És Ziegler szemét most éppen az ő ajkára szögezte.
De még ezt is inkább állta Hugh, csakhogy ne kelljen a terem túlsó
felébe néznie, ahol Ginevrát sejtette.
Mikor az ebédnek vége volt, akkor látta, hogy Ginevra nincs is az
asztalnál.
Aznap délután Aimée beállított a közös verandára. Egyik angol úr
hazautazott pár napra, a heverője üresen állott; és Aimée, állítólag az
erősebb napverésért, valójában hogy Zieglert bosszantsa, odaköltözött.
Ez utóbbi szándék annál valószínűbbnek tetszett, mert a főhn most is
járta a bolondját, aki csak tehette, szobájában maradt és csak néhánynak
volt kedve kint heverni.
– Mademoiselle talán a kísértetektől fél most már a magánverandáján –
tréfált Blumer.
– A kísértetjárás most általában divatba jött – kezdte Ziegler. – Teszem
az este koncert után jóval, a mi folyosónkon is valóságos Valpurgis-éj
volt.
– Selyemszoknyás boszorkányok? – kérdezte Blumer.
– Mikor a kulcslyukomon kinéztem, én egy szoknyát se láttam. Csak egy
hímkísértetet… pardon, ott is vannak nemek, úgy hiszem…
Mindenki mosolygott, csak Hugh nem.
– Mi van Miss Hardingssal, hol marad ma – érdeklődött az idős hollandi,
aki egy kicsit szintén hódolt Ginevrának.
– Talán a főhntől fél, hogy az megárt neki? – fordult Blumerhez.
– Az este áthült. Milyen vékony is volt az a fehér köpeny rajta.
– De tündéri, nem? Az ilyen lényeknek, mint ő, nem volna szabad
megfázni, hogy mindig könnyeden öltözhessenek – ábrándozott Ziegler. –
Vagy ki tudja, talán a főhn verte ágyba?… Mert az némelyeket ágyba dönt,
másokat ostobaságokra tüzel…
– Ki jön be hozzá a hölgyek közül? – kérdezte Aimée. – Miss Hardings nem
fogad férfilátogatót, ha beteg.
Igen, ezt mindenki tudta, Hugh leginkább. De hogyan is merne bemenni
hozzája. Inkább fölkelt és bár a főhnben kintsétálni tilos volt, lement
az útra. A malom felé vágott, ez volt az ő örök zarándokútja, mert arra
senki se járt szívesen, és mert így magába rogyhatott a csendben.
Mikor már jó mélyen bent volt a fehérprémes, kucsmás fenyők alatt és
csak a kristálypatak zokogása kísérte nehéz, hóbasüppedő sétáját,
hirtelen a nevét hallotta kiáltani.
– Halló, Mister Foorte…
Ziegler volt.
Hugh megállott.
– Jól megiramodtam, hogy utolérjem. Piha! Istenverte egy sétaút az öné!
Gyalázat, hogy errefelé nem hengerelnek!
És Ziegler fujt és törülgette homlokát.
– Miért akart beérni? – kérdezte Hugh fojtott izgalommal.
– Valami nagyon érdekes dologért. Tudja is tán… A kísértethistóriával
már céloztam rá önnek az imént. Nem akartam, hogy a dolog készületlen
találja… Elég az hozzá, kedves Mister Foorte, hogy most már hiába fog
tagadni. Az este későn láttam önt Madame Mercatitől kijönni…
Hugh pillanatra valami durva indulatot érzett: megütni vágyott Zieglert.
De külsejében hűvösen maradt.
– Igen, ott teáztunk, Prisse báróné, Kazanov meg én. Ehhez önnek igazán
semmi köze.
– Persze, hogy nincs. Miss Hardings minden héten kétszer Cowlinékkal
teázik tíz óráig… Ártatlan mulatság… Csakhogy én se Prisse bárónét, se
Kazanovot nem láttam. Ellenben önt egyesegyedül láttam odabent…
– Odabent?
– Igenis odabent. Mert én nem az én kulcslyukomon lestem ki, hanem a
Madame Mercati ajtajáén be. Csakhogy én diszkrét legény vagyok. Nem
akartam önt az egész veranda előtt megpirítani. Meg aztán… törődnöm kell
az ön dolgaival… Most már izé… az én szerepem se valami dicső… De hiába.
A cél szentesíti az eszközt! És itt a célról, nagyon szent célról van
szó, drága Mister Foorte!
Hugh egy útmenti padhoz támaszkodott.
– Csak semmi ijedezés. Mondtam már, hogy diszkrét vagyok. Hiszen ön egy
féléve egyébből sem él, mint az én diszkréciómból! Nyugodt lehet, én
különben sem láttam semmit… mást, mint hogy ön valami üvegcsével
bíbelődött.
– Orvosságot adtam Madame Mercatinak.
– És a seb az ajkán, Mister Foorte…
– A seb? Fagyás.
– Ah, égés, Mister Foorte. Madame Mercati megharapta…
Hugh holtrasápadt.
– Semmi komédia, Mister Foorte. Ha én egy ilyen sebet hordhatnék… Miss
Hardingstól…
Hught elöntötte a harag.
– Miss Hardings nevét hagyjuk ki a játékból! Mert én…
– Talán párbajra hiv?
És Ziegler fölkacagott.
Hugh arca még átlátszóbbra fakult, szeme két ezüst szikrává gyult, a
kezét fölemelte.
Ziegler hátraugrott.
– Ejha. És ezt nevezik kimért amerikai temperamentumnak. Persze, a
spanyol vérkeveredés! No de ne izgassa magát!
Hugh karja már előbb leesett, és a fiú fáradtan, végtelenül
engedékenyen, halkan mondta:
– Ziegler úr, ne bántson engem. Ön mondta egyszer: seperjen kiki a maga
háza előtt… Mi köze önnek hozzám? Az útaimhoz?
– No tényleg, nem öröm futkározni rajtuk. Nagyon süppedékesek… Nézze
csak a hócipőmet. Felülről telt meg hóval. Különben pedig úgy látom, azt
hiszi, túl vagyunk a dolog derekán s lerázhat a nyakáról. Oh dehogy. Ez
csak a bevezetés volt. A lényeg most jő és akkor látni fogja, hogy nekem
törődnöm kell az ön dolgaival… Most már kénytelen vagyok egészen
tapintatlan lenni. Az este többet is láttam az orvosságos üvegcsénél.
József és Putifárné-féle jelenet… Csakhogy ön Józsefnél valamivel
tüzesebb legény… Pardon, szó sincs indiszkrécióról. Ha ön Miss
Hardingsnak békét hagy, akkor soha senki meg nem tudja ezt…
– És ha nem?
– Akkor ő lesz az első, aki megtudja, hogy ezúttal József nem
húzódozott…
Ziegler egy percig farkasszemet nézett Hughval, aztán kicsit félreállt
tőle.
– Mister Foorte, ön föl van izgatva. Hisz ez természetes. Nem is
zavarom, hadd gondolkozzék a dolgon.
És mert Hugh nem mozdult, hanem összefont karral mint szobor állott,
Ziegler megindult a csikorgó havon.
– Szép kis sétát rendezett nekem ebben a gyalázatos főhnben – szólt
hátra és fölkapaszkodott a város felé vivő meredek oldalon. Később Hugh
hallani vélte, hogy a magasabb hegyterrászokon fütyörészve ment; a szél
dallamfoszlányokat csapkodott feléje.
Hugh nem moccant továbbra se. A szél tépdeste a köpenyét, haját fürtökre
zilálva homlokára csapta, homlokát metsző fájdalomig sikálta…