg hónaposszobájára
gondolt, amit még nem fizetett ki ebben a hónapban.
Kilenckor felállt, sóhajtott, el akart menni. Ekkor berohant Dezső a
kávéházba, halvány volt, a haja kúszált, reszkető szája alig tudott
kidadogni néhány szót.
– Géza… gyere… bor…zasztó dolog…
Lefutottak az utcára. Dezső még mindig reszketett.
– A klubból jövök… borzasztó… játszottunk és… és… harminc… vagy negyven…
ezer koronát nyertem… nem tudom biztosan.
Kabátzsebébe nyúlt, egy vastag csomó összegyűrt ezrest rántott elő,
megint visszagyűrte.
Halványan, egyetlen szót nem ejtve, siettek egymás mellett. Dezső
szólalt meg először.
– Mindjárt… hozzád siettem… felmegyünk hozzám… nem akarom, hogy lássák…
kétezer koronát akarok adni neked…
Géza nem tudott felelni, – az egész József-köruton végig egy szót se
váltottak.
A kapuban megállott Dezső, ránézett barátjára és hangosan elnevette
magát.
– Mi az? – mondta Géza riadtan.
Dezső belenyúlt a zsebébe és újból kivette az ezres-csomót.
– Idenézz! – mondta.
Géza jobban megnézte a pénzt. Rámeredt barátjára és hangos, boldog
nevetés tört ki belőle is. Kipirult, a vonásai megenyhültek, szeme
visszanyerte nyugodt, derüs kifejezését.
– Hát igen, – mondta Dezső – viccet akartam csinálni. Szinpadi pénz, egy
szinész kölcsönözte holnapig.
Géza még mindig nevetett, boldogan, felszabadulva. De mikor Dezső
hirtelen elkomolyodott, ő is csodálkozva és zavartan nézett rá.
– Mi az? – kérdezte.
– Semmi, – mondta Dezső hanyagul – csak arra akarlak figyelmeztetni,
hogy az a tudat, hogy nyomorodban váratlanul kétezer koronát kapsz, úgy
veszem észre, távolról sem okozott neked akkora örömet, mint ez most,
hogy te ugyan nem jutottál hozzá kétezerhez, de nekem sincs
harmincnyolcezer.