Timéa nem látta, de Kacsuka látta jól azt a villámot, mely e szónál
Athalie arczát beviláglotta.
A pokoli düh vulkánkitörése, az elkeseredés vésztűzfénye, a szégyen
felhőpirulása volt az!
Minden vonása vonaglott, mintha egy kigyófészek volna ez arcz, melyet
vesszővel megütöttek. Minő öldöklő szemek! Minő összeszorított ajkak!
Mily feneketlen mélysége az örvénylő indulatnak ez egyetlen ránézésben!…
Timéa, a mint kimondta ezt a szót, már megbánta azt; sietett az
engeszteléssel. Visszafordult Athaliehez, megölelte őt és megcsókolá.
– Ne haragudjál, kedves Tálim; elfelejtkeztem magamról. Megbocsátasz,
úgy-e? Nem haragszol rám?
Már abban a perczben Athalie ismét alázatos volt, mint egy kárt tett
cseléd s elkezdett hizelegve és selypítve beszélni.
– Oh! kedvesz sép Timéa, csak te ne nehestelj rám. Nem akartam a kisz
fejeczkéd megsúrni. Oh! be sép vagy ezszsel a főkötővel. Mint egy
tündér!
És csókolta Timéának a vállait.