Elment a magyar embör legjobb barátja. Nem lesz többet _ujság dedegtiv_,
aki a szülével a városvégén alkudozzon, aki _igazlátóval_ megnézze a
szegény asszony szive baját s aki a _gondolkodószékben_ ülve, ugy
kiteremtse iráson át, ezt az egész böcsületes, kedves, erős, igaz, ezt a
szegény, szomoru, bajos kis magyar életet… Ma temetik Tömörkény Istvánt.
Egyszer találkoztam vele, a Nemzeti Szinház szinpadján. Kerestem,
siettem hozzá, hogy kezet foghassak a derék, áldott iróval, aki épp
abban a percenetben feledhetetlen gyönyörüséget okozott egyetlen kis
szindarabjával, a Barlanglakókkal… Ott állott a magas, sovány, kicsit
horgas fejü szőke ember, kissé már félreterelve a kulisszák mögé, (már
más darabhoz diszitettek!) ott állott szalonkabátban, tétován,
magafeledetten, ott állott és sirt… A szivembe markolt ez a pillanat,
ugy megöleltem, bátyámat, jó ember, jó fiut: olyan boldog volt s a
szeméből könnyek patakzottak: ugy meghatotta a barlanglakók sorsa, a
fiu, aki kést emel az apjára, az apa, aki megbocsát a fiának, az anya, a
vaklány, a kubikossors, a pusztai hangok ugy a szivébe mentek: most az
egyszer hallotta élőszóval kimondva, amit leirt, ő, aki annyi, annyi
élőszót hallott, amit leirjon…
Élőszóval volt neki tele az egész természet, a kis alföldi világ,
amelyben élt, élőszót csapott a fülébe minden szellő, megirni való drága
magyar szót: igy nem szerette soha senki a szegény magyar élőszavát,
mint ez a szelidnézésü, rádermedő, gondolkodó pillantásu ember, aki
minden élőszóra rezonált s mind meg akarta és mind meg tudta irni.
Hogy odanézett, hogy meglátott, hogy beidegzett mindent a maga kis
magyarjai körül. A tudós alaposságával, a gyüjtő szenvedélyével, a
müvész ujrateremtő géniuszával: s az igaz ember emberségével.
Nem röstellt kezelni vele, szót váltani közötte, hallgatni mellette.
Velek gondokodni, s velük egy taktusra élményelni fel a világ
mindennémüségét. Ugy belehelyezkedett a dolgukba, sodrukba, lelki
életükbe, ugy elbucsálódott, szinte maga is végiggyötrődött minden kis
bajukon irásmüvészetének valóságában.
Irigylésreméltó a szenvedély: szép holmikat gyüjteni. Egy életen át
elkiséri az embert és soha nem szünő kedves örömet szerez. Tömörkény
minden parasztot megragadott, megforgatott, kikutatott, átszürt, aranyát
lecsapolta s még gazdagabban eresztette tovább, mint kapta: jó szivéből
jó szót vetve az elrekkentettnek. Hogy elkapta minden szavát,
fordulatát, mozdulatát, testi s lelki pillanatait, a köhintése, a
szemerebbenése módját, a botjának, tarisznyájának eredetiségét, az
életének minden furcsaságát s minden szépet és igazat, amit csak benne
lelt.
Ó, hogy szerette rajta, benne a cifrát, „esztrát“, a szebbet, a
mutatósabbat, a gombostüre való finom bogarakat, a népmüvészet finom
motivumait s hogy teleszórta velük az irásait, a könyveit: minden könyve
versenyez egy-egy néprajzi muzeummal. Kint az életben csak itt-ott
csillannak fel ezek a nemes holmik s az ember szeme olyankor
gyönyörködve áll meg a remeken egy kis üdülésre, igy összehalmozva,
kicsit rajtuk van a gyüjtő karaktere, minden igaz voltuk mellett is a
gyüjtés tömeghatása, a saját szavuk mellett a gyüjtő ajánlása: már
nemcsak a drága matériát szemléljük, hanem a gyüjtő belső izgalmának is
tanuja vagyunk: nemcsak azt mondjuk, mennyi kincs, de azt is, mennyi
munka volt az egybehalmozása.
De Tömörkény nemcsak tudós, nemcsak gyüjtő: müvész. S akik bizonyos
szorgalommal haladtak, vagy haladnak a nyomdokain, azok mutatják meg,
micsoda lélektelen, fárasztó s alantas anyagvásár a legfigurásabb
esetek, a legcifrább bökések és szaftos mondások elegybelegye, ha nemes
müvészi lélek nem teremti őket életté s valósággá. A Tömörkény figurái
kiemelkednek az életből, mint a lemetszett s pohárba tett mezei virág:
de valami csodálatos elixirt kaptak a vázában s ott bokorba szedve uj
virágzásnak eredtek s örökre ez uj virágban élnek el tovább. Drága apró
kis virágocskák: de isten szeme s a müvész lelke előtt minden igaz élet
egyformán nagy a nagyokban s nagy a kicsinyekben.
Ebben a könyvében, amely utolsó, amit ő gabalyitott össze: (remélhetőleg
még több posthumus kötete lesz a példás szorgalmu irónak) ebben a
könyvében történelmi dokumentumokat ád: a világháboru magyarját irja
meg.
Forrásmunkája lesz ez annak az életnek, mikor a magyar nép egész
életfelfogása s maga az élete tökéletesen átalakult, mikor nemcsak uj
ideák, de egészen uj világnézet, uj filozófia kezdi gyökeresen
kiforditani a magyart régi sáncaiból.
Tömörkény István nem kisérhette el ezen az uton a magyar népet. Csak az
elejét, a csirázását rótta fel emez uj időknek. Önkéntelen feljegyzője
volt már is nagy pillanatoknak, amelyek megrenditően hatnak.
Bibliai egyszerüségében megdöbbentő minden szó, amelyet a könyv lapjain
az összeomló nagy távolságokról ejtegetnek. A muszka fogoly, aki
elolvassa a magyar asszonynak orosz földről jött levelet, de azt már nem
tudja elmagyarázni, mi van benne. Csak a két karjával, a két kezefejével
mutogat ezt, azt, azután elfordul, elmegy a nagy csizmáiban a
sövénykeritésig, belefogódzik, lehajtja a fejét és megint csak a régi
szótalan. Attyafia, a tanyai Etal asszony, aki a bibliai Ruthtal méltó
testvér a lejegyzett csodálatos levélben: urának irja a távolba: Ne
tarts semmitől Ditső, learatok magam is. Egy sort levágok, aztán markot
verök. Azután megint egy sort levágok, aztán megint markot verök. Azután
van segitő is. Ugyan aki idejár segiteni, arrul mind azt mondják, hogy a
szeretőm, de hát hagy mongyák…
Csupa ilyenekkel van tele a könyv. Még nem nőtt ki Tömörkényben tiszta
irodalmi hitvallássá, hogy ezeket a finom, finom életmotivumokat gyüjtse
föl, de érezte, ösztönszerüen rátapintott, ahol ügyébe esett. Irásait
olvasva, mintha egy szép szövött vászonmennyezetre néznénk, amely tele
van himezve, varrva, festve, rajzokkal, himzéssel, öröm elnézegetni, de
feslik, szétszakadozik az anyag s a mi szemünk ámulva pillant ki a
repedéseken a távoli kék égre, amely minden emberi munkánál még szebb és
gyönyörüségesebb.
Titkokkal van tele ez a könyv, mint ahogy titkokkal van tele a ma.
S szegény, az ember, aki e titkok rovója kezdett itt lenni, elment, mint
annyi millióan ez években: igéretes életük teljességében.
Eggyel kevesebben vagyunk.
Budapest, 1917 április 26.
_Móricz Zsigmond_.
Tanyai asszonyok.
A földmüvelő-ember vasárnap délelőtt elmegy valami olyan helyre, ahol a
szomszédokkal, a környékbeliekkel találkozhat. Ez a hely a templom
előtt, néha pedig a bormérésben van. A tanyákon legtöbbször csak ott,
mert van ugyan már kint a mezőkön négy templom, de azok egyes vidékektől
olyan távol esnek, hogy némely tájék emberei csak az élet nagy
dolgainál: keresztelésnél, esküvőnél s a halál alkalmával jutnak el a
templomba. Azonban vannak apróbb kápolnák itt-ott, oda olykor vitetnek
ki barátot, hogy misézzen és gyóntasson. Ugyan a keskeny falak közé
ilyenkor be sem fér a lelkiekre összegyült nép, a gyóntatás pedig a
szabad ég alatt történik valamely fa tövében; ilyenkor a fa lombja a
templom. Azután vannak kint jobbmóduak, akik a földjük előtt az utszélre
diszesebb keresztet állittatnak. Az állittató a nevenapján itt misét
tartat. Ha pedig elhal, az utódok tartatják meg az elhalt nevenapján a
misét: emlékezete ilymódon megőrzésben marad. Ilyen helyen a szent
aktust is a szabad ég alatt tartják meg utszélen. A pap miséz, amelyik
kocsi arra megy, megáll, a rajtalevők az uton álló néphez csatlakoznak
vagy pedig lekuporodnak az árokpartokon. Nincsen azonban ez azért minden
fény nélkül s a gyerek, akit elvitt oda az anyja, dicsekedve ujságolja
otthon:
– Ott mindön vót. Mert még mozsárdurrogtatás is vót…
De ha nincsen ilyen jeles nap a környéken, akkor csak a bormérésbe
mennek az emberek. A tanácskozás ott történik meg afelől, hogy milyen
földmunkát kellene végezni a jövő héten. Mert a föld megkivánja a maga
munkáját lehetősen, ha azt akarjuk, hogy teremjen is.
– Szépen köll vele bánni – mondják. – Mög okosan.
Afelől folyik hát a tanácskozás, hogy az elvégzendő munkák közül melyik
az előbbrevaló. De mégis, melyik várhat még egy hetet. Beszélgetés
közben aztán egymás tapasztalatán okulnak az emberek s megszivlelik az
öregek tanácsadásait. Azután akinek munkásra van szüksége, azt is ott
fogad a bormérőnél, ahol közös egyezéssel szintén azt is megállapitják,
hogy mekkora legyen a következő héten a napszám. Ez az egyezkedés békés
szokott lenni s hamar megtörténik. Néha hallatszik egy-egy beleszólás:
– De a Lovászi Jancsinak a gyüvő hétön már nem gyeröknapszám jár, hanem
embörnapszám. A Jancsi már nem gyerök, hanem legény. Mert a mult
vasárnap már vereködött is a tánchelyen.
(Csakugyan, a Jancsinak be van kötve a feje, jeléül annak, hogy az első
legényi virtus-mérkőzésben biz azt beütötték… No de hát majd
visszaadja.)
A vasárnap-délelőttnek ez a dolga. Ebéd után pedig a gazda otthon
tárgyalja meg a következő héten végzendőket. A család az asztal mellett
van, a gazda ül a régiektől örökölt gondolkodószékben, ha ugyan még
megmaradt. A gondolkodószék nem olyan, mint a többi. Nemcsak háta van,
hanem karfája is. A magyar fotel volna, de a fotel neve a magyarban
párnás karosszék. A fából való karfás széké meg karosszék, vagy pedig,
szókopás révén, karszék. A gondolkodószék azonban mégis más. Diszesebb
holmi, faragott, festett. Virágok vannak rajta: nefelejcsek, rózsák,
tulipánok. A belső hátán domboru faragások, az ország cimere. Betük:
„Éljen a kiráj!“ Továbbá: „Dobó István uramé.“ Ebből a székből szokás
megtárgyalni vasárnap délután pipaszó mellett az asszonnyal, a családdal
a jövő hét munkáját, hogy holnap, hétfőn hajnalban mi dologba fogunk
isten segitségével a földben.
Az ember is mond valamit, az asszony is szól. A gyerekeket kérdik, hogy
mit hallottak a tanitó urtól, mikor lesz a vizsga? Hogy – ha az
iskolából szabadulnak – segithessenek pásztorkodásban, babszedésben, a
jószág körül, miegymás. A Marci elnyargalhatna a Badáron a kovácshoz,
mert lotyog a lábán a patkó. Az asszony mondja:
– A Pista is elmöhetne a Mihály sógorékhoz, hogy adják kölcsön a nagy
furót, mert a padláslétrát mög köll csinálni, különben szétesik, aztán
akkor hogy mögyünk föl a padlásra. A bótba is el köllene mönni drótért,
mög lámpaüvegért, mert már csak egy van.
– A bótba – mondja a gazda – majd a Marci mönjön el lovon, mert messze
van.
Igy megy azután a közönséges napi munkás földmivesélet dolgainak
meghányása-vetése szokás szerint.
Ma azonban más a szokás.
A gondolkodószék nagyrészt üres, vasárnap délután nem ül bele senki,
hogy tanácskozzon földanya megmüvelése felől. A gazda király
szolgálatára, ország használatára „oda“ van. Mert „elő“ van az ember, ha
a tanyában van, „haza“ van az ember, ha a városban van és „oda“ van, ha
másfelé van. Most pedig jól oda van másfelé, nem is lehet tudni, hogy
hol. Az asszonyokra maradt a gazdálkodás, a tanácskozás feje hiányzik.
Az emberek egyre kevesebben járnak vasárnap délelőtt a beszélgetésekre
és a Miska napszámosgyerekéket sem a tánchelyen avatja már legénnyé a
virtus. Másfelé „áll bennük az erkölcs“ és szép tanulmányokat szereznek
rohamoszlopok elején fejbeverésekben.
De bár a gondolkodószék gondja az asszonyokra maradt, a határban, ahogy
a kocsi halad, látni lehet, hogy birták vállalni ezt a gondot. Olyan
szép minden, hogy a lélek röpdöshet örömében. A kalászosok, a kukorica,
a krumpli. Kukorica nem sok van. Az asszony beleült a gondolkodószékbe
és arra a megállapodásra jutott, hogy kevesebb kapásveteményt és több
kalászost kell csinálni, mert a kapáláshoz nem lesz elég a munkaerő.
Éppen csak annyit, amennyi otthonra kell. Inkább a rozsbuzát használták,
mert a homok és a rozs jó barátok. A kapa vasát inkább a krumpli körül
fényesitik. Mert a kapavas akkor fényes, ha munkáskezekben van a nyele.
Egy asszony áll, kapával a kezében az ut mellett a krumpliföldben:
– Adjon isten jó röggelt, Vera asszony.
– Adjon isten maguknak is.
– Ejnye, de gyönyörüséges a krumpliföldje, Vera asszony.
Szerény büszkeséggel feleli a tanyai:
– Mögadtam neki a módját, ahogy csak löhetött. Csak azután most már
röndös fészökalja lögyön. Jég ne lönne, fagy ne lönne, köd ne lönne.
Elneveti magát.
– Nagyon sok „ne lönne“ köllene.
– Az igaz.
– Csak mán – véli – a háborunak vége lönne. Hogy hazagyühetne az embör
mög a fiu. Maguk jobban tudják odahaza: ugyan mikor lössz vége?
– No. Majd. Idővel.
– Idővel? – kérdezi az asszony. – De jól biztat!
– Hát pedig most türelömkönyérön köll élni.
– Tudom – mondja Vera –, hiszen azon vagyunk.
S kapál tovább szorgalmasan, hogy a krumplinak meg legyen adva, amit
kiván. hogy azután a krumpli is megadja azt, ami tőle megkivántatódik.
Néha fölhuzódik szép magasra, a szára megnő, de a földben nem sokat
termel. Van az ugy, hogy igy néha megjátssza magát. Lehet ugyan, hogy az
idén másféle lesz a szokása.
Az asszonyok szorgos gonddal vannak rajta. Fölturták a földet, ahol csak
lehetett, a ház háta mögött levő árnyékos kis pihenőt sem kimélték, mert
ugyis kinek most az enyhely. Sok a dolog, nem ér rá az ember délután egy
kicsit beleringatózni a félszenderbe.
– Ugy szunnyadunk csak délután – mondják –, mint az öreg Hódi szokott,
míg élt. Hogy állva a fa ágába fogódzott egy kézzel.
Ez csakugyan jó szer a délutáni hosszu alvás ellen. Mert mikor a fába
fogódzó karjában a vér elhervad, akkor a kezével elereszti a faágat és
elesik. Jó puha ez az áldott homok, nem üti meg benne magát, de
fölébred. Próbául ajánlható mindenkinek. Az öreg Hódi ilyen elvek
mellett élt lehetősen hosszu életet és akkora földeket ragasztott meg,
hogy öregségére dicsekedve mondta: Annyi a cselédöm, hogy ha közibük
állok, még a szél se érhet tőlük.
Bár persze, hogy az ilyen örökké huzó-vonó élet is, mint az öreg Hódié
volt, mit ér, az más kérdés. De most olyan szigoru világ van, hogy a
Hódi példaadását kell alkalmazni: öreg, elhalt takarékos magyarok élete
igy tanitja most munkára a fiatal asszonyokat, akik gazdák a földben,
mert a gazdák más földön vannak; akik ássák mélyre a földet, gondolván
magukban szeretettel az urukra, akik még mélyebbre ássák a lövészárokban
azt a más földet. Szép májusi esők után olyan ez a föld, mint a
paradicsom. A tetején szines virágok, dus, haragosan duzzadó növények,
amik mind a föld alól, az ősök csontjaiból táplálkoznak: e virágok és
növények, emberek, mind az ősök üzenetei, akik igy küldik az élőkhöz
szeretettel élő leveleiket. Nem igaz az, hogy mostanában találták föl
csak a postát. A rokonok már ezeknek előtte is levelezték egymást, a
föld alul, meg a föld fölül. Szép volna az ilyesmin sokáig
elgondolkozni, de nem ráérős az idő, a homlokába csapzott barna haját
félresimitva, ujra csak munkába fog az asszony. Sok gondolatot
belekapálhat a földbe. Bizonyára gondolja azt is olykor, hogy az
emberével vált üzenetet, mondván: látod-e párom? Mert az sem igaz, hogy
a drót nélkül való telegrafálást csak most találták volna föl. Oh, a
lelkek már régen telegrafálnak, az üzenetek mennek és jönnek a levegőn
át: mikor valaki alszik, aztán nagyot rug a lábával, akkor üzenet ment
rajta keresztül.
Ugyan nem kell mindig poétázni. Lám, itt a másik tanyában, kifelébb, az
öreg Jóljárt valóságos levelet szerkeszt a nagyságos polgármesteri
hivatalhoz négy mázsa rozsbuza irányában. Jóljárttól elrekvirálták
ugyanis a rozsot és Jóljárt ugy véli, hogy nem történt méltányos módon.
Vigyék el attól, akinek több van. Neki csak éppen ennyi volt, aztán most
mi lesz? Hát adják vissza, mert ez a rendje a dolognak. Jóljárt levele
alig nyolcsoros, nincsen ebben sem ennélfogva, sem minekutána, sem sőt,
sem tehát, sem annálinkább. Öreg Jóljárt tudatja a nagyságos
polgármesteri hivatalt vezető tekintetes polgármesterrel, hogy a négy
méter rozsbuzát adják vissza, mert arra szükségük van a malacoknak is,
meg neki is. Mert ha nem adik vissza, a malacok is füvet ösznek meg ő
is. Utoljára – végzi a levelet Jóljárt – a malacok még csak öhetnek
füvet, de én nem öszök füvet, mert én embör vagyok… Zaporogi szabad
kozákok irhattak valaha ilyen ultimátumokat a muszka cároknak, akik
ellen hadakoztak, bár hiszen régen volt ez is.
Igaza van-e öreg Jóljártnak, vagy sem, azt valójában nem lehet tudni. Ez
azon kérdés mellé sorozandó, hogy milyen magos volt voltaképen a
babiloni torony. Lehet, hogy igaza van Jóljártnak, lehet, hogy csak
tréfát szerkeszt, a mérgét töltvén a papiroson afölött való indulatában,
hogy urfélék lépték át a tanya-küszöböt anélkül, hogy oda hivattak
volna. Annyi bizonyos, hogy minél kijjebb halad a kocsi, annál
alkalmasabb a kenyér, a háborus sorsok, életek, izgalmak világát annál
kevésbé ismerik. Hogy az embereknek el kellett menni, abba mindenki bele
van nyugodva. Ha kósza cigánybanda támadná meg éjszakának évadján a
tanyát, akkor is az ember megy ki először ellenük. Ez sem más, csak hogy
nagyobban van. A sors kit eltalál, kit nem. A hazát hagyni nem lehet. Az
ősök szerezték, itt fekszenek lent a föld alatt Árpád lovasnépei, ez
tudott dolog, mert a földmunka alkalmával gyakran előtárulnak a lovukkal
temetkezett elődök fegyveres sírjai, a virágokat is azok küldik a kései
utódnak biztatásul fölfelé.
– Hát a János?
– Hát a Sándor?
– Möghalt.
– Itthon?
– Oda.
Ennyi az egész. Hogy a lélekben mi van, az nem látható. Éjjel lehetnek
sirások és párnarágás a nagy sötétség kietlenségében. De igy, mások
előtt? A fogak összeszoritódnak, a fej kissé félrehajlik a naptól
fölpirult barna asszonynyakon s a szó, amivel a szivéből való darabnak
elszakadását tudatja: möghalt. A könnyek nem a piacra valók.
Meddig tart még?
Járnak-kelnek ezen a Valéria-téri piacon az emberek. Valéria-tér volna
ugyan, de szebb Vanéliának mondani, amint hogyha hivatalosan Vanéliának
volna nevezve, akkor alighanem Valériának neveznék. Mert az ugy van,
hogyha a rendőrt röndérnek neveznék, akkor rendőrnek hinák, de mert
rendőrnek nevezik, röndérnek hivják. Ösztönszerü eltávolodás ez
mindattól, aminek hivatalos formája van.
Sokan vannak a piacon, mert ezen a részen árulják a bürgehust, a
csövespaprikát s egyéb jókat. Odajön a többek között Ozsvát bácsi is a
felsővárosról, akire mindjárt rátámadnak:
– Hát már mindönki idegyün? Hát a fölsővároshoz nincsen közelebb piac?
Né!
– Hát – mondja Ozsvát az évődésre – én az adóban az egész város
területére fizetöm a helypénzt, hát már ha erre jártam, ide is csak
elgyühetök.
– Nono – mondják amazok. Hát hiszen. Nini. Adjon isten jó napot.
– Adjon isten.
– Hát aztán hogy van?
– Hát el vagyok.
– Hát a fiak?
– Oda vannak.
– Aztán merre?
– Hát azt honnan tudhassam? Csak a tábori postaszámokat tudom, egész
irást köll ruluk tartani, hogy melyik milyen szám alatt van.
Megint csak kérdezik:
– Hát mindön fia oda van, Ozsvát bácsi?
– Nem – mondja az idős férfi –, nem. Hát hogy képzel olyant? A hetediket
még csak most sorozták. Hat fiam van oda, mert az mind kitanult katona
már, de a hetedik még nem löhet oda, mert az még csak most tanulja mög a
katonaságot, hát akkor hogy löhessön az is oda? Mint képzel olyant?
Nono, hát nem is képzelnek ilyent az emberek, ellenben becsüléssel és
szeretettel nézik Ozsvát bácsit, az apát, akinek hat fia van oda az
ország használatára s irást kell a postaszámaikról vezetni. És ebbe az
irásba legközelebb beleiródik a hetedik szám is, a hetedik gyerek
postaszáma.
Egy özvegy asszony mondja a paprikászsák mögül:
– Én is két postát tartok számon, mert neköm is két gyerököm van oda.
Nem tudom, merre vannak, csak a számukat tudom. De leveleznek haza
leginkább. Tegnap is mind a kettő irt.
Nagybajuszu, öreg, sánta tüzérkáplár szól bele a beszédbe:
– Aztán jót irnak-e leginkább.
– Jaj – mondja a paprikásasszony –, jógyerökök azok nagyon. Mindig azt
irják, hogy nincsen sömmi bajuk, hallották, hogy itthon drága a gálickü,
de hát azt mondják, ne busuljak, majd csak vége lössz a háborunak, akkor
osztán hazagyünnek, aztán majd röndbe tösznek ük mindönt, csak én ne
busuljak.
Az öreg, sánta népfölkelő tüzér a hosszu, szőke tutajbajuszát huzgálja
és bólintgatja a fejét. Ugy tetszik, hogy a fej csak azért bólintgat,
mert a kéz ráncigálja azt a nagy szőrcsomót, amely kidúródott a fejből.
Pedig nem. A tüzér a fejével a lelke szerint bólingat.
– Ugy, ugy – mondja –. Az igazi fi nem is ir haza szomoruságot. Mert mit
szaggassa vele a szülőanya szivét, mikor az ugy sem segithet rajta? A
maga fiai akkor igazi fiak, asszonyság.
Ozsvát bácsi is beleszól:
– Az enyimek se terhölik gonosszal a levelet.
A sánta katona mondja:
– Ugy, ugy. Magyar fi ne panaszkodjon. Ugy se ér sömmit se az a
nyávogás. Azután pedig… azután pedig… hát azután pedig majd csak
hazagyünnek idővel…
Szép vigasztalás az ilyesmi is, mert most meg a paprikásasszony elfakad
sirva. Hullanak ugyancsak a könnyei.
– Idővel… idővel sirja. – De mikor lössz az az idővel? Ó, én szép édös
két gyerököm!
Ozsvát bácsi elkomorodva mondja:
– Mög az én hatom…
Azonban azért katona a katona, hogy katona legyen, ha sánta is. A tüzér,
botjára támaszkodva látja, hogy itt csak tréfával lehet elütni ezeket a
szomoru dolgokat. Mikor az asszony azt mondja kétségbeesve, hogy:
– Hát hun van az a matamatikus tanár, vagy az a katonamanikulás, aki ki
tudná számolni, hogy mikor lössz vége ennek a háborunak?
Ezt feleli rá:
– Nem köll ahhoz se metematikus, se manikulás, mert aztat én is mög
tudom mondani.
– Hát maga tudja? – éledezik az asszony.
– Hát hogyne tudnám – mondja komolyan a tüzér –. Onnan gyüvök a
harctérrül. Nem itthon ütöttem mög a lábamat a szalmába, nini.
– Tudom – mondja az asszony békülékenyen –, de hát ha tudja, mért nem
mondja mög, hogy mikor lössz vége a háborunak?
A tüzér felölti az arcára azt a fontoskodó ábrázatot, amit bádogpofának
is szokás nevezni.
– Hát – mondja – én mögmondhatom. Karácsony előtt vége lössz…
– Karácsony előtt? – kérdezi az asszony.
– Ügön – mondja a tüzér megnyugtatólag. – Ha pedig véletlenül karácsony
előtt nem lönne vége, akkor majd vége lössz karácsony után.
De biceg is már ugyancsak elfele, mint a féllábu szarka szokott a
tanyaudvarban. Azonban az asszonynak a könnyhullatása elcsillapodott,
olyan félnevetve, félmérgesen kiáltja utána:
– Kendbe is belebujhatna az a sánta obsitos ördög!
Ezzel azonban a plezuros ember nem törődik. Sirás helyett nevetést
támasztott s az neki elég. Biceg tovább. Ozsvát bácsi utánamegy, kinálja
is egy szivarral, de a botos katona azt mondja, hogy nem fogadhatja el,
mert olyan az ilyen mankósforma ember a szivarral, mint a kisasszony a
nadrágban.
Vigasztalás.
Bottal és mankóval sétál a háboruból hazakerült ember. Már polgári
ruhában van, annak a jeléül, hogy végkép eleresztették a katonaságtól,
mert eleget tett a honnak magáért, ha valaki nem hinné, ott van a béna
lába bizonyságul, nem is kell hozzá irás és nagypecsétes levél. Bizony
egy kicsit lassan sétál a szép barnaképü sebesült ember, még szokatlan
neki a falábakon való járás.
Egy kis barna kutya megy a nyomában. A kertben csak gyéren sétálnak, de
a kiskutya minden szemközt jövőt megnéz, mint az már némely kutyának
szokása szokott lenni. Némelyikre nem szól semmit, a másikat egypár
rövid szóval figyelmezteti, hogy tessék rendben kitérni ennek a sebesült
katonának. Hü kis jószág, a szemközt jövők kérdezik a mankós embert:
– Régen a gazdája, ugy-e? Mikor hazajött, bizonyosan megismerte.
– Nem – mondja a mankós. – Csak ma reggel szegődött hozzám. Küldtem
előbb elfelé, de nem ment, itt maradt mellettem. Ugy látszik – tette
hozzá némi borongással –, a kutya szereti a katonát, ha mankón jár.
Még lépdel egy kicsit a három lábon, amelyből kettő fa. De néha azért a
negyedik is éri a földet. Amelyiket a lövés rövidebbre csinált.
A megkurtult lábfején már szép, fényesre tisztitott uj fekete bőrcipő
van, többujjnyi vastag talppal, szóval mesterséges uton meg van
hosszabbitva, minélfogva olykor érinti a sétány kavicsos homokját. Már
mégsem olyan szomoru, mintha be volna bugyolálva mindenféle kötözésekbe.
Helyet keres egy padon a volt katona. A leülés bizony még nem megy
egészen könnyen, inkább lezökken, mint leül. A botot és a mankót kétfelé
támasztja a padhoz, a hiányos lábat pedig a két kezével ráteszi az
egészséges lábának a térdére. Szinte negédesen van igy, ha a falábak nem
volnának mellette, nem is lehetne belőle kinézni, hogy a hadjáratból
jött haza.
Ha sebesült katona ül a padon, mindig akad a járókelők közül, aki leül
mellé, hogy némi beszélgetésbe kezdjen s hallhassa, hogy merre járt az a
katona. Hátha tud valamit az ő fiáról, aki oda van s már régen nem adott
hirt magáról. Mert van olyan fi, aki már nyolc hónapja nem adott hirt
magáról. És sem a halottak lisztájában nincsen benne, sem a sebesültek
lisztájában nem foglaltatik, sem pedig semmi hiradással nem volt afelől,
hogy fogságba esett volna. Hol lehet az ilyen? Elképzelhető, hogy nagy
tépelődések és szivszorongatások vannak az ilyen esetekben, bizonyára
egyikünk sem lenne vele másként. Az asszony nem tud az uráról, az apa a
fiáról, levelezik a Vörös-keresztet, de az sem tud más választ adni,
hogy nincs benne a lisztában a keresett, hát reméljenek. És a
Vöröskeresztnek ez a vigasztaló szava nem is egyszer valóra válik. Mikor
az apa elszomorodva mondogatja:
– Nem jön az már többé vissza soha, ha már hat hónap óta nem adott hirt
magáról – másnap kap attól levelet, akire már keresztet vetett.
De nem mindenki ilyen szerencsés. Van, aki teljesen, mint itt mondani
szokás: kétközben van a fiu, a vő, vagy a sógor felől. Az ilyen ember
azután ugy van, mint a vizben fuldokló, akiről azt szokás mondani, hogy
még a borotvaélbe is belekapdos. Az ilyen ember aztán minden hazatért
katonát megszólit, keresi a vele való beszélgetést, mert hátha… hátha
tud felőle valamit… Olyan kis zömök vállas volt, hát talán ismerheti.
Ilykép a padon pihenő volt katona mellett is helyet foglal egy-két ilyen
szorongó öregebb polgár, hogy beszélgetést kezdjen. Nekik az igen
alkalmas dolog volna, ellenben amaz nagy halálharcot megjárt ember
olykor unja már a sok beszélgetést. Egyszer, kétszer, háromszor még csak
elmondja, de azután elunja s azt szeretné, ha a kérdések ostromával
békét hagynának neki.
A kérdések leginkább igy kezdődnek: – No, hát hazagyütt? – Hát haza. –
Ejnye, hejnye – mondja tovább a kérdezősködő – aztán ilyen nehéz
állapotban.
A volt katona, aki a falábai között ül a padon, erre egy kicsit
megtüzesedik. Azt mondja:
– Hát miféle nehéz állapotban? Nem vagyok én nehéz ember, azért, hogy
mögsebesültem a hazáért. Mert cipész vagyok én. Én csak ugy dolgozhatok
ezöntul is, mint eddig. A suszter akkor is ember, ha sánta is. Éppen ez
a vigasztalásom, hát ne sajnálkozzon énrajtam senki.
Szép, büszke szavak, bár hiszen nem mindenki lehet suszter. De a kis
barna kutya a pad alól vakkant a ma felfogadott gazdája mellett,
mondván, hogy neki van igaza. Imitt-amott, különböző kereseti sorsokban,
van még vigasztalás.
Muszka lelkek.
Mostanában vannak már erre is muszkák, – dologra. Leginkább az a
vélemény felőlük, hogy jámbor, csendes népek, nem kell azoktól tartani
semmit s dolgozik, amit éppen bir. Csak néha akad egy-egy köztük, aki
nehezeli a mezei munkát, arról is kiderül, hogy otthon sem foglalkozott
az ilyesmivel, vagy iparos volt, vagy kereskedő a foglalkozása és hát,
ugy látszik, a cigány ott sem birja a szántást. Másként azonban el
vannak rendben, nincsen rájuk különösebb panasz, a muzsik szive ugy
lehet, most is olyan, mint Turgenyev idejében volt a Jermolájé. A
multkor Algyőig hozott lefelé a vasut közülök egy nagyobb csapatot. A
kis állomásra a faluból az asszonyok kimentek a nézésükre s ahogy látták
a szomoru muszkákat szótalanul glédába sorakozni, az asszonyok
elfakadtak sirva, mire azután a sorban a muszkák is elfakadtak sirva. Az
asszonyoknak az embereik, a muszkáknak az asszonyaik jutottak az
eszükbe.
János bácsi is a közön halad valamerre a féllovas kocsival, viszi
magával a muszkáját is szomszédolni, azonban a kocsiban csak ugy háttal
maga mögé az alcserényre ülteti, mint a gyereket szokás, mert nem kell
attól tartania, hogy a muszka hátulról fejbeütné, vagy pedig, hogy
elszökne. No, majd éppen Jánoséktól szökne, ahol jobb dolga van, mint
otthon az édesanyja kötőjében. A szakállas muszka pedig ül a fekete
simléderes sipkában az alcserényen, néz szét a tájra, hol jobbra, hol
balra, néha talán ismerőset is lát benne. Jól elláthat onnan, ahol van,
akár csak valamely finom vonat kilátó kocsijából: János igy hurcolja
muszkáját szomszédolni. Mint a gyereket, akár mekkora szakálla van is
neki. Nem csoda, ha van köztük olyan, aki azt mondja, hogy de jó volna
itt maradni, de jól volna sohase menni haza.
Azt mondja a szomszéd a Jánosnak:
– De hát akkor mért törtek ránk fegyverrel, az ördög bujjon a fatornyos
hazájukba?
– Ugyan már – védi János a muszkáját –, hiszen a kecske se a maga
jószántából mögy a vásárra.
Ilyen nézetek és beszédek vannak a lapos sipkás, idegen fogságos emberek
elől. Kedvelik őket, mint ehagyatottat, de mégis csak ugy, mint valami
kisebbfajtát, mint valamely gyermeket, mint gyámoltalant. Magukhoz
egyenlőnek nem veszik, de nem is igen lehet.
– Nem egyformák vagyunk, mint ahogy az ujjunk sem egyforma. Amit birnak,
mögtöszik, amit mög nem szoktak, hát azt ne követöld. Sönki se köszönhet
különb kalappal, mint amilyen van neki.
Ilyenkor, aratás alkalmával pedig ugyancsak meglátszott, hogy kinek
milyen kalapja van. Egy, a pusztáról jött levélből irom ki ezt a pár
sort:
„Kaptam én is harminc muszkát. Elég tisztességesen dolgoznak. De csak
istállómunkára alkalmazom őket, isten mentsen meg muszkával aratni vagy
szénát kaszálni. Learattam idevaló néppel. Negyvenkétéves korig mindenki
oda van, hát előjöttek a szőlőkből részesnek az öregek, aztán learattak
időre fejenkint tizennégy katasztrális holdat. Hát ezt csinálja meg
bárki is utánuk!“
Bizony ezt aligha csinálná meg bármely más nemzet öregje is utánuk. De
ez is oka azután annak, hogy jóindulattal vannak ugyan a muszka iránt,
de magukkal egyenlőnek nem tartják. Afféle nagy gyámoltalan szakállas
gyereknek nézik.
– Ülj no muszka te is a kocsira, de ne ide mellém, hanem csak háttal
hozzám, fejjel a saroglya felé, mint a kislány szokott.