Thurzó Emil gróf, az Egyesült-Államok földére lépve, így szólt magában:
– A fiam nagyot fog nézni, a mikor beállítok hozzá. Macbeth, látván,
hogy a birnami erdő megmászsza a Dunsinan hegyet, nem mereszthette
jobban a szemét.
És megint habozott egy verset. De az ötödik avenueről mégse akart
visszafordulni az agg és örömtelen Európába.
Úgy tetszett neki, hogy most látja először New-York városát. Pedig tíz
évvel ezelőtt sokat kocsikázott fel s alá ugyane tereken. De akkor
lelkét más foglalkoztatta, nem a város látnivalói. Abban fáradozott,
hogy elfogassa a fiát és ifjú menyét, a szökésük óta sokat emlegetett
Schön Katit, közönséges tolvajokként, bár tudta, hogy nem voltak azok.
Persze nem sikerült czélját elérnie. Mindenütt a rangját megillető
tisztelettel fogadták, a hatóságok egész szervezetök mozgósításával
támogatták igyekezetében, de végre is eredménytelenül kellett
visszahajóznia az ó-világba. Amerika nem adja ki a szerelmes párokat;
azt pedig, hogy fia és menye meglopták volna Schön Náthánt, a szép
asszony első férjét, a gróf nem tudta bebizonyítani. Schön Kati nem
tagadta, hogy magával hozta a fülbevalóit, a gyémánt nyaklánczát s
minden karpereczét, de nyilvánvaló volt, hogy ezek nem a Schön Náthán
holmijai.
Azóta nagyot változott a világ s Thurzó gróf nemkülönben. Akkor úgy
jött, mint a tájfun, most ellágyulva, barátságosan, mint Aeolus. Tíz év
nagy idő, s a börze minden oroszlánszelidítő között a legelső.
Nem kellett tudakolnia, hogy merre van fiának a lakása. Mindenütt ott
látta az óriási vörös betüket, melyek azt hirdették, hogy: »Thurzó
bicziklijei a legjobbak és legolcsóbbak.« A kiáltó hirdetéseken
megtalálta fiának a czímét is.
Kocsija egy nyolczemeletes ház elé vitte, mely nem volt ugyan olyan
szép, mint a Strozzi-palota, de szemmelláthatóan többet jövedelmezett.
Alig hogy beküldte a látogatójegyét, feltártak előtte minden ajtót. De a
nagyszabású meglepetés, melyre bizton számított, teljesen elmaradt.
– Szervusz, apám! – szólt egy hang, mikor belépett fia
dolgozó-szobájába. – Viharos örömmel üdvözöllek, de nem ugorhatom a
nyakadba, mert rémségesen fáradt vagyok: training után találsz.
A ritkás hajú yankee, a ki e nyájas szavakat magyar nyelven mondta, de
meg se moczczant a kanapéján, csakugyan nem lehetett más, mint a fia, de
– mily változás tíz év óta! – mintha csak a tulajdon nagyapja lett
volna.
– Értem, hogy minden lelkesedés nélkül fogadsz, – szólt a gróf, – de
meglep, hogy nem vagy meglepetve. Talán csak nem vártál?
– De bizony vártalak – felelt a látszatra idősebb, de valójában ifjabb
Thurzó Emil – sőt mondhatnám, hogy már rég óta vártalak. Ha pedig azt
mondod, hogy lelkesedés nélkül fogadlak, igazságtalan vagy irántam, mert
én őszintén örülök, hogy látlak. Kérlek, foglalj helyet és gyujts rá. Az
iróasztalomon kitünő havannákat találsz. A kubai háború óta már csak New
Yorkban szíhatsz ilyeneket.
– És szabad tudnom – érdeklődött a gróf – hogy mi keltette benned ezt a
sejtelmet? Mert meg fogod vallani, hogy a történtek után látogatásomra
nem igen számíthattál?
Ekközben leült és rágyujtott a tulajdon szivarjára.
– Édes Istenem! – válaszolt a legjobb és legolcsóbb bicziklik
tulajdonosa – ehhez nem kellett semmi telepathia. A magyar lapok annak
idején megirták, hogy három év alatt mintegy negyedfél milliót
vesztettél a tőzsdén; egy év mulva pedig azt olvasom, hogy galambokra
lövöldözöl Monte-Carloban, vagy… bocsánat!… nem Monte-Carloban, hanem
Nizzában. Ebből a kettőből ugyan könnyű volt kitalálnom a többit.
– Hm! – szólt a gróf, regalitászának füstje után bámulva – e szerint te
így gondolkoztál: Az öreg tönkre jutott; vagy fejbe lövi magát, vagy
eljön Canossába. Mivel pedig jobb eleven parazitának lenni, mint döglött
oroszlánnak, kétszer kettő négy, hogy előbb vagy utóbb, de beadja a
derekát. El fogja felejteni, hogy kitagadott, hogy tudni se akart rólam,
hogy tolvajként akart haza seprűzni, hogy mikor a házasságomhoz az
engedelmét kértem, az öngyilkosságot adta tanácsul, mindezt úgy el fogja
felejteni, mintha nem is Thurzó volna, hanem egy koldusbotra jutott öreg
házaló, és el fog jönni hozzám potyázni, mivel oligarcha-gőg van ugyan
benne, de akármilyen szörnyű nagy férfiú, egy hatost sem tud megkeresni!
– Eh, apám – vágott közbe az amerikai Thurzó – ne kezdjük ujra a régi
vitát, s ha lehet, tegyünk félre minden indulatosságot. Én nem így
gondolkoztam, hanem úgy, a hogy te valóban gondolkozol. Minek izgassuk
egymást üres szavakkal? Végre is én csak fiatalabb éned vagyok, s te se
vagy más, mint én, huszonnégy évvel öregebb kiadásban. Te tökéletesen
belém látsz, és ha mégis vitatkozol velem: nem kivánsz egyebet, csak
azt, hogy meggyőzzelek arról, a mit természetesnek találsz. És én is
könyv nélkül tudom, hogy mit gondolsz: azt, a mit én gondolnék a
helyedben. Akarod, hogy pontról-pontra elmondjam, mi jutott az eszedbe?
– Tessék. Magam is kíváncsi vagyok rá.
– Hát elmondom. Mikor a croupier besöpörte az utolsó aranyadat, egy
kicsit megszédültél. Talán el is fehéredtél egy kevéssé – ó, nem
annyira, hogy bárki észrevehette volna! Aztán nyugodtan fölkeltél s
olyan léptekkel, mintha az esküvődre mennél, kisétáltál a parkba.
Odakünn, az első perczben, így vagy ilyenformán suttogtál magadhoz:
»Hallod-e, hallod-e, Fekete Nagy János, meg kell halnod már most!« Előre
föltetted magadban; az első pillanatban nem is képzelted, hogy máskép is
lehet. De a hűvös levegő eszedre térített. És elkezdtél tűnődni. Hiszen
ha csak a meghalásról volna szó! Egy Thurzó akkor hal meg, a mikor éppen
eszébe jut. Végre is elég sokat éltél, s ha nem eleget, mindenesetre
szépen. A legszebb nőket szeretted, jobban mondva, csak a legszebbeknek
engedted meg, hogy szeressenek; a lovaiddal háromszor nyertél Derby-t, s
ha néha, nagyritkán, hozzászóltál valami komoly dologhoz, a szavaidat
érczbe vésték. Ha együtt látná az ember, a mit pezsgőben megittál, azt
hinné, hogy az a Misziszippi folyó; ha annak, a mit elfüstöltél,
felgyűlt volna a hamuja, azt képzelnéd, hogy te vagy a Vezuv; ha egy
halomban heverne a pénz, a mit a kényelmedre, a szeszélyeidre, a
mulatságaidra szétszórtál, ezer meg ezer embert lehetne eltartani
belőle. Részed volt minden földi jóban, s nem is rövid ideig; a mi még
hátra van, az csak seprűje az élvezeteknek. Meghalni! Annál semmi se
könnyebb! De hogy főbe lődd magad egy kaszinó-épület mögött, mint egy
sikkasztó pénztáros, mint egy beteg borbélylegény, mint egy érzelgős
nevelőnő! Te, a hadvezérek ivadéka, több fejedelmi személy barátja, a
mindenektől irígyelt nagyúr, a kinek csak akarnia kellett volna, hogy az
ország egyik zászlósa legyen!… pénz miatt, hitvány pénz miatt, a mi
nincs! – ezt a gondolatot nem viselhette el a jobb érzésed, ezt a
csúfságot nem engedhette meg az esztetika. Soha se törődtél vele, hogy
mit mondanak rólad, mert fölötte állottál mindenkinek; de hogy
szánakozzanak rajtad halálod után, hogy miután mindenkit lenéztél,
kiderüljön rólad, hogy nem volt miért büszkélkedned: ebbe a megoldásba
nem törődhettél bele. Meghalni, az nem nagy dolog, de a kik fellegvárban
éltek, azok a halálban se mennek a pocsolyába. »Páros vagy páratlan; ha
nem sikerül, főbe lövöm magam« – ezt könnyen kimondja az ember, s a
mikor kimondja, jóhiszemű. De mikor a végrehajtásra kerül a sor, az
emberben feltámad a józan itélet, a belé nevelt tisztaságszeretet, az
irtózás a dísztelen végtől, a kalobiotika szava. Hanem hát akkor mi a
tennivaló? Nem halhattál meg nyomorultul, de nyomorúságosan élned épp
olyan lehetetlen. Beállani főispánnak vagy miniszteri tanácsosnak? Fuj!
De bankigazgatást vagy más szinekúrát vállalni s élni a nevednek és
multadnak adott alamizsnából, végkielégítésből: alapjában ugyanaz lett
volna. Azonkívül te nem olyan élethez szoktál, hogy akárminő hivatal
eltarthatna; meghúzódni, nélkülözni, kiszámítani a garast, arra te nem
is volnál képes. A leányaid, a kiket – nem szemrehányásképpen mondom –
bőven elláttál hozománynyal, s a kik mind a hárman gazdag embereknél,
európai fogalmak szerint valóságos náboboknál vannak férjnél, bizonyára
gondoskodtak volna a te kényelmedről is, de kopott Lear királyként élni,
egy kissé bizony, mondjuk ki a szót: kegyelemkenyéren, járni egyiktől a
másikhoz, hogy meg ne únjanak, Goneril pénzén tartani szeretőt, vagy
szegény rokonként beülni egy sarokba, felügyelni az unokákra és
pikétezni a vendégekkel – egy Thurzó! A mint nem halhattál meg
szegényesen, épp úgy nem élhettél így elrongyosodva. De mit keressük a
részleteket? Egy nagyúr pénz nélkül: albatrosz a szárazon. Szánalmas,
bántó, csunya látvány. Ez is dísztelen halál lett volna, csakhogy apró
részletekben. Nem volt szabad meghalnod, s nem volt szabad vagyon nélkül
élned. S hogyan szerezhettél volna vagyont? Elvenni Ákos gróf
legvénebbik leányát? Nem, te nem tehettél olyat, a min egy pillanatig is
mosolyogjanak! Nem is beszélve arról, hogy ez a rettenetes és
megszégyenítő vég a magadfajta ember előtt a sáros halálnál is
keservesebb. Végre eszedbe jutott, a minek legelőször kellett volna
eszedbe jutnia. Az, hogy: van nekem egy fiam túl a tengeren; annak annyi
a pénze, mint a köles. Attól akármennyit is elfogadhatok; csak a magamét
veszem vissza. Igaz, hogy félreértések voltak közöttünk; az is igaz,
hogy dühös vagyok rá, mert engedetlen és ostoba volt. De ha komoly
dologról van szó, akkor ő meg én, most is, mindig egyek vagyunk. Nem ír,
mert nem mer írni; ismeri a gőgömet. De az az egy ember nem érthet félre
soha; nem fogja azt hinni, hogy a pénzéért bocsátok meg neki. Tudja,
hogy a lelkemben már rég megbocsátottam, mert ha ostoba volt is, ő: a
fiam.
– Elvégezted?
– El.
– E szerint te csakugyan azt hiszed, hogy koldulni jöttem hozzád? Ez
bánt; nem szeretem, ha egy Thurzó meg akar alázni egy öreg embert, a ki
neki azonfelül még az apja. És őszintén megvallom, hogy ebben a perczben
már nagy kedvem volna visszafordulni. De csakugyan _vis major_ hozott
ide; ezt eltaláltad. Nincsen más választásom; azért hát folytatom, a
minek elmondásába belefogtam. Nos tehát, mindenekelőtt tévedsz. Én nem
pénzt kérek tőled, hanem: munkát; nem ajándékot, hanem űzletet. Tévedsz,
ha azt hiszed, hogy jólét nélkül nem tudok megélni, s tévedsz abban is,
hogy nem tudom megkeresni a kenyeremet. Tudok nyelveket, s el fogom
végezni, a mit rám bízol; nem kell kitartanod, le fogom dolgozni a
fizetésemet. Szó sincs róla, a munkám neked nem valami nagy érték, de
azt a szívességet megteheted nekem is, a mit megtészsz egy idegennek. Ha
alkalmazod ezt a szerecsen urat, a ki bevezetett, engem is
alkalmazhatsz. Hogy miért jöttem éppen hozzád? Nem azért, hogy valami
tessék-lássék munka ürügye alatt egy kis italra valót dugdoss a
zsebembe. Otthon, a hol várúr voltam, nem állhattam be
kereskedő-segédnek; de itt, a hol senki se ismer, a hol egyszerűen
épkézláb fehér ember vagyok, megkereshetem, a mire szükségem van. Otthon
nem lehet se élnem, se meghalnom; de Amerikában még szép halálom lehet:
egy hasznos emberé, a kiért kár. S ha a véletlen úgy akarja, tisztes
életem is, mert a fiam, annak fejében, hogy munkát ad, nem fog velem
felülről lefelé beszélni.
– Úgy lesz, a mint akarod. Tudom, hogy nem született ember, a kinek a
szavára hallgatnál.
– Örülök, hogy harag nem maradt a szívedben. Ez becsületére válik az
eszednek.
– Egészen őszinte legyek? Harag nem maradt a szívemben, de egy kis
neheztelés igen. Ismerd el, nem voltál eléggé gondos apa. Legalább is
nem eléggé erélyes. Igaz, sokat fáradtál, sőt mondhatni mindent
elkövettél, hogy megakadályozd a házasságomat, de egy kissé későn, ha
szabad felpanaszolnom. Egy húsz esztendős tökfilkóval, a ki azzal áll
elő, hogy ő nem tud élni a Schön Náthán felesége nélkül, mi több:
feleségül akarja venni a Schön Náthán feleségét: nem így kellett volna
elbánni. Le kellett volna csukatnod; kényszerzubbonyt húzathattál volna
a nyakamba. No de minden rosszban van valami jó. Ha otthon maradok, most
főispán vagyok valahol s fecsérelem a pénzt. Amerikában pedig komoly
ember lett belőlem.
– Úgy látom, nagyon is megkomolyodtál. Ez alatt a tíz év alatt mintha
még egyszer ennyit öregedtél volna.
– Hja, a pénzt itt se adják ingyen. S az első esztendőkben testem
verejtékével szereztem a vagyonom alapját.
– Talán csak nem hordtál zsákot?
– Azt nem. Mikor kijelentetted, hogy egy fityinget se várjak tőled,
pénzzé tettük a feleségem ékszereit s azzal egy kis pálinkamérést
nyitottunk. Az űzlet jól jövedelmezett, de ekközben megtanultam
bicziklizni, a mi többet ért. A biczikli megbecsülhetetlen jószág; az
ember felül rá s egy pár percz alatt messze elhagyhatja azt, a ki nélkül
különben nem tud élni. Nem akarlak untatni; elég az hozzá, rövid idő
alatt művészszé lettem a bicziklizés terén. Részt kezdtem venni a kisebb
versenyekben; mindegyiket megnyertem. Neki bátorodtam; bele mentem egy
pár match-be, fogadtam magamra és sikerrel. Vérszemet kaptam;
jelentkeztem a nagyobb versenyekre is, minden időmet a szigorúan
rendszeres trainingnek szenteltem s mindannyiszor győztem. Két év multán
én voltam Amerika első bajnoka. Ekkor már jelentékeny összegeket
szereztem díjban és fogadásban, de ez a sok verseny rengeteg sok
fáradtsággal járt. Végre egy óriási eszmém támadt: feltaláltam és
megalkottam a Thurzó-bicziklit. A Thurzó-biczikli levert mindent, a mi
biczikli; s ma én vagyok a biczikli-király.
– S miben különbözik a Thurzó-biczikli a többitől?
– Semmiben. Csak drágább. De ki sajnálná azt az egy pár dollárt?
Mindenki olyan bicziklin akar járni, a milyenen a nagy díjakat nyerik.
– S ezt nevezed te komoly dolognak?
– Nincs ennél komolyabb dolog a világon. Minden komoly, a mi jövedelmez,
s annyira komoly, a mennyi pénzt hoz. Különben majd meglátod az
űzletben.
– Igaz!… A feleségednek aligha fog tetszeni, hogy alkalmazol.
Meglehetősen sok kellemetlenséget okoztam neki.
– Mit képzelsz?! Látszik, hogy nem ismered. A feleségem igen
kiállhatatlan személy, de belátása, az van. Tudja ő, hogy te csak azt
tetted, a mi atyai kötelességed volt; ha rólad beszéltünk, mindig
elismerte, hogy helyedben ő se tett volna máskép. Sőt ellenkezőleg, nagy
tisztelettel viseltetik irántad; mikor hajba kapunk, mindig veled
hozakodik elő s azt állítja, hogy olyan alma vagyok, mely ugyancsak
messze esett a fájától. Aztán meg ne feledd, hogy minden asszony
született arisztokrata, s ő már tíz év óta Thurzó grófné, ha itt nem is
viselhetjük a süveget. Mondhatom, mikor meghallottuk a balszerencsédet,
halálosan rettegett, hogy pénzbajaid következtében valami mésalliancet
találsz elkövetni!
– Nagyon kedves!… E szerint azt hiszed, hogy nem neheztel meg rád,
amért…
– Megneheztelni? Biztosítlak, hogy nagy örömet szerzesz neki. Egy igazi
nagyúr, ez az ő gyöngéje. Meglátod, hogy milyen hamar meg fogtok
barátkozni! Kivált, ha megteszed azt a szívességet, hogy elkíséred
egy-egy hangversenyre s tanácsokat adsz neki az öltözködésére
vonatkozólag.
– Ó, nagyon szívesen.
– Nos, ha észreveszed, sőt kitünteted, ha nem nézed le, hanem egy kis
figyelmet szentelsz neki, fogadni merek rá, hogy a milyen lelkes
tisztelője az arisztokrácziának, s a milyen fiatal maradtál, egyszerűen
beléd fog szeretni. Te, apám!
– No mi az!
– Valami jutott eszembe. Te előbb egy űzletet ajánlottál nekem. Jó
üzletet, el is fogadtam. Én is ajánlok neked egy űzletet. Nem rossz
űzletet. Nekem van tíz millióm; ebből öt millió fölösleges. Ajándékba
nem akarod tőlem elfogadni; ezt nem értem ugyan, de ismerlek és
természetesnek találom. Jól van, az öt millió nem kell. De ha egy nagy,
legalább is ugyanennyit érő hasznot szerzesz a vállalatomnak, akkor
bátran elfogadhatod. S te megszerezheted nekem, a mit én hőn óhajtok.
Van ugyanis nekem, a mint tudod, egy feleségem is. Vagyonomnak ez a
része egészen fölösleges. De nem küldhetem el, mert az ő fülbevalóival
kezdtük az űzletet. Nézd meg ezt az asszonyt; mindjárt bemutatlak neki.
Szép asszony, jó asszony, csak egy kicsit kiállhatatlan. Nézd meg jól,
kérlek, és ha megtetszik, szöktesd vissza Európába!