JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
XVI. KÖTET
NÉPVILÁG
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1894
NÉPVILÁG
ELBESZÉLÉSEK
IRTA
JÓKAI MÓR
A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1894
Mások a költészetet az égben keresik, mi keressük azt a földön. Máskor a
költő tanította a népet, most taníts te engem, lelkem hajlamaitól ölelt
nép!… Jőjjetek elém ti rétek, mezők, délibábos rónák, csendes fehér
házak, pusztai karámok; – álljatok ki vidám piros lánykák házaitok
ajtajába, gyujtsátok meg a mécset a fonóházban, hadd álljanak a legények
leskelődni ablakaitok alá; kelepeljetek szorgalmas vízi malmok a
holdvilágban rezgő folyam tükrén, mikor a fehér ruhás molnár az ablakon
kihajolva, csendesen hallgatja a távozó hajósok tülkölését; – hintsétek
be az utczákat frissen kaszált fűvel, rakjátok ki illatos
jegenyeágakkal, midőn az úrnapi zászlókat ünnepélyes menettel
körülhordják; hagyjátok szólani a zenét, rikoltozni a tánczolókat, sírni
a menyasszonyt, örülni a vőlegényt a menyegzőben; – lássalak benneteket,
ti a szabad égnek fogadott fiai, jó kedvű pásztornép, gulyások, csikósok
szellő paripákon, regényes, magányos csárdákat látogatva. Tünjetek fel
előttem ti széles városok, boldog házaitokkal, tornyos szentegyházak,
miknek ablakain át a hívek harsogó éneke zeng elé, míg a küszöbben
eklézsiát követő hajadon síratja letépett koszorúit…!
Hadd gondoljak vissza mind azon víg és kedélyes, szomorú és
elgondolkodtató regékre, adomákra, eseményekre, miknek homályos emléke a
régi jó időkből lelkemben fenmaradt; események, minőkkel naponként
találkozunk az életben: oly egyszerűek, oly igazak s mégis oly
érdekesek; szájról szájra adott regék, minőket kedélyes rokkapörgés
mellett beszélnek el egymásnak félénk leányzók, oly aggasztó tartalmúak,
hogy mese végeztével szinte körülnéz a hallgató, hogy nem áll-e háta
mögött az ijedelmes regealak? – vagy minőket víg poharazás közt szoktak
felhordani jókedvű férfiak, mikor a bor megoldá a nyelveket, s egyik
tréfás csintalan monda a másikat idézi elő: – bohó mesék, miket
leleményes vándor diákok hoztak haza kedélyes csavargásaikból; –
kalandregék népszerű királyokról, tündérmondák bűbájos elődök felől,
hajdankori hősök emlékei, töredék adataiban a hagyománynak, az apró
történetek, miket minden elmesélő így ád elő: «ez itt és itt én velem
történt», anekdoták, az országhirű különczökre fogottakon kezdve, azon
stereotyp alakokig, kiket minden ember személy szerint ismerni vél,
ellesve a zöld asztalok tréfái közül úgy, mint a vándor szinpadok
papiros falai mögül, s összefogva mindazt, a mi e két szinpad közé esik,
együgyű földmívesek, kaczkiás menyecskék, hirhedett kalandorok, szomorú
őrjöngők, könnyelmű diákok, s méltóságteljes táblabirák, országos
kortesek, s vitézlő insurgensek, tudós professorok, s kalandos
népköltők, tréfás jurátusok s furfangos patvaristák, bámulatos huszárok
s próbált torkú kántorok tarka esetei, egész mesekörök egy-egy ismert
néposztályról; – ez a nép élete, ez a nép világa.
Az alapszínezet mindenütt ugyanaz; a nép maga magát rajzolja le, egy
vonás sem hamis. A mi való benne, az az élet költészete. Mindenütt
keresztül tör a hervadatlan jó szív, a nemes könnyelműség, a fulánktalan
humor, az erőtetlen bánat, a leleményes furfang, a délczeg legénykedés
és a nyugodt nemzeti önhit, mely együtt a magyar népéletet annyira
jellemzi, s melynek összesége – a közélet históriája.
Ez életet, e világot rajzolni kivántam én, s a tárgy mérhetlen
gazdagsága az, mely visszadöbbent; ki győzné a mezők minden virágait
leszedni? Csupán azt tehetém, hogy kiválogattam azokat, melyek vándor
bolyongásaim közt legkedvesebbeknek tetszettek; mennyi maradt még
észrevétlenül!
A ki a vadon nőtt virágokban gyönyörködik, fogadja tőlem e füzért
szívesen.
I. KEDVES ATYAFIAK.
Este felé járt az idő. Kassay Lőrincz szolgabiró urambátyám kinn állt a
háza ajtajában, mely épen az országútra feküdt s épen úgy szűkölködött
kapu nélkül, mint más egyéb vendégszerető közbirtokos urambátyáim
lakásai a kerek hazában. Igaz ugyan, hogy a nyitott udvaron ott
heverészett vagy hét szelindek, olyan szép nagyok, mint egy medve, s ha
valaki be akart jönni a házba, azt nagyobb bajba kerítették, mintha
Pesten a házmesterrel kellene ajtót nyittatni: hanem ennek a dolognak is
volt kilincse: okos ember nem jár bot nélkül az utczán; csak egyet
kellett vele az ugatók valamelyikére húzni, a többi aztán megértette az
intést és kotródott, a merre látott. Még akkor nem hordták ezeket a
rövid mihaszna páczikókat, a mikre sem támaszkodni nem lehet, sem
kutyákat ütni velök.
Tehát ott állt az ajtajában Kassay Lőrincz urambátyám pipázva, s
átkiabált az átellenben levő esküdt portájára, ki szintén a háza
ajtajában állott. Könnyebb lett volna ugyan a beszélgetés, ha valamelyik
átment volna a másikhoz, mert az utcza széles, s nagy hangot kellett
adni, hogy egymás szavát megértsék; hanem a két ház között akkora volt a
sár, hogy szekérrel is bajos volt megusztatni, s ha át akart menni az
ember, elébb le kellett kerülni a kertek alá, s úgy jönni vissza,
mindenütt a kerítésekbe kapaszkodva. Tehát jobb volt csak úgy
átkiabálni.
Hogy mért urambátyám nekem Kassay Lőrincz bácsi? azt én nem tudom;
fogadd el te is atyafinak nyájas olvasó, mert ez egy talpig becsületes
derék ember, s nem fog szégyenedre válni. Tartsuk meg már azt a régi jó
szokást, hogy a magyar ember egymást egy családból valónak nézi, s a
vénebb az ifjat öcsémnek, hugámnak czímezgeti, emez pedig azt bátyámnak,
nénémnek.
Lőrincz bácsi ahoz a derék középosztályhoz tartozott, melynek hivatása
volt törvényt és jogot kezelni, a nemzeti közérzületet fentartani, a
vagyonosságot fajtánk javára növelni, fáradni zaj és dicsőség nélkül;
kikről nem beszél sem a história, sem a költő, mert hisz a derék
becsületes emberek nálunk nem olyan ritkaságok, hogy jegyezni kelljen
neveiket, s a költő meg mit csináljon ilyen becsületes emberekkel, a
kikben még csak annyi regényesség sincsen, hogy a más feleségét
elszeressék, vagy valakit párbajban egy görbe nézésért főbe lőjenek? Az
ilyen ember születik annak rendje módja szerint, csillagzat és
horoscopium nélkül, – felnő a nélkül, hogy zongora-virtuoz lenne, –
kitanulja iskoláit tisztességesen, s mikor már mindent tud, akkor haza
jön a szülőihez, s lakik velök, mint engedelmes fiu; azok kiházasítják –
mikor arra való lett, poétázás nélkül, s ha meghalnak, ráhagyják a
gazdaságot adósságok nélkül, mert ezen osztályánál hazánkfiainak az
adósságot a bűnök egy nemének tartják, elvök lévén, hogy tisztességes
ember ne költsön többet, mint a mennyit bevesz, speculálni pedig nem
magyar ember dolga; – ez az elv annyira gyökeret is vert Kassay bátyánk
szivében, hogy diák korában, ha csizmája elszakadt, képes volt addig,
míg hazulról pénze érkezik, betegnek tettetni magát, mintsem hogy a
vargánál kontót csináljon. A collegiumból eminentiával tért meg;
patvariára a viceispánhoz ment, ott megtanult vármegyei nyelven irni,
toasztokat inni és szép hölgyekkel conversálni. Pesten præclarummal
censurázott, viselt frakkot, füstölt szivart és kaczérkodott átellenben
lakó szép zsidólányokkal, azután hazament a falujába, s úgy elfelejtett
frakkot, szivart és szép zsidólányt, mintha soha se lettek volna.
Szülei aztán kinéztek számára egy szép, tisztességes, derék hajadont,
azt Lőrincz bátyánk el is vette hitestársul; nem irtak ugyan egymáshoz
verseket, hanem igen jó életet éltek. – Házasságuk egy kis leánykával
lőn megáldva.
Később egyenesen felszólítva, elvállalá a szolgabirói hivatalt, a mit
magyar ember tett ex nobili officio, – nemes kötelességből, – s nem
azért, mintha rá lett volna szorulva, mert abból ugyan haszon nem volt:
fizetés és sportula kevés volt a megillető traktákra; hanem a magyar
ember szivesen áldozott a magáéból is azért a hozzá illő
foglalatosságért és azon megvásárolhatlan öntudatért, hogy ő egy egész
járásnak földi gondviselése, ki harmad magával, egy esküdttel és egy
hajduval rendet tart és igazságot oszt húsz-harminczezer ember közt.
E perczben is épen valami fontos kiküldetési ügy felől értekezik a két
érdemes úr az utczán keresztül, a midőn valami kegyetlen nagy hajszolás
hangjai vonják félre figyelmöket s az utcza végére tekintve, hol az út a
szérük mellett bekanyarodik, előtünik egy csinos fogat, melyet már csak
azért is le kell irnunk, mert ki tudja, látunk-e még valaha olyat, ha
mindenfelé vasutak lesznek a hazában?
Hintó volt ez, még pedig úri. Hogy a tetején a bőr kicsinyt
pettyegetett, annak fő okait a baromfitenyésztésben kell keresni. Hogy
mikor készülhetett e jármű? azt bizonyosan meghatározni nem lehet,
miután historiai dátum, hogy I. Lajos király idejében már voltak függő
hintók. Alakja gyönyörűen hasonlít egy fél görögdinnyéhez, melyet a
bizonytalan fenekű úton úgy lötyfölt alá s fel négy magas rugó, hogy a
benne ülők nyelvöket harapták, ha beszéltek; még ki is dobta az embert,
ha jól meg nem fogódzott a kapaszkodókba. A kocsiajtókat először nem
lehetett kinyitni, azután meg nem lehetett becsukni; minélfogva azok
egyszersmindenkorra be voltak jól lajfánttal[1] kötözve, a két hátulsó
rugó közé pedig a bakra egy jó nagy petrencze széna vala felkötve, mely
minden zökkenésnél a benn ülők nyaka közé szándékozott esni. E tisztes
ősi emlék elé két szelid paripa volt befogva, a harmadik lógóba; egy
kesely, egy fakó és egy szürke, mind a három fülig sáros s mind a három
összevetett lapoczkával támogatva egymást s gubanczokba kötött farkával
el-elkapva a kocsis kezéből a gyeplőszíjat, míg ez ostorával előre-hátra
vagdal, többször püfölve a benn ülők kalapját, mint lovai bőrét,
melyeken úgy meglátszanak a húzások, mintha lithographirozva volnának.
A jó szándék nem hiányzott a nemes állatoknál, hanem inkább a megfelelő
képesség. Fuvarba fogadott jobbágylovak voltak a jámborok, nem arra
hivatva és neveltetve, hogy vastengelyű hintót mozdítsanak elé, s érezve
e gyarlóságot magukban, minden tizedik lépésnél nyugórát tartottak,
egymásra nézve szomorú szemekkel.
Ilyenkor, midőn a lovak megálltak, s nem akartak tovább menni, a benn
ülő négy egyéniség közül egy rendesen kiüté a fejét a sok limlom közül s
rá kiáltott a kocsisra: «megállj! megállj! hadd szólítok meg valakit!»
A kiáltó szó egy, a gyöngédebb nemhez tartozó egyéniségtől jött, kit
azonban most nem irhatunk le, mert a keresztül-kasul kötött nagy kendők
alig engednek becses orczájából egyebet kivehetnünk az orránál; kívüle
pedig még hárman ülnek a hintóban: hátul, a tisztelt asszonyság mellett,
egy bundába és prémes úti sipkába keveredett uraság látszik a szegletbe
huzódva, kiből ismét csak a nagy bajusz s a hosszú szárú pipa látszik,
melynek csutoráját a dohányzók különös gondviselése őrzi, hogy minden
zökkenésnél a torkába nem ütődik. A mamával szemközt ül egy reményteljes
fiatal sarjadék, kinek báránybőr süvege úgy a fejébe van nyomva, hogy
két piros fülecskéje kétfelé konyúl miatta, s ki a legvizsgább
feszengéssel néz untalan előre, hátra; mellette végre egy hórihorgas
pofók siheder foglal helyet, nagy, bámész szemekkel nézve a sáros
világba, s hosszú lábaival a fentisztelt – hihetőleg atyai –
tekintélynek jutván átellenben, azokat az elképzelhető legkellemetlenebb
helyzetbe kénytelen összehúzni, úgy hogy a két térdét csaknem a nyaka
közé szedte.
Tehát valahányszor a lovak megálltak a pocsolya közepén, az érintett
asszonyság nagy munkával előkapálta magát a számtalan köpönyeg, sliffer
és nagy kendő közül, kikiáltva a kocsiból: «állj meg Marczi, megállj!
hadd szólítok meg valakit!» s azzal kidugva fejét az ernyő alatt,
lekiabált egyik másik ácsorgóra, ki a kerítésen kinézett, s míg azzal
megbirta értetni kérdezősködését: tudniillik hogy hol lakik itt a
faluban tekintetes Kassay Lőrincz úr? s arra kiélégitő választ kapott,
azalatt kifujták magukat a griffek, s a tisztelt asszonyság ismét
visszafészkelte magát a slifferek közé, elszánt hangon parancsolva a
kocsisnak: «hajts Marczi! sem ostor, sem ló nem a tied!» Marczi ezzel
belevágott az egyik lóba, mire az újra neki rugaszkodott, a félre lódult
rúd pofonüté a másik lovat, erre ez is megmozdult, s a hátra maradt
lógós szépen ráült a kocsis térdére, míg az mind a két lábát neki
feszítve odább nem tolta magától.
Mikor már harmadszor állottak meg a falu közepén s az asszonyság újra
kikapaszkodott valakit megszólítani, a benn ülő úr nem állhatá tovább.
– Ugyan Zsuzsi szivem, mit kiabálsz annyit a kocsisra, hogy álljon meg?
’sz inkább az a baj, hogy minden lépten megáll.
– Ejnye! nem hallgatsz te szamár? förmedt vissza fogai közül suttogva a
dáma, ’sz épen azért kiáltok rá, hogy álljon meg, hogy az emberek észre
ne vegyék, hogy nem tudunk odább menni.
Most legutoljára azonban épen a szolgabiró úr hajduját találták
megszólítani, «no majd mindjárt elvezetem én, csak jőjjenek utánam»,
viszonzá az emberséges ember, s megindult a hintó előtt.
Könnyű volt neki sietni, mert gyalog ment, de lett volna csak ott azon a
hintón.
Kassay Lőrincz bátyánk, észrevéve, hogy vendégei jőnek, bement az
ajtóból, s fellépve a három lépcső magasságú folyosóra, onnan várta
őket, mint illendő elfogadási helyről, kifújva a pipája fenekén maradó
tüzet, mint valami kis vezuviust, s tekintélyes bajuszát kétfelé
sodorintva.
Végre nagy hűhó mellett bevergődött az udvarra a viszontagságos bárka, s
a megállapodás pillanatában elkezdének mindenféle mozgó tagok szabadulni
ki a zsúfolt tömkelegből. A belső öreg úr legelsőbb is a nagy kászolódás
közben sarkantyús csizmájával rátalált a felesége tyúkszemére taposni,
mire az hirtelen olyat döfött rajta könyökkel, hogy az öreg úr ijedtében
felkapva fejét, a forró pipát pogányul oda süté az előtte ülő hórihorgas
siheder orczájához, melynek természetes következése az lett, hogy e
spártai gyöngédséggel illetett ifju nagyot ordítva kapott a képéhez, e
mozdulattal a hosszú pipát úgy üté az öreg úr fogai közé, hogy az
agyveleje is meglódult bele. – «Melyitek tette ezt?» kiálta erre dühösen
az öreg úr, kikapva szájából a pipaszárt, s vészterhes mozdulattal
emelve a két suhancz feje fölé, mielőtt azonban kioszthatná a büntető
igazság csapásait rájuk, a bakon ülő kocsis leveté magáról a nehéz
csatakos szűrt, még pedig oly ügyesen, hogy ez hátra esve, mind a két
úrfit végkép eltakarta, a többieknek pedig tele szórta szemét, száját
sárral kivánatig, s míg e véletlen roham tartott, addig a legifjabb
sarjadék jónak látta nyakra-főre lemenekülni a kocsiból, tönkre téve a
szekérkenővel csíkos bugyogóját.
E nagy veszedelem alatt végre oda érkezének a szolgabiró úr hajdúja és
egyéb ácsorgói, s miután elébb nagy hasztalan törekedtek a bekötözött
kocsiajtókat kinyitni, végre nyalábban hordták ki a benn ülőket, mely
segítséget azonban a fentérintett szálas ifju ember határozottan
visszautasított, bebizonyítva, hogy a természet a végre rendelte a
hosszú lábakat, hogy az ember egy lépéssel kiléphessen a kocsiból.
A kocsizörejre a háziasszonyság is előjött a folyosóra, egy csinos kis
gömbölyű képű fiatal menyecske, egyszerű, de divatos szabású házi
öltözetben, kis fodros köténykével, s meg nem kötött kék szalagos csinos
főkötővel; egy kis négy éves szöszke, eperszájú lányka fogta a kezét,
félig elbújva anyja öltönyének redői mögé, mint egy leskelődő kis
amorette.
Az utasok végre szerencsésen mindnyájan partra szálltak, s kitappogva
lábaikból a zsibbadtságot, mind egyszerre oda tódultak a háziúr és
asszonyság elé, a midőn is az érkezett vendég asszonyság, mint a család
szája, legelébb fölvevén a szót, kellemteljes bizalommal fordult Lőrincz
úrhoz.
– Kedves édes uram öcsém. Van szerencsém kedves édes uram öcsémnek
magamban Sajtóry Zsuzsánnát, édes anyai ágról való unokatestvérét
bemutatni. Erre levén az utunk, nem akartuk azt a gorombaságot
elkövetni, hogy kedves uram öcsém házát kikerüljük.
– Hozta Isten! hozta Isten! szólt kihúzva pipáját szájából Lőrincz úr,
hogy a tisztelt asszonyság üdvözletét egy pár hangos fültövön
csókolással fogadhassa.
– Ha tehát ki nem ver bennünket kedves uram öcsém…
– Az Istenért! örülök a szerencsének, tessék bejönni. A cselédek majd
mindent behordanak.
– Ez pedig itt a férjem… akará folytatni az asszonyság, bundástul ott
álló urára mutatva.
– Csitt, meg ne mondd, hogy hínak? szólt hamiskodva az öreg. Hadd
lássuk, rám ismer-e kedves sógor uram? s ezzel nagy mosolyogva megfogá
Lőrincz két kezét s várta, hogy az rá ismerjen.
Az is nagyon mulatságos helyzet, mikor az embertől valaki azt kivánja,
hogy ráismerjen, s nem akarja megmondani, hogy kinek híják?
A házi gazda bele nézett az emberbe, de nem jutott eszébe, hogy ki az?
– Hiszen nem ismerhet rád attól a nagy ménkü sipkától! kiálta rá hitves
társa, lekapva férje fejéről az iszonyú ellenzős kétfülű sipkát,
melylyel megfogyatkozva, egy furcsa, semmit nem mondó ábrázat tünt
Lőrincz elé, nagy, kopasz, völgyes homlokkal, melyre hátulról előre volt
simítva a haj, a milyen arczot ezeret lát az ember életében, hogy nem
tudhatja, melyik az egyik, melyik a másik?
– No, most sem ismer még? kérdé nevetve a kedves sógor.
Lőrincz fülig pirult, s szerette volna, ha erre a kérdésre feleletet
kapott volna valahonnan.
– De bizony. Jól ismerem, szólt homlokát megdörzsölve ujjai hegyével,
csak a neve nem akar eszembe jutni.
– Hehe! hát nem emlékszik, mikor 1830-ban a győri restórátión együtt
voltunk?
– Úgy? de bizony. A nyelvemen a neve.
Hiszen a győri restórátión tiz év előtt négyezer emberrel találkozott,
ha az most mind előjönne, ha nem ismeri-e?
– Hát? Én vagyok az a Gyulássi Menyhért.
– Igaz biz az! Az Isten hozta szerencsésen, szólt Lőrincz,
megkönnyebbülve, hogy egyszer kiszabadult ebből a szellemi kalodából s
nyakba és fejbe ölelgette annak rende szerint érdemes vendégét.
Az volt a legszebb, hogy miután a nevét megmondta, sem emlékezett rá.
– Ezek pedig az én fiaim, állítá ezen átesve az érdemes asszonyság. Ez a
kisebbik a Péter, a nagyobbik a Sándor. Csókoljatok kezet
asszonynénéteknek szépen.
A két fiu engedelmességhez szokottan rohant e szókra a házi asszonyság
kezeinek, a kisebbiknek sikerült is egyik kezét elkaphatni s orrával
szájával olyan csókot nyomni rá, hogy alig birta letörölni nyomdokait,
hanem a nagyobbik elől eldugá háta mögé kezeit, gömbölyű piros orczáit
tartva elé.
– Nem hagyom a kezeimet, édes öcsém: nagy már maga kezet csókolni;
inkább az orczámat.
A bunfordi fiu olyan zavarba jött e szavakra, hogy a mint meg kellett
neki csókolni kedves asszonynénjét, azt hitte, hogy ég és föld kifordul
vele, s maga sem tudta, hogy esett át e feladaton? S e fölött oly
trémába jött az öcsém Sándor, hogy apjának, anyjának és öcscsének
egyenkint sorba letaposta a lábait.
Hogy az elfogadás annál patriárchálisabb legyen, a házi nagy komondorok
is oda furakodtak a társaság közé, az érkezett vendégeknek lógatni
talált kezeit megnyalva. S ebben is van valami, a mi figyelmet érdemel.
A házi ebek magaviselete erős tanúbizonysága a házigazda
vendégszeretetének: a hol még a komondor is megnyalja a vendég kezét s
barátságosan ugrál a nyaka közé, ott szívesen fognak látni; de a hol a
kuvasz az ajtóban fekszik, s rád mordul, ha közelítesz, ott készen légy
arra a kérdésre, hogy «mikor tetszik odább utazni?»
Beérvén a szobába, itt újra kezdődött a hálálkodás. «Hozta Isten» –
Alázatos szolgája – szerencsés jó estét kivánok, – kivántuk
tiszteletünket tenni, – örülök, hogy van szerencsénk, – de biz a mienk a
szerencse, stb. stb. Az «öcsém Sándor» itt is szert tett rá valahogy,
hogy egy senkinek nem vétett cziczuska ártatlan farkára rágázoljon, s
véghetetlenül látszott óhajtani, hogy bárcsak valahogy egy szegletet
találna, a hol nem bánthatna senkit, s nem kellene senkivel gondolnia.
Itt a bundák, köpönyegek lassankint lekerültek a nyakból, téli czipők és
botosok elhagyták a lábakat, nagy kendők, kis kendők leoldattak s
apránkint megkezde látszani minden emberen a maga valódi formája. Az
érdemes vendégcsalád feje egy negyven és ötven év közt levő egyéniség
lehetett, csupán akkor látszva öregebbnek, ha megszólalt, pipától fekete
fogai miatt. Rajta térdig érő zöld Zrinyi-dolmány volt, széles
zsinórokkal s diónyi gombokkal; mihelyt bundájától megszabadult,
mindjárt összetette a két kezét hátul s két sarkantyús lábát szétvetve,
egyremásra mosolygó képet csinált, hogy két orczája csak úgy hegyesedett
bele, pirosság dolgában csak orrának engedve, mely pirosság azonban
koránsem a conservált fiatalság tavaszának volt a színe, mint inkább az
ősznek, a mikor tudniilik a bor terem.
Érdemes hitvestársa alacsony, szikár termetű asszonyságnak látszott,
kinek különben is elég érdekes arczán a legnevezetesebb volt az orr. Ezt
az orrt jobbra, balra, le és fel lehete mozgatni, a szerint, a mint a
tisztelt asszonyság valami fölötti tetszését, avagy nem tetszését akarta
kifejezni s a családtagok e sajátszerű mimikai kifejezésekre annyira
figyelmesek voltak már, hogy idegen emberek előtt szüntelen ez orron
függött pillantásuk, annak mozgásától tudva meg, hogy okosat mondtak-e,
avagy megfordítva? úgy, hogy Menyhért úr nem egyszer a szó közepén
elakadt, ha felesége valamely fintorlattal észrevéteté, hogy nem jól
beszél.
Az «öcsém Sándor» egy nagy szál horihorgas legény volt, szőrtelen pofók
orczával, s meglehetős tülök orral, kezekkel jól megáldotta a természet,
s azt ő maga is jól látszott tudni, mert mindig olyan mozdulatokat tett
velök, mintha szeretné azokat valahol magától elhagyni. E véleményben
lábai iránt is osztozott, csodálatos hivatást érezve mindenben
elbotlani, vagy mindent eltaposni, a mihez csak közelít. E pillanatban
az egész arcz és alak igen élethíven fejezi ki azon gondolatot, hogy
mint szeretne oda haza lenni.
A legkisebb szurkulus végre soha sem tágít anyja mellől, szüntelen annak
viganójába fogózva, a miben rá nézve az a jó is van, hogy az orrát
beletörülheti.
A társaság még alig állta ki lábaiból a zsibbadást, a házi menyecske
kitekintve a konyhába, hirtelen utasítást adott cselédjeinek a
készítendő vacsora felől, mely parancs teljesültét a rögtöni csirkesírás
tanusítá, a midőn a «fiam Péter» megpillanta egy kihúzó szekrény tetején
egy pár szép sárga czitromot, melyek ott álltak aranyszélű csészékbe
rakva, s rögtön elkezde nyafogni.
– Mámi! én ehetném.
– Nem hallgatsz! szólt fejére kommantva az édes.
De a fiu úgy volt már szoktatva, hogy egy-két ütést, kivált a fejére,
fel sem vett, hanem annál erőszakosabban nyafogott a czitromra mutatva.
– Nekem adjanak abból az almából. Én nekem az kő (kell)…
– Nem enni való az, csitítá az anyja, de a gyerek most meg bőgni
kezdett.
Lőrincz bátyánk sokkal viálisabb ember volt, mint hogy az ilyen
gyermek-jelenetek boszantották volna, oda ment, az egyik czitromot
kivette a csészéből s odaadta neki.
– Nesze kis fiam, de meg ne edd, hanem tedd a zsebedbe.
A fiu elvette és rábámult.
– Ejnye te rossz fiu, förmedt rá az anyja, hát mit kell mondani? no? nem
tudod? Mondjad szépen, hogy: köszönöm alássan. No! mondod mindjárt?
A gyerek elébb elvárta, hogy hátba üssék, azután kinyögte nagy
durczásan.
– K-sz-n-m. S azzal úgy tett, mintha eltenné a czitromot, de csak azt
várta, hogy egyszer senki se nézzen rá, s azzal hirtelen nagyot harapott
bele.
Hát erre elkezde rögtön ordítani, a mint csak a száján kifért, úgy
ordított, hogy a szemei egészen elvesztek a fejében.
Minden ember összeszaladt. Mi lelt? Mi baj? Ki bántott? kérdezék
mindenfelől.
A kölyök végre nagy zokogva és fuldokolva oda mutat az eldobott
czitromra.
– Megharapott az alma!
Nagy nehezen birta a házi asszonyság megengesztelni a kedves fiucskát,
egy darab piskótát adva kezébe, s kiküldve a kis Klárikával játszani a
gyerekszobába.
A társaság erre kétfelé oszlott. Az asszonyságok ott maradtak a
látogatási szobában; mi pedig, monda Lőrincz bácsi, menjünk át egy pipa
dohányra én hozzám, s azzal átvezeté saját szobájába a férfiakat, minden
ajtónál nagy birkózásba eredvén Sándor öcsémmel, a ki semmi áron nem
akarta megengedni, hogy előtte lépjen be.
A pipázó szobában igen jól volt elrendezve, hogy nyár elején bár, de
hűvös locspocs időben, a kandallóban vidám tűz pattogott, mellette
egyfelől a nagy fáskosár, előtte kényelmes bőrkarszékek, – s kéz alatt a
pipaállvány, körülrakva ezüst kupakos tajtékpipákkal.
– Tessék leülni! szólt Lőrincz, vendégeit a kandallóhoz vive, s
beleültetve a nagy karszékekbe, a mi azonban öcsém Sándornál épen nem
sikerült neki, sehogy sem akarván az elfogadni azt a megtiszteltetést,
hogy leüljön.
– Köszöni alássan, felelt helyette az apja, nem igen szokott leülni.
– No hát cselekedjék, a mint tetszik, felelt rá Lőrincz úr, s hagyta
állani a frátert, ki ahoz volt szokva, hogy le nem ült addig, míg le nem
húzták a székre, hanem állt az ember előtt, mint egy eget támogató rúd.
– Legalább hát gyújtson rá; biztatá Lőrincz, oda nyújtva neki a dohányos
döbözt.
Az ifju nem fogadta el.
– Köszöni alássan, felelt helyette az apja; nem szokott dohányozni.
(Pedig szokott; hanem a jól nevelt fiuknak nem illik idegenek előtt
mutatni, hogy ismerik az élet apró kényelmeit.)
A két úr ezután beszélgetésbe eredett, mely alkalommal kitünt, hogy
Menyhért úrnak is meg vannak a maga saját eszméi s azokat el is meri
mondani, mikor a felesége nincs jelen. Sok ember van ilyen, ha a
felesége hallja, minden szavába belesül.
Teszem föl: – Először is azt állította, hogy gőzhajók helyett sokkal
okosabb volna, ha gőzlovakat csinálnának, hogy azok húznák a hajót; így
nem kellene félni, hogy a hajó elsűlyed, ha az üst elpattan.
Azután: – hogy azt az országgyűlésen meg kellene hagyni, hogy krumplit
senki ne termeszszen, mert ha ez a növény annyira elhatalmasodik, a
búzát senki sem fogja venni és termeszteni.
Azután: – kárhoztatólag nyilatkozott az újabbkori pusztai gazdálkodás
ellen, miszerint a nagy ménesek helyett az uradalmakon mind birkákat
tenyésztenek; úgy, hogy ha egyszer egy nagy háború kiüt, ülhet a
nemesség lovak helyett juhokra.
Továbbá: – kifejté bőségesen, mennyire meg kellene tiltani az iskolába
járó fiatalságnak vagy a köpönyegviselést, vagy a hegedülni tanulást,
mert minden rossz erkölcs abból származik, hogy az ifjuság köpönyege alá
takarva a hegedűt, elmehet mulatni a bálokba és korcsmákba, a nélkül,
hogy az esküdt diák észrevehetné…
– Ühühühehehe! hangzott fel egyszerre a szegletből Sándor öcsém kitörő
röhögése, ki mindekkorig a kandallónak vetett háttal maga elé bámult a
falra, mintha valami nagy dolgon törné a fejét.
Egyszerre mind a két úr kérdőleg fordítá felé szemeit, hogy vajjon mi
lelte?
– Olyan furcsa édes apámnak az árnyéka a falon, a mint beszél, szólt a
kópé, összeszorított markába vakkantva a ki-kitörő nevetést, melyet
mentül jobban el akart fojtani, annál jobban rájött.
– Hanem tán fázol öcsém, hogy úgy a kályhának vetetted a hátad? szólt
közbe Lőrincz úr, attól tartva, hogy Menyhért bácsi most mindjárt
megczibálja a nagyreményű ifju üstökét. Ne légy olyan fagyos öcsém; mert
ha megtudják a leányok, hogy a kályhát búvod, soha sem kapsz feleséget.
– Már az pedig furcsa volna, monda Menyhért úr, oda intve szemével
Sándor öcsémre, hogy okosan viselje magát. Miután most épen leánynézőbe
megyünk az ő kelme számára.
– Mi a gutát! kiált fel Lőrincz, érdekelten fordulva a siheder felé;
tehát quasi vőlegény? De már így közelebb jőjj hozzánk, hadd lássunk
jobban a szemedbe.
Deiszen harapófogó lett volna az, a mivel Sándor öcsémet onnan a
kuczkóból ki lehetett volna húzni.
– S merre szól a szarka a háztüznézésre? kérdé Menyhért bácsit a házi
úr. Ki hordja az öcsém oldalbordáját?
Menyhért úr elébb felfújta a pofáját, mert nagy dolgot akart mondani, s
azzal egyik lábát a másikra vetve, felnézett a padlásra és monda:
– Az bizony, tekintetes Berkessy Gábor, Csongrád vármegyei protonotarius
uramöcsém kisasszonya, Linka, kit még 1830-ban a győri restóratiókor a
nagyobbik fiamnak igért az édes atyja, a kivel kutyú pajtások voltunk.
– No az bizony mondhatom, hogy derék leány, erősíti Lőrincz úr, magam is
ismerem: igen derék család, apja, anyja; egyetlenegy leány; az ugyan nem
megvetendő szerencse lesz, ha odaadják.
– Ha odaadják-e? S vajjon miért ne adnák oda? kérdé Menyhért úr, nem
minden sérelem nélkül.
– No csak azért gondoltam, mentegetőzék Lőrincz, hogy az öcsém még olyan
fiatal.
– Mit? van annak azért esze. Oda merem én azt azért a főispán eleibe is
állítani, s akármiféle társaságba, a collegiumból mindenből eminens
calculust hozott. Mi a menkü olyan büdös itt? Valami ég. Te! talán
kiégetted a kaputodat? Mondtam szamár, hogy ne támaszkodj úgy annak a
forró kemenczének. Ahol van ni. Lyukat égettél a bonzsurodon.
Úgy volt biz az; a piros zsinóros bonzsurnak megkapta az egyik szárnyát
a forró kandalló.
– Ülj le ökör!
Sándor öcsém nagy szégyenpirulással és ijedelemmel vevé észre a
bonzsurban esett kárt, s azt se nézte hová ül le? csak letette magát,
folyvást a kiégett lyukat szemlélve, mintha azon törné fejét, mint
lehetne azt abból kimosni?
Lőrincz úr látva, hogy a conversatio nagyon inparlamentalis modort kezd
venni, iparkodott más hangot adni a beszédnek, visszavivén azt az
eredeti thémára.
– Talán már censurázott is az öcsém? kérdé az apától.
– Még pedig laudabiléval, felelt az, elfeledve e fölött a kiégett
bonzsurt.
– Ah, az nagyon szép.
– Még pedig az a szigorú Nyáry volt a censora, a ki úgy megszokta a
fiatal embereket forgatni. Mond el csak, mit kérdezett tőled? Nagyon
derék.
Sándor úrfi kész volt az egészet elmondani.
– Hát azt kérdezte, hogy: «quomodo»…
Zsuppsz. Abban a pillanatban elnyelte a Sándor öcsémet a fáskosár, a
melyre ráült, s mely nem arra levén rendeltetve, hogy a tetejére
üljenek, beszakadt alatta, s ő bele esett, hogy csak a két keze és a két
lába állt ki belőle.
Lőrincz úr e látványra nem türtőzhette magát tovább, hanem elkezdett
kaczagni, hogy hanyatt dűlt a székben. Menyhért úr ellenkezőleg az
ijedtségtől volt megmerevülve; első pillanatban meg nem tudva fogni,
hogy mi történt a fiával? Szerencsére, hogy a kapálózás közben a kosár
feldült vele, s kimászhatott, különben még ott vész.
Menyhért úr először azt nézte, hogy nem tört-e el az öcsémnek valami
csontja? azután meg azt, hogy hol van egy bot, a mit ő törjön el rajta?
Még nem tudom, hogy hova fejlődött volna e jelenet? ha véget nem vet
neki a belépő hajdú, jelentve, hogy a vacsora az asztalon van, tessék az
ebédlőbe sétálni.
Asszonynéném, Zsuzsánna asszonyság, az idő alatt szintén megismerteté a
házi asszonyságot utazásuk czéljaival és körülményeivel, holmi apró
módosításokkal és eltérésekkel az előadásban; például, hogy az öcsém
Sándor præclarummal censurázott, hogy a leányok bolondulnak utána
odahaza, de ő rájuk se néz, kötelességének tartván abba lenni
szerelmesnek, a kit szüléi akarnak – s több efféle.
Az érdekes beszélgetés alatt hirtelen nagy sírás hangjai törnek elő a
gyermekszobából, s előjő a kis Klárika s nagy piszegve és zokogva
előadja, hogy a Péter előbb kitörte a babájának a nyakát, azután pedig
őtet megütötte.
– Ejnye te gonosz fiu! förmedt fel az asszonynéném, hol van egy korbács,
hogy rád szedjek vele? Így kell magad viselned asszonynénéd házánál?
Adják ide csak azt a korbácsot! gyere ide mindjárt, te rossz kölyök!
A fiam Péter hallva ezt a szép szót, nem hogy kijött volna, hanem bebújt
az ágy alá, s onnan nézett ki a mamájára. Sem kérés, sem fenyegetés nem
volt képes őt onnan kihozni. Utána bújni pedig alkalmatlan lett volna.
– No megállj, rossz fiu, szólt a mama, látva tekintélyének sikertelen
koczkáztatását, ha elő nem jösz, nem kapsz vacsorát. Csak hadd maradjon
ott az ágy alatt. Majd mikor mi vacsorálunk, akkor is jó lesz neki ott
az ágy alatt lenni.
Épen jelentették, hogy be van tálalva.
– Mi gyerünk innen, monda a mama; be kell ide csukni a rossz fiut, ez a
büntetése.
Az itélet a megérkezett családfővel is közöltetett és helybenhagyatott s
a társaság helyet foglalt az asztal körül, a mi azonban szintén nem
történt meg munka nélkül, tíz perczig minden ember azon czivakodván
egymással, hogy elébbre ne üljön, s formális erőszak kellett hozzá, hogy
a háziasszony a vendégnőt az asztalfőhöz ülésre birhassa, a legvégső
helyért pedig tökéletes birkózásig ment Sándor öcsém szerénysége a házi
gazdával. Szerencsére az erősebb volt s most az egyszer lebirta ültetni
maga elé.
– Tanuld meg azt öcsém, monda Lőrincz úr, a mit a bihari főispán mondott
nekem, mikor patvarista koromban a principalisommal együtt asztalához
voltam hivatalos, s én is váltig azt kerestem, hol üljek leghátul? «Csak
ülj le te öcsém akárhova, monda a derék úr, bizonyos lehetsz felőle,
hogy a hova te ülsz, ott az utolsó hely.»
A czifra, dinnye alakura rakott asztalkendők levétettek a tányérokról s
a hajdú körül kezdé hordani a finom jó gulyáshúst, melynek még a
papirosra leirt nevén is érzik a faintos jó illat, a mit Isten tudja,
mivel tudnak neki megadni a magyar gazdasszonyok?
A fogás körüljárt. Szerencsére, hogy a hajdú hordozta, különben sorsot
kellett volna húzni, hogy ki vegyen elébb?
Mikor a Sándor öcsémre került a sor, ő közmeglepetésre azt nyilvánítá:
hogy ő «köszöni alássan: nem eszik».
– Nem eszel? kérdé nagy szemeket meresztve Lőrincz úr.
– Köszöni alássan, szólt közbe Menyhért úr, nagyon keveset szokott enni.
Üm. Tán finnyás a gyerek, gondolá Lőrincz úr, no majd lesz más, abból
ehetik.
Azután hoztak egy tál jó turós galuskát; a ropogós kemény koczkák csak
úgy mosolyogtak a tejfeles turó közepett, meg levén koszorúzva áldott
tepertővel, mely oly friss volt, hogy még most is sistergett a tálban.
– De ebből csak eszel? szólt Lőrincz úr szomszédjához, rákerülvén a sor.
– Köszönöm alássan, nem igen vagyok éhes, aztán a fejem is fáj.
Pedig oly éhes volt az öcsém, mint akárki más, s egy cseppet sem fájt a
feje, hanem már ahoz volt szokva, hogy addig nem evett, míg tízszer meg
nem kinálták, s utoljára erővel a tányérjára nem szedtek.
No hanem most az egyszer ezzel a szokásával nagyon röviden járt, mert
Lőrincz úr eltalálta hinni, mit ő vesztére kigondolt, s odább adta a jó
párolgó turós csuszát, mely az igaz, hogy a fejfájás ellen nem igen nagy
orvosság.
Már most az öcsémnek ezt az öngyilkosul kigondolt szerepet végig kellett
játszani, s egész a vacsora végeig minden körülforgó ételre azt mondani,
hogy nem ehetik, mert a feje fáj; pedig majd kiugrottak a szemei az
éhség miatt.
Hiába hordták körül a jó tejfeles paprikás csirkét, a drágalátos almás
rétest és a fehér keblű pulykapecsenyét, az öcsém Sándor rendületlen
maradt, s egy kenyérmorzsát be nem vett az egész vacsora alatt.
– Legalább hát igyál, ha nem eszel, ettől kiáll a fejedből a fájás;
szólt Lőrincz úr felemelve az egrivel töltött palaczkot.
Sándor öcsém soha sem bocsáthatta volna meg magának, ha abban a perczben
félre nem kaphatta volna a poharát, úgy, hogy Lőrincz úr az önteni
szándékozott bort az abroszra locscsantotta.
– Köszöni alássan, szólt helyette az apja, soha sem szokott bort inni.
– Ejnye teringettét, hisz ez ritka gyerek; se nem eszik, se nem iszik,
se nem dohányozik; ebből millonér lesz. De sajnálom, hogy már más leányt
néztek ki neki, azt mondanám, hogy várja meg, míg az enyim megnő.
Volt azonban valaki, a ki egészen más életnézetet követett, mint Sándor
öcsém, s ez a kisebbik rajkó volt, a Péterke.
A mint kicsukták az ajtón, eleinte csak meghuzódott a szobában duzzogva,
mintha arra várna, hogy érte menjenek, kérleljék, kinálják,
engeszteljék; később azonban hüledezve kezdé észrevenni, hogy el vannak
nála nélkül, s ugyancsak csörögnek kések, villák és kanalak a másik
szobában, ő érte meg nem jön senki. Ezt nagyon szívére vette, oda ment
az ajtóhoz s a kulcslyukra téve a száját, elkezde sírni, először szép
lassan, azután mindig erősebben, végre még az ajtót is rugdalta.
– Maha-ma! – Mahaha-maha! – Mahahaha-mahahahaaa!
– Ne hallgassanak rá, csak hadd ordítson. Biztatá a társaságot az édes
mama, igen érdekesnek találva ezt a jelenetet. A kis Klárika azonban,
midőn senki sem látta egy pulykaczombot s két darab rétest, miket saját
tányérjába szedett, hirtelen eldugva a kötényébe, a hátulsó ajtón a
gyermekszobába került, s a félretett étkekkel nemes boszúállással
vigasztalá meg a megsajnált kis koboldot, mire ez el is hallgatott
szépen.
Ez intermezzót azonban az öcsém Sándor arra használta fel, hogy
észrevétlenül zsebébe csúsztatott egy darab kenyeret, melyből egy
harapást nem mert enni az asztalnál.
Vacsora végével kölcsönös hálálkodások közt keltek fel az asztaltól, s
Zsuzsi néni ekkor egész ünnepélyességgel nyitá fel az ajtót, kibocsátva
a kis deliquenst, ki köröskörül bezsírozott pofácskával vigyorogva
ugrott elő, daczosan fitogtatva a meghagyott pulykacsontot.
– Azért is ettem.
– Juj te rossz fiu, szólt a mama, odarántva őt magához, s megtörülve
orczácskáját, eredj oda mindjárt asszonynénédhez kezet csókolni, a miért
oly goromba voltál.
Péterke oda sandalgott, szemét-száját féloldalra húzva, mintha azzal a
gyanuperrel élne, hogy hátha az a kéz, melyet neki meg kell csókolni,
csak arra van szánva, hogy mikor közel jut hozzá, pofon üsse, s csak
miután az ellenkezőről meggyőződött, tért régi bizalma a világhoz
vissza, s mert még egy darab rétest kérni, mely ki is szolgáltatott
neki, s melyért ő viszont szíves volt megmutatni a társaságnak, mint
lehet egy darab rétest egy falatra bele tömni az embernek két pofájába?
Ezután a társaság ismét külön vált, az asszonyságok helyben maradtak, a
gyermekeket lefektették, a férfiak még átmentek egy pipa dohányra a
kanczelláriába.
Ki volt nagyobb kínban, mint az öcsém Sándor? Éhes volt, mint a farkas;
a zsebében egy darab puha fehér kenyér, – de hol egye meg? Akárhová megy
vele, meglátják, s vége van.
Csak várta, hogy majd lefekszenek, s az ágyban sötétben majd megeszi a
kenyeret, de a két úr oly discursusba eredt, hogy éjfél előtt ki nem
jöhettek belőle, pedig még csak kilencz óra volt.
– Kimegyek én egy kicsint a kertbe sétálni, kérem alássan, monda végre,
ezt találva a legalkalmasabbnak.
– A kertbe? szólt Lőrincz úr. Sötét van ott most és nagy a sár.
– Majd leülök valami padra.
– No az aztán szép séta lesz.
– Talán elmúlik a fejfájásom.
Elereszték. Hadd forduljon egyet.
A kanczellária hátulsó ablaka épen a kertre nyilt, az ablak előtt állt
egy téli körtefa, Lőrincz úr épen szemben ült ezzel az ablakkal.
Egyszer a nagy beszélgetés közben úgy tetszik neki, mintha valaki
húzgálná a körtefa ágait, oda ment az ablakhoz és kitekintett: hát az
öcsém Sándor szedte az éretlen téli körtéket, s oly szívesen tömte két
pofára, mintha befőtt birsalmákat nyelne.
No de nem ártott meg neki, mert nem ette kenyér nélkül, volt a zsebében
egy jó darab.
Lőrincz úr kiverte a pipáját; Menyhért úr felkerekedett és jojczakát
kívánva, elvezetteté magát a hajdú által a neki rendelt szobába.
A vendégek még a lefekvés előtt elbúcsúztak szíves házi gazdáiktól, azt
állítva, hogy hajnalban igen korán odább akarnak menni, mikor még ők
aludni fognak, s azzal beletemetkeztek a magasra vetett párnák és
vánkosok szalagos fehér czihákba szorított pehelytengerébe, kiki
átengedve magát a maga álmainak.
A kocsisnak meghagyatott, hogy négy órára befogjon és senkit föl ne
lármázzon, mire azonban az óvatos vendégek felkeltek, már akkorra talpon
volt az egész háznép, készen várt az utasokra kávé, kalács, szilvorium
és hideg pecsenye. Lőrincz úr nem is hagyott most békét a szerény
ifjunak, hanem nyakon fogta, bele töltögetett egyetmást, a mi enni, inni
való volt, mert látta, hogy ez ahoz van szokva. Azzal ismét bepakolva
vendégeit bundáikba, köpenyeikbe, oda dugott egyfelől ő egy jó cylinder
szilvoriumot Menyhért bácsinak, másfelől a felesége egy frissen sült
kalácsot Zsuzsi néninek, Klárika is ellátta az ifju sphinxet hideg
rétesekkel, s erősen rájuk kötve, hogy visszajövet ismét betérjenek, így
bocsáták őket útnak. Lőrincz úr messze elkisérte őket lóháton, hogy
megmutassa nekik a jobb útat a kertek alatt, a nyomáson keresztül.
* * *
Most húzzuk fel azokat a három mérföldes csizmákat s lépjünk át a
szomszéd vármegyébe.
Ott is van sár, mert az eső, hála Istennek, hat hét óta esik, mint
Kelet-Indiában; ott is vannak faluk az országút mellett, nyitott kapujú
házakkal s ott is megrekednek a falu végén az utasok.
Hanem most az egyszer olyan házról lesz szó, a melynek van kapuja s be
is van csukva, s olyan utasokról, a kiknek a hintaja nem akad el a
sárban.
Négy almásszürke van a fedett üveges batárd elé fogva; olyanok, mint a
tüzes sárkány; a bakon a sallangos pántlikás kocsis mellett ül az úrfi s
maga hajtja a fogatot, benn a hintóban kik ülnek, nem tudni, mert be van
az csinálva nagyon.
Az úrfi kis kerek pörge kalapot visel, a nyakkendője csak úgy könnyedén
megkötve, zekéjét levetette magáról, s könnyű nyári dolmányban ül
kocsisa mellett, de orczái pirosak a szabad légtől, s a hajtástól.
Biztos ügyességgel kanyarog a görbe utczán végig, olyanokat cserdítve
ostorával, mint egy pisztolylövés; a négy paripa, azt hinné az ember,
hogy elragadta a hintót, ha nem látná, hogy a hol dobogó hid, vagy
zökkenő következik, egyszerre meglassítja valamennyi a lépést. Végre egy
helyen félretérve a falu közepén elvonuló országútról, neki vágtatott
egy oldalt eső háznak, ott azonban kénytelen volt megállani, mert a kapu
be volt téve.
– Héj! hó! kiálta a kocsis, felállva a bakon, hogy az udvarra belásson.
Azt a kaput!
– Soha se rontsd a tüdődet Matyi, szól az úrfi, hanem eredj be a kis
ajtón s nyisd ki magad a kaput. Hanem vidd magaddal az ostort, mert a
kutyák lehúznak.
Matyi úgy tett s a mint belépett az ajtón, mindjárt nagy hadakozás
támadt közte és a szelindekek között, folyvást kénytelen levén az
ostorral közibök püfölni, a míg a kaput kinyitja.
A nagy zaj, lárma és ugatásra előjött végre a konyhából egy élte
virágában levő asszonyszemély: valamivel több, mint szakácsné és
valamivel kevesebb, mint háziasszony, s megállva a tornáczon, éles
rikácsoló hangon kiálta le onnan.
– Micsoda istentelen nagy lárma az már no? A török jön-e, vagy a
franczia?
E szók alatt kinyitá Matyi a kaput s az úrfi egyet csettentve a
lovaknak, behajtott az udvarra, s ott a tornácz elé érve, leugrott a
bakról s odavetve a kocsisnak a gyeplőt, maga oda járult a zúgolódó
némberhez, a ki a lehetőségig görbén iparkodott ránézni aszaltszilva
képével, azon törekedve, hogy mint tudná azt még rútabbá tenni? s
szemei, mint két vasvilla szegződtek a jövőkre.
– Ejnye, lelkem adta Boriska! szólt az úrfi dévaj hangon. De megszépült,
a mióta nem láttuk egymást. Azt gondoltam, hogy a farsangon férjhez
vitték. Korán volna még, ugy-e bár?
– No iszen maga meg ugyan csak megcsúfult Károly úrfi, a mióta nem
láttam; milyen szép kis gyerek volt akkor, s milyen nagy férfi lett
belőle.
– Itthon van-e az urambátyám?
– Hát ugyan hol volna?
– No mert ide szálltunk az anyámmal meg a testvéremmel.
– Hát azok is itt vannak? No én nem tudom, hogy érnek rá más emberek
elmenni a háztól, s hetekig odarőfölni.
– Híjja csak elő az urambátyámat Boriska lelkem és segítsen egyetmást
leszedni.
A házi szépség még egy mérges tekintettel keresztbe hosszába mérve a
hintót, bement ismét a konyhába, ott a sötét kályhalyukból valami
világosság látszott derengeni; Boriska bekiáltott a kályhalyukba:
– No jőjjön ki hamar, vendégek jöttek.
A kályhalyukból ezen lakonicus válasz érkezett vissza:
– Várjanak!
Ezalatt Károly kinyitá a hintó ajtaját, s miután a tornáczig térdig
lehete járni a sarat, ölébe véve hordá ki a két bennülő hölgyet, kik
közül az egyik édes anyja volt, egy tisztességes, jó, szelid képű
negyvenes delnő, a másik leánytestvére, egy gonosz, fürge, eleven,
tizenkét éves kis pajkos tündér, csillogó parázs szemekkel, s szüntelen
mosolygó, fecsegésre álló szájjal.
– Hozta Isten, nem is vártuk; szólt Károly nevetve, a mint partra
szállítá őket, s megnyitá előttük az ajtót, melyet Boriska maga után
becsukott.
Összefüggés tekintetéből meg kell tudnunk, miszerint az érkező
asszonyság Hamvasi Erzsébet, testvérhuga a házi úrnak, Hamvasi
Ábrahámnak; a ház, melyben megszálltak, szüleik által osztatlanul volt
nekik hagyva, hanem az asszonyság az egésznek a használatát oda engedte
a bátyjának, csupán azt kivánva, hogy mikor azon talál utazni, oda
szállhasson.
A kettős konyhaajtó e közben kinyilt, s a felső részén kidugta magát a
már megnevezett házi úr, egy megtudhatatlan időkorú férfiu, kinek nem
volt elég, hogy a ragya megverte az ábrázatját, hanem még ő maga is
csúffá tette azzal, hogy a bajuszát az orra alatt leborotválta, s csak
két szájavégiben hagyta meg; minél fogva úgy nézett ki, mint egy vidra.
Egy rossz, télen hideg, nyáron meleg kaput volt rajta, annak az ujjai
könyökig föltűrve, s mind a két keze tele csapófölddel, a mint épen a
kályhából kibújt, melyet saját maga tapasztott ki.
Arczvonásai épén nem törekedtek nyájasak lenni, a mint rokonait
meglátta, s bár az asszonyság nyájasan üdvözlé, még az ajtó alsó felét
sem igen látszott kinyitni. Végre mégis csak bebocsátá vendégeit, a
könyökével nyitva ki az ajtó kilincsét.
– Hát hol jártok ennyien?
Az asszonyság megcsóválá szelid fejét s testvére kormos, szurtos
állapotjára mutatva, megfeddé őt nyájas szavakkal:
– Ugyan, ugyan édes bátyám, hát magának kell az ilyen munkát végezni?
– A munka nem szégyen; a mit magad megtehetsz, azt ne bizd másra.
– Kezet csókolnék bátyám, ha lehúzná a keztyűjét; szólt közbe kötekedve
Károly úrfi.
– Könnyű ilyen nagy uraknak beszélni, mint ti vagytok. Kiki teszi, a mi
szegénységétől telik. Te Boris, hozz egy tál vizet, hadd mossam meg a
kezem, mert ezek az urak szégyenlenek velem szóba állni.
– Majd tálat piszkolok azzal! kiálta vissza a házi doromb, ott a dézsa.
Ábris úr kiment és megmosdott a dézsában, megtörülközött pedig az
ágylepedőben, felhajtva az ágyterítőt.
Vendégei az alatt beléptek a szobába. Valami kellemetlen, kiállhatatlan
illat állta el annak egész levegőjét. Minden háznak megvan a maga
sajátságos illata, némely szobába belépve, oly meghivó, oly kedves szag
üti meg az ember érzékeit, melyről nem tudni miben van, honnét jön? míg
másutt oly aggasztó, oly szorongatást gerjesztő bűz fogadja a látogatót,
hogy háttal megy vissza. Ez utóbbiak közé tartozott Ábris úr szobája; a
falakon még ott feketéllett, a mit tavalyi és harmadévi legyek fölirtak
rájok, a padló beszélni látszott a mult téli disznóölés
viszontagságairól, az ágyak alatt szalma és pehely, s a butorokon ujjnyi
vastagságu por, az ablakon pedig épen nem lehete kilátni, hanem pókháló
volt elég minden szegletben.
A belépő asszonyság nagyot sóhajtott, a szobában széttekintve;
meglátszott arczán, hogy boldogult édes anyjára gondol e perczben, míg
az élt, ezek a szobák nem voltak ilyen piszkosak, rendetlenek, nem verte
ki az ember szemét a légy, nem lepte be a bútorokat a por.
Ábris bácsi az alatt megmosdott, megtörülközött, oly ábrázattal, melyen
látni lehetett, hogy rá nézve a mosdás egy neme a penitencziának, azután
bejött, nagy hidegen megcsókolt minden embert, mosolygani is kezdett egy
kicsinyt, hanem az nem sikerült neki, hát abba hagyta.
A vendégek örömest lerakták volna felöltönyeiket, de hová? Tisztességes
ruhával bajos volt valamihez hozzá érni.
– De szeretnék én valahová leülni Ábris bácsi, szólalt meg legelébb
Lizike ártatlan kérezkedéssel tekintve szét.
– Hát leánykám, itt a sok szék, meg a pamlag, kinálá Ábris úr.
– Hát szabad ezekről ezt a sok szép port leverni? kérdé Lizike hamis
együgyűséggel, én azt gondoltam, hogy szárítani van ide terítve.
– Hallgatsz te gonosz! csitítá az édes anyja, míg Ábris úr
megzavarhatlan kegyes orczával monda:
– Porból lettünk, porrá lészünk, azért a port ne utáljuk. S hogy arany
mondatát cselekedettel is erősítse, fogá a kaputja szárnyát s három
széket a három vendég számára letörölt vele, a negyedikre leült maga.
Az asszonyság leült tehát az egyik székre, Ábrahám úr a másik székre, az
egyik nem szólt, a másik hallgatott, s ez így tartott mintegy fél óráig;
ez a legkönnyebb neme a mulatságnak. Csak néha sóhajtott hol az egyik,
hol a másik egy nagyot.
– Hja – ja…