Pontosan úgy jött, mint a tegnap: fátyolfellegárban, a rózsákat öléhez
szorítva; kialudt, sugártalan szeme nem mozgott többé. Megint a virágait
kereste, megint meglelte őket és megint kilebbent…
Hugh gyötrelemben ébredt.
– A rózsáknak meg kell lenniök.
Átment az asszonyhoz. Madame Mercati éppen a haját rakta föl.
– Pardon, nem szabad.
– Eh… mit határoz már, hogyan látjuk egymást. Adja elő a két rózsát és
én megyek.
Az asszony nem felelt.
– Hova tette a rózsákat?
– Elégettem, hisz mondtam már.
– Nem, ez nem lehet. Én tudom, hogy a rózsák megvannak.
– Mister Foorte, miért ne adnám én akkor vissza őket?
– Miért? Hogy gyötörje őt a halál után is. Hogy az álmát háborítsa…
Az asszony arcára rémület fagyott.
– Az istenre…
– Úgy-e, igaz? Úgy-e, tudtam? Ilyen ön! Ez ön!
– Ha a véremből kivehetném, odaadnám őket, Mister Foorte.
– Hát mit csinált, mit csinált velük? Oh, ez valami babona, hogy
visszatartja őket. Nem, a babonái már nem fognak többé rajtam… Adja elő
a rózsákat, nem kínzom, könyörgök értük…
– Mit akar velük?
– El kell küldenem neki, addig nem fog pihenni, én tudom azt, egész
biztosan tudom; én eddig nevettem a babonákon, de ez nem babona és én
azt is tudom, hogy a rózsák megvannak. Ez sugalom, mert én látom, mikor
bejön és elviszi őket…
– Kicsoda?
– Ő… Ah, Madame Mercati, hiszen ön néha jó is tudott lenni, könyörüljön
rajtam, ne rejtse el tovább a rózsákat.
És Hugh összekulcsolta a kezét.
Madame Mercati szótlanul bámult a fiúra.