A víz gyönyörű dolog, ha az ember megfigyeli, igazán: a legszebb dolog.
Milyen finom hajlásai vannak, milyen kecses mozdulatai, milyen szép
erezetek – és milyen különös viszonyban van a víz a szilárd tárgyakkal.
Hogy simul mindenhez, lágyan, diszkrét érintéssel – felveszi mindennek a
formáját, ami beléje kerül, – az ember azt hinné…
Tudja isten, mit hinne az ember… Az embernek, olyan szép, lágy,
határozatlan érzései vannak sokszor, de nem veszi észre… úgy látszik,
ezek az érzések lappanganak bennünk, amikor valami szebbet, jobbat
szeretnénk az életünknél… Mert nem vagyunk boldogak, pedig lehetnénk…
csak a belülről zengő, halk, finom csengetyükre kellene hallgatnunk,
amik homályos időkbe, elmult emlékekbe hívnak vissza bennünket…
Zengő csengetyűk… milyen szépen hangzik ez… milyen lágyan, milyen
álmosító búgással… És ez nekem jutott eszembe… Persze, hiszen én
diákkoromban verseket írtam és nem is voltak csunya versek. De aztán
abbahagytam…
Az ember mindent, ami szép, boldog, harmónikus, mindent abbahagy, hogy
kemény, rideg, ostoba dolgok után fusson, amikről azt hiszi, hogy
fontosak… Ostobaság, hiuság! Mintha egy tiszta, langyos őszi este,
suttogó platánok alatt… egy ködszerűen szép női kézzel a kezünkben…
mintha ez nem érne fel mindennel, ami után törekszünk… Mikor az est
mesélni kezd… milyen gyönyörű ez, csak most veszem észre… Igen, az est
mesélni kezd… és lágy szökőkút csobog a parkban és madarak muzsikálnak.
Ó, Margit! Milyen gonosz, milyen rossz voltam én hozzád, mikor úgy
rámnéztél, a mult héten, ott a sétatéren… Hát nem éreztem, mit jelent
egy ilyen női tekintet? Hogy többet ért sok hiú, nagyravágyó
erőlködésünknél – többet ér magánál az életnél! Elfulni egy fullasztó
csókban – igen, megfeledkezni világról, emberekről, kicsinyes
terveinkről… a langyos, drága semmibe elmerűlni… és körülöttünk a
szomorú fűz lombjai susognak… Emlék… emlék…
Igen… most értem magamat… most megismertem az én igazi lelkemet, a
szelid, nemes gyöngéd lelket… egy költő lelkét… egy gyermek lelkét… Hogy
tudtam elfelejteni! Holnap… nem, még ma… felkeresem Margitot… ó, hogy
fog örülni, hogy meg fog érteni… Margitkám, mondom majd egyszerűen és
mélyen a szemébe nézek… Margitkám… volna kedved velem elutazni… délre,
délre igen… talán Afrikába… ott olyan jó meleg van… de hogy lehetne?
Megvan! Az a háromezer korona… megvan! Lehetne jobban felhasználni?
Soha! Végre egy igazi, boldogító gondolat!
Megyek! Még ma elmegyek Margithoz! Együtt beszéljük meg az utitervet!
Hol a törülköző?
Hű, de hideg van ideki!