Egy társaságban, ahol az életről és a nőkről beszélgettek, valaki, aki
addig hallgatott, megszólalt és elmondta a következő történetet:
Egyszer – fiatal éveimben – kocsin mentem a szent-annai pusztáról a
városba. Szép októberi délután volt. A nap perzselően és mohón tűzött a
rétekre, de a fénye mégis oly szomoru volt, mint a vén ember szerelme. A
messzi síkságon sehol egy teremtett lélek. A téglavetők körül is,
amelyeket útba ejtettünk, kísérteties csöndesség honolt, mintha az
emberek mind elmenekültek volna valami közeledő nagy veszedelem elől. A
füstös égetőkemencék előtt agyagos ládák, talyigák és ásószerszámok
hevertek nevetségesen vad rendetlenségben.
A téglaégetők mögött az út bekanyarodik a nagy nyirfaligetbe. Nedves
hűvösség csapta meg az arcomat, a lombrostélyon átvágodó napsugarak
pedig oly káprázatos táncot jártak körülöttem, hogy le kellett hunynom
egy percre a szememet.
Amikor a vágásra értünk, halk, harmónikus kiáltás ütötte meg a fülemet.
Vidám madárkiáltás volt, olyanformán hangzott, mint a _csak_ szó, de
elnyújtva és palócosan ejtve. Egy nagy madár suhant el közel a fejem
fölött, kiterjesztett szárnyakkal, kecses, nyugodt ívben hasítva a
levegőt. A pávakék tolla úgy ragyogott a napon, mint az indus selyem.
Idegenszerüen szép, szinte mesésen izgató benyomást tett reám; mintha
távoli pálma-szigetekről tévedt volna ide, amelyekről gyermekkoromban
álmodoztam. Röptében már majdnem a csalánbokrokat érintette, aztán
meglibbentette a szárnyát és könnyedén fölvetette magát egy fiatal
nyirfa koronájára. Ott megült. Alkalmasint fölizgatta a kiváncsiságát a
fogatom, amely prüszkölve döcögött végig az erdején.
Rajtam pedig egyszere megint erőt vett a kellemes láz, amely
gyerekkoromban emésztett, valahányszor vadmadarat, vagy akárcsak tarka
madártollat is láttam. Az a különös, epesztő vágy, hogy a kezemben
érezhessem és a magaménak mondhassam a levegőnek szabad gyermekét, hogy
urává legyek az idegenszerü varázsnak, amelyet erdők mélyén és
verőfényes magaslatokon szedett föl a tollára.
A puskám velem volt… Sietve két töltényt csaptam a csövébe, aztán
megállítottam a kocsit. Amikor célba vettem a csókát, ijedt
csak-kiáltást hallatott és szétvetett szárnyakkal ledobta magát a fáról.
Kétszer lőttem, gyors egymásutánban. A második lövés szárnyán találta a
madarat. Zegzugos vonalban leereszkedett a fűbe. A levegőben vékony
füstsáv úszott, a nyirfa lombja alatt pedig néhány pehely kavargott.
Leugrottam a kocsiról, hogy megkeressem a zsákmányomat. Jó ideig hiába
kutattam a fűben; végre megleltem: ott gubbasztott egy vakondtúrás
tövében, kék gombolyaggá fúvódva. Hogy utána kaptam, kisiklott a kezem
alól és sebes verébugrásokban menekült. Az ellőtt szárnyát maga után
vonszolta, de azért oly gyorsan futott, hogy csak nagy erölködéssel
tudtam a nyomában maradni. Bokrok közt előretörtetve kergettem, le a
domb lejtőjén, ki a liget szélére. Itt tüskés drótkerítés állotta az
utamat. Megállottam a kerítés előtt és elnevettem magamat. Igazán
ostobaság, amit művelek… De aztán erőt vett rajtam a férfimakacsság: ha
már belekezdtem, a végére járok! És a kocsis előtt is resteltem volna,
ha madár nélkül térek vissza.
Átmásztam a kerítésen, közbe pedig megtéptem a ruhámat. Most már azért
se menekülsz, átkozott madár, ha napestig kellene is utánad loholnom!
Oly gyorsan surrant tova a réten, mint a patkány. Egyszerre süppedni
kezdett alattam a talaj. Egy vízér zsombékos medrében jártam. Bokáig
gázoltam az iszapot, a cipőm megtelt vízzel, de aztán kivergődtem a
túlsó partra. Már jó messzi jártam a kocsitól.
A parton sűrű szederbokrok virítottak. A madár a tüskés indák alá vette
magát. A bokrok a védelmük alá vették és ezer harcias tüske irányult az
üldözője ellen. A csóka ott gunyasztott vagy két lépésnyire tőlem,
pihegve, a csőrét tátogatva. Utána kaptam, – megint kisurrant a kezem
alól. A haragtól szinte elvakulva, nekitörtettem a bozótnak. A kezemet,
a nyakamat megvérezte a tüske, de most már nem tágítok, gondoltam, ha
cáfolatokká is tépem magamat. Olyasmit éreztem, hogy elégtételt kell
szereznem a sérelemért, amelyet egy buta kis madár ejtett emberi
méltóságomon.
Megfogtam! Amikor a kezemben tartottam, keserves csak-ot kiáltott, a
szíve pedig forrón és sebesen lüktetett az ujjaim alatt. Ott állottam a
bozótban, a fáradtságtól lihegve, megvérzett kézzel, tépett, ruhával, de
diadalmasan. A csóka jobbról-balra forgatta a fejét, a szemén pedig
kékesfehér hártya alakjában vibrált a rémület. Az egyik szárnya rongygyá
volt lőve, alkalmasint a tüdejébe is kapott sörétet, mert a tátott
csőréből vér szivárgott. Egyszerre mélységes elkedvetlenedés vett rajtam
erőt. Mire való volt ez? Mit kezdjek most a csókával? Eldobjam?
Embertelenség volna. Végezzünk vele gyorsan, hogy ne kínlódjon a
szegény.
Kitéptem egy tollat a szárnyából, hogy vadász-szokás szerint átfúrjam
vele a koponyáját; de vagy ügyetlen voltam, vagy kemény volt a feje, –
nem sikerült. A madár kétségbeesetten hápogott és vonaglott a kezemben,
végre megundorodtam a förtelmes munkámtól és az utálattól hörögve
letéptem a fejét. Csonka kis testében még akkor is ijedten lüktetett a
forró szíve.
A fejetlen csókával a kezemben elindultam, hogy megkeressem a kocsimat.
Nagy ideig tartott, míg rátaláltam. A kocsisnak az az ötlete támadt,
hogy elémbe kerül, de mivel nem tudta hogy merre járok, másfelé vette az
útját. Csak hosszas keresgélés után tudtunk egymásra bukkanni. Amikor
halálra fáradtan fölültem, már alkonyodni kezdett.
A csóka ott feküdt a lábam előtt. A kezembe vettem: a vértől mocskos
tollához szalmaszálak tapadtak. Formátlan volt és fakó. Kitéptem négy
tollat a szárnyából – otthon odaadtam a gyerekeknek – a csonka testét
pedig kidobtam az út szélére. Később észrevettem, hogy a tollak közül az
egyik tépett és konyult; azt is szélnek eresztettem. A hármat, ami
megmaradt, odatűztem a kocsisülés zsinórjába, amely fehér
porcellángombokkal volt levarrva.
Időközben mindjobban besötétedett. A nyugati égboltozaton óriás
függőleges felhőoszlopok mögött kékes-vörös tűzben izzott az ég. Olyan
volt, mint egy rettenetes ismeretlen istenség temploma. Lassankint
kialudt az égi tűz. Minden szürke lett. Az útszéli nyárfák zúgva
hajlongtak a szélben.
A tollaimat kerestem a szememmel, de az ülésén már csak egyet láttam. A
másik kettőt már rég elvihette a szél.
Most az utolsó toll is félrekonyult a kocsi rázásától. A szél fölkapta
és az arcomba sodorta. Utána nyúltam, hogy megfogjam, de már ekkor
libegve elszállott és eltünt a homályban.
Megállítsam ezért a kocsit? – Nem érdemes! gondoltam.