– Ki ez és hogy került ide?
Ezt a kérdést intézte magához először is a hangyás ember s erre keresett
feleletet, természetesen az idecepelt test – zsebeiben, melyekben
kutatni kezdett.
Első a mi a kezébe esett, egy csomag, viaszkos vászonba hirtelen
becsomagolva egy darab papír.
A mint a hangyás ember e csomagot sebten felbontja s a szennyes írást
oda tartja lámpájához: égni kezdenek szemei, két ajka reszketegen
szétnyílik.
Ezt az írást ő ismeri! A kéz, a mely e vonásokat rajzolta, az elme, a
mely foglalatját gondolta, – mindenik nagy munkát végzett az ő, a
hangyás ember sorsában is! Lehetetlen, hogy ebben csalódjék, lehetetlen,
hogy a pokol káprázata idegen írást mutasson neki, «ahhoz» hasonlónak… s
midőn lázas remegéssel fordít a kezében lévő lapon, hogy az aláírást
megkeresse… egy állati, tagolatlan hörgéssel roskad le a fiatal ember
teste mellé.
– Mely végzés, mely hatalom küldi nekem ezt, ebben az órában, e helyre
és miért? Mi végre?
Ezt hörgi, a mint két tenyerében az ágy szélén kopasz fejét meggörgeti.
De csakhamar magához tér és az éhes ember mohóságával falja fel két
szeme a piszkos papiros tartalmát, mely a következő sorokból állt:
«Ide irom le kínszenvedésem történetét, aztán rá bizom a véletlenre, a
mit a világ istennek csufol: intézkedjék róla az!»
«Kristóf testvérem! mondhatlanul szerettelek addig, míg vőlegénye nem
lettél annak a leánynak, a kit mindennél jobban szerettem.»
«Megfogadtam, hogy boldogságtok virágában teszlek benneteket
nyomorultabbakká a legnyomorultabbaknál is.»
«Kivándorlottam hazánkból, hogy idegen országból biztosabban intézhessem
csapásaimat reátok.»
«Én voltam az, a ki, míg dolgaidban oda jártál, elrablottam két
gyermekedet és elhoztam idegen országba.»
«Feleséged nem tudta túl élni az első csapást, belehalt. Pedig nem erre
számítottam. Azt reméltem, hogy belőlük nevelek ostort, kínt, gyötrelmet
a számotokra.»
«Tégedet becsaltalak az országba, a hol voltam, pénzedet elvettem,
magadat akasztófára juttattalak.»
«Gyermekeidet világgá űztem, földönfutókká tettem, azt sem tudják, hol
születtek, azt sem tudják, kitől születtek: nyomorúltak, koldusok,
sehonnaiak lettek!»
«Pénzedet irigy rokonok közt per, civakodás és visszavonás tárgyává
tettem. Meg vagyok magammal elégedve.»
«Hallod-e Kristóf! Meg vagyok magammal elégedve! Ha hallod, lehetetlen
sírodban meg nem fordulnod.»
«Gyűlöletem és boszúállásom mérge volt az én táplálékom teljes
életemben.»
«Ha van isten, mindent tudó és mindenek felett bölcs isten felettünk, a
ki két nyomorult testvér szeretetét emésztő gyűlöletté változtatja át az
által, hogy pusztító szerelmöknek egy tárgyat ád: ez az isten feleljen
kínos életemért, gyötrelmes halálomért; én kacagva szállok alá a poklok
tüzébe!
_Gerber_, ujabban _Ergerberger_ Flórián.»
– Jaj a nyomorult, jaj a nyomorult! – Csak ezt rebegte csukló hangon,
könnyei záporként omlottak alá, térdei ujra erőszakadtan hajlottak össze
s a vén földalatti ember ott fetrengett az ágy mellett, zokogásba fult
hangon egyre ismételve: jaj a nyomorult, jaj a nyomorult! Jaj nekem szép
gyermekeim, jaj nekem édes feleségem! Jaj nekem, jaj nekem!
A hangyák pedig mászkáltak körülötte egykedvüen. Ezeket a hangokat nem
ismerték, nem is értették, nem is figyeltek reájok.
Egyszerre azonban megáll jajgatásával, és felemeli fényes kopasz fejét.
– Ki ez az ember, a ki nekem ezt a rettenetes levelet hozza? És mint jut
a zsebébe ez a levél? – Irgalmas isten, hátha – –
És görcsösen megragadja az ájult fiatal ember fejét és odafordítja a
lámpa felé.
Piszok, por, pókháló borítja a fiatal ember képét; az öreg ember
szemeiből meg oly sűrűen esik az eső, hogy attól nem képes látni. Kendőt
ránt elé tehát és megáztatva omló könnyeiben, elkezdi törülni,
tisztogatni az ájult ember arcát.
És egy merev, holtnak látszó sápadt képen nyugszik meg kisírt szeme. A
lámpa sárga fénye rémessé teszi az arcot lecsukott két szemével, melyen
az öreg ismerős vonásokat keres.
– Mikor gyermekeiért jajgatott, mikor utánok epedve elhervadni kezdett,
mikor kiterítve volt, akkor lehetett ehhez hasonló! De oly régen volt,
és oly gyötrelmes volt, hogy ma már semmit sem tudok belőle… Jaj és ha
mégis úgy lenne!… fel kell használnom az alkalmat… Mert ha úgy van is, a
titoknak itt kell maradnia, ebben a barlangban és ebben a szívben… de
fel kell használnom az alkalmat!
És a hangyás ember ujra megragadta ájult vendége fejét s elkezdte
csókolni.
– Ez az apádért,… ez az anyádért… ez neked, ez drága kedves húgodnak… ez
a multért… ez azért a drága jelenért… ez a borzasztó jövőért… ez a
mérhetlen kínszenvedésekért…
És csókolta végig a testet, a hol érte, hogy szinte maszatos lett tőle
mindene. Sírt, zokogott, és egyre csókolta és mindig tudott hozzá
valamit mondani, hogy mért csókolja.
Egyszer aztán ismét rémülten felszökött. Hátha ez a fiatalember meg van
halva! Ha nem is az, a kinek hinni remeg, legalább hírt mondhat,
legalább elbeszélheti, mint jutott ez okmány birtokába… És felszabván
ruháit, elkezdte a testet dörzsölni. Aztán borral locsolta meg az ott
álló kancsóból kendőjét és az orra alá tartotta. A piszkos, sáros ruhát
leszedte róla s majd a puszta mellét, majd halántékát dörzsölte, míg
végre kezdte érezni a fiatalember szíve verését. Ekkor szépen ágyára
fektette, letakarta szőnyeggel és egy kortyra való bort öntött a
szájába. Aztán leste, mint tér az élet fokonként vissza a fiatal testbe
s mint terjed el benne újra.
A fiatal ember felnyitotta két szemét, de csakhamar ismét lecsukta.
Lélegzete erősebb, halhatóbb lett s melle elkezdett hullámosan, bár
gyengén emelkedni a ki s bejáró lélegzettől. Az öreg ember izgatottan
nézte mint foglalja el az élet jogos területét s szemeivel a fiatal
ember arcán csüngve várta az első szót.
Az első szó, a visszatért öntudat első szava lesz a varázsige, a mely a
viszonyt kettejök közt más lábra állítja. Azontúl nem tapogathatja
reszkető kezekkel, nem csókolhatja többé szomjas ajakkal a fiatal
testet. Azontúl egy idevetődött idegen lesz, a ki felvilágosítást
kénytelen adni az írásról, ő pedig a barlangbeli hangyás ember, a ki, ha
akar, ád, ha nem akar, nem ád magáról felvilágosítást.
És ez első szó csakhamar ellebbent a magához tért fiatal ember ajkáról.
– Hol vagyok? – susogja szemeit újra felnyitván s tétován tekintve
szerte.
Az öreg embernek az izgalom összefogta száját. Csak nagy megerőltetéssel
volt képes összeharapott fogait szétvenni egy-két szóra.
– Csendesen, csak térjen magához – mondá.
– Ki az? – kérdé a fiatalember. – Ki az? És hol vagyok?
– Jó helyen, veszélytelenül. –
– Mi történt velem?
– Hogy érzi magát?
– Már jól, jobban. Egy pohár vizet kérek.
– Inkább egy ital bort. –
– Jó lesz!
És ivott s ismét lecsukta szemeit nehány perczre. Gyönge pirosság ült az
arczára s midőn szemeit ismét kinyitá, tekintete tiszta volt.
Körülnézett a furcsa helyen, aztán az előtte térdeplő öregre, s hirtelen
felülő helyzetbe emelkedett.
– Istenem, hol vagyok? S hol vannak társaim? – Kicsoda ön? – Mily hely
ez, a hol vagyok? – S hogy kerültem ide? –
– Lassan, lassan! – mond az öreg. Mennyi kérdés? Ki győzné önt
felelettel úrfi! Látja, hogy jól megvetett ágyon van, érzi, hogy
ápolják, a többi nem sürgős!
– Hát barátaim?
– Azok nem estek le.
– Igen igen, már emlékszem. A mint a sötétben tapogatóztam, féllábam
alul elenyészett a föld és én lezuhantam.
– Én pedig hallottam az ön kiáltását és zuhanását és elhoztam ide s
fölélesztettem.
– És kicsoda ön?
– Én? – Az ön életének megmentője.
– Igen, igen, bocsánatot kérek, nem tudok jól magamhoz térni. Oly
különös és borzasztó minden. Egy visszás véletlen arra kényszerített
bennünket, hármunkat, hogy egy házból a csatornán át meneküljünk. Az
első csatorna szűk és alacsony volt, csak négykézláb tudtunk benne előre
haladni. Abból egy tágasabba tértünk be, de térdig gázoltunk utálatos,
bűzös salakban, nehány gyujtószállal világítván meg egyszer-egyszer
undok utunkat. Ebből egy szárazabb sikátorba tértünk be, a hol könnyen
hatolhattunk volna előre, ha gyujtónk el nem fogyott volna. A pokoli
sötétségben azonban csak tapogatva lépkedtünk tova. Figyelmünk mindig
fölfelé volt irányozva, nem találnánk-e kijárót e sikátorokból a
levegőre. De persze éj volt, a föld felett is sötétség volt, valószínű,
hogy több csatornanyílás alatt elmentünk a nélkül, hogy észrevettük
volna. A sikátor hol szűkebb, hol tágabb lett, így majd jobbra, majd
balra elágazott. Mi hárman folyvást szólítgattuk egymást, úgy mentünk
előre, mígnem egyszerre én, a mint előre lépek, lábam alá nem találok
földet, az egyensúlyt elvesztem, a fejemen egy ütést érzek s többet
ezentúl nem tudok magamról.
– Ön lezuhant a patkánykútba, ott találtam önt ájulva s idehoztam e
barlangba, a hol sikerült fölélesztenem.
– Köszönöm jóságát és kérem tetézze azzal, hogy helyzetemet tekintve,
megengedje a kérdéseket, melyek ajkamon égnek.
– Elég jól érzi már magát?
– Mintha visszatért volna minden erőm. Nem lehet barátaimat értesítenem?
– De hát ki ön? s kik barátai? S miért kellett s kik elől kellett e
szokatlan úton menekülniök?
– Fiatal emberek vagyunk, ügyvédsegédek s effélék. Menekülnünk, csaknem
– azt hiszem – elégséges ok nélkül, a hatóság elől kellett.
Összeesküvőknek tartottak bennünket, s el akartak fogni. Mi meg egyrészt
a mai napság veszedelmes elfogatást nem akartuk megkockáztatni, másrészt
meg egy összeesküvő csakugyan volt is köztünk.
– Fiatal ember, nem szeretném, ha ön nekem itt meséket mondana.
– Hogy juthat ilyesmi eszébe!
– Ön és társai tehát se nem tolvajok, se nem – rendőrközegek?
Béla – mert hisz az olvasó már tudja, hogy ő volt – természetes
ámulással mondá: Tolvajok? Rendőrközegek? – Oh uram, nem tudom mi
ösztönzi önt arra, hogy a szolgálat után, a melyet nekem tett,
vonakodjék szavamnak hitelt adni.
– Jól van, hinni fogom a mit ön mond. Hiszen engem úgy is hiába szedne
rá! Hiszen ön itt nálam nélkül sírjában volna! Hiszen ha egy pillanatig
belenézek gondolataim örvényébe, el kell szédülnöm a Gondviselés
hosszúkezű munkájának láttára! Hiszen én évek óta vagyok itt ebben a
barlangban, és ma tetszik csak úgy, mintha derengne előttem, hogy mért
kellett itt lennem! – Nem nem, ebben az órában ön, meg én: mi ketten nem
csalhatjuk meg egymást; hogy mi itt, ily rettentő utakon találkoztunk,
annak oka van!
Béla csak félig értette az öreg beszédét s a csodálkozás egy nemével
nézte a torz külsejű embert, a ki belső izgalmát elrejteni iparkodott, a
mint beszélt.
– És mért nem mentek ugyanott vissza, a hol lementek a föld alá? – kérdé
kis vártatva a hangyás ember.
– Az első pillanatban az volt a szándokunk. Meg is álltunk hallgatózni,
de a mit meghallottunk, az nem igen volt biztató reánk nézve. A ház
előtt s a szobában, a honnan menekültünk, őröket hagytak. Nyilván
gyanakodtak. Így határoztuk el megindulni azon az undok uton, melyet
egyikünk sem ismert s mely engemet ide hozott az ön barlangjába.
– Csodálatos, csodálatos! – mormogta az öreg s biccentett elgondolkozva
kopasz fejével.
– Megengedi most már, – kezdé újra Béla – hogy én is kérdezzem: kicsoda
ön, s hogy kerül ide?
– Én itt tanyázom.
– Állandóan?
– Már nem tudom hány éve, hogy nem láttam a napvilágot.
– Szinte hihetetlen!
– Szinte hihetetlen!
– És mi készti arra, hogy itt, e borzasztó börtönben töltse életét?
– Mi? – A körülményeken kívül, melyek idehoztak, az a csekélység, hogy
nincs mit, nincs kit odafönn keresnem. Akár a sírban is lehetnék s ezt a
helyet nem is nézem egyébnek síromnál.
– Nincs mit, nincs kit odafönn keresnie?
– Nincs, nincs, nincs! – És az öreg ember megrázta esetlen fejét s
könnyei lepotyogtak a barlang, szürke földjére.
– És hogy került ide?
– Még csodálatosabb módon, min ön. Gazdag ember voltam, de a sors
megfosztott mindentől, a mi kedves volt előttem. Egy testvérem élt, de
nem tudtam hol. Gyászomba voltam eltemetkezve, mikor megjelent nálam s
rávett, hogy kivándoroljak vele egy idegen országba, a hol ő
tartózkodott. Elmentem vele, mert azt reméltem, az élet új meg új képei
és változandóságai, új népek, új vállalatok, új viszonyok, új emberek
valamikép ki vesznek búsongásomból, megenyhítik beteg lelkemet. Abban az
országban épen háború volt, forradalom. Testvérem a fővárosba vitt, a
mely akkor élénk tábori életnek volt színhelye. Értékeimet biztosságba
helyezte, s egy élelmezési vállalatban akart részesíteni. Kocsin mentünk
ki ketten egy közelfekvő birtokra, a hol a nemzeti hadsereg táborkara
volt. Egy erdőn vitt keresztül az utunk. Ott egyszerre csak körülfognak,
beszélnek egy nyelven, a melyet én nem értettem, testvérem a katonák egy
részével eltávozott, úgy látszott, mintha erőszakosan hurcolták volna
el, engem pedig a többiek mint «spiont» egy fára felkötöttek… És úgy
mint ön vagy tíz perccel ezelőtt, én is ezen a helyen tértem magamhoz s
azóta napvilágot nem láttam.
– És kik hozták önt ide?
A hangyás ember hosszan nézett a fiatal emberre. Kimondja-e a szót, ne
mondja-e? Nehéz volt az elhatározás. Végre is az ágy mellett a földön
heverő papir után nyult s fölemelte.
– Hol vette ön ezt az írást?
– Ez írást? – Nem ismerem.
Az öreg élesen nézett Bélára.
– Nem ismeri? Nem tudja, mi van e papirra írva?
– Hogy tudnám! Először látom életemben.
Béla azt hitte, az öreg félre beszél, ez viszont azt gondolta Béla
tréfál vele.
– De hisz én az ön zsebéből vettem ki!
– Az én zsebemből?
– Igen, e rongyokba volt takarva!
– Ah, tudom már, – a Viknyédy csomaga.
– Ki az a Viknyédy?
– Egyik társam, a ki velünk szökött. Az összeesküvő.
A hangyás ember indult a sikátor felé. Hirtelen azonban megállt.
– Hogy jut e levél Viknyédi kezébe?
– Menekülés közben egy temetőben felejtett koporsó halottját, egy öreg
papot kidobott a sírba, maga bele feküdt s a koporsóból hozta magával
véletlenül.
– És ő se tud róla mást?
– El se olvasta.
– Csodálatos, csodálatos! El vagyok temetve, senki a világon nem tudja,
hogy vagyok, senki és két idegen ember megjelenik itt, a hova senki el
nem találhat, hogy nekem ezt a levelet átadja!
– Tehát e levél önt illeti? Ez valóban csodás.
– Megdöbbentően csodás! És az ön arcza, a mint itt előttem megélénkül…
bocsásson meg, jól esik az ön fiatal arcát néznem. Már évek óta nem
láttam szép fiatal arcot…
És nem győzte szemeiből a könnyeket törülni, de csakhamar ismét
összeszedte magát s visszavitte a régi nyomra a beszélgetést.
– Ön azt kérdezte, kik hoztak ide. Nos tehát, engem könyörületes emberek
a faágról levágtak, idehoztak, fölélesztettek. E könyörületes emberek a
fölöttünk elterülő nagy városnak egy hosszú évek óta fennálló
tolvajbandája, én pedig itt a katakombákban az orgazdájuk vagyok.
Béla e szókra ülőhelyéből felszökött.
A kopasz ember vállára tette kezét.
– Csöndesen, fiatal ember – mondá. Nehogy egy meggondolatlan, tán épen
bántó szóra ragadtassa magát. – Nem valami kitűnő, nem is épen díszes
állás ez az én állásom, de láthatja, nem is számítok semmire, amit
kitünő és díszes állás szokott az embernek adni: sem anyagi jutalmak
által megszerezhető kényelmekre s élvezetekre, sem polgártársaim
közbecsülésére. Hiszen még a napvilág élvezéséről is lemondtam. Itt
vagyok hangyáimmal örök éjben, örők magányosságban, bizalmi férfia, ha
tetszik azoknak, a kik nyomorult életemet visszaadták. Dolgom, hogy a
mit kezemre adnak, azt megőrizzem. Én nem kérdem, hol veszik, hogy
veszik, hová viszik ismét, ők pedig kérdezetlen nem mondják. Így vagyok
itt, nem tudom hány év óta, mert az időt nem számlálom. Társaságom,
mulattatóm, barátom ez a hangyaboly, mely postásképen teljesít
szolgálatot közöttünk.
– E hangyaboly?!
– Úgy van. Látja itt ezt a kis országútat a falon fel? Ezen járnak ki
hangyáim a napvilágra. Hova, nem tudom. A tolvajtársaság egy tagja
behinti őket odafenn valami lisztfélével. Ha hangyáim fehéren jönnek le,
az nekem üzenet, s azt jelenti, hogy átvenni való van. Én kimegyek éjjel
egy bizonyos helyre, átveszem a mit adnak s ismét hazajövök. Azt hittem,
e csendes foglalkozásban végzem el napjaimat s hangyáim fognak egykor
eltemetni. Eleintén sokat töprenkedtem azon, mért kell itt maradnom s
nem lenne-e jobb felszöknöm a világra. De csakhamar beláttam, hogy ez
legjobb hely nekem, ily megrablott szívű embernek csak a sír való. Hogy
még valakin jót is tehessek itt, mint ma önön, azt szinte lehetetlennek
tartottam.
– Oh szegény, szegény ember! – mondá Béla megindulva s vállaira tevén
két kezét, szánakozva nézett az öreg ember szemébe majd ismét folytatá:
– Hagyja itt ezt a a borzasztó helyet! Jöjjön fel velünk a világra.
– Nem, nem – mondá fejét rázva az öreg. – Én már könnyebben vagyok el a
világ minden gyönyörűsége nélkül. És ha még tudtam volna gondolni okot
magamnak, a mely képes lett volna rácsábítani, ez a levél, a melyet ön
hozott, megtanított arra, hogy nincsen.
– És mi van hát abban a levélben? – kérdi Béla s utána nyul.
– Majd ott fenn elolvashatja. Mert a levelet magával kell vinnie. Egy
testvérről van benne szó, a kit fölakasztottak: az én vagyok.
Gyermekekről, – azok az én gyermekeim; pénzről – az az én pénzem;
gyötrelmekről – azok az én gyötrelmeim. Neveket is fog benne találni,
jegyezze meg magának a neveket. Ön nem értheti, mért mondom el mindezt
önnek, magam sem igen tudom. Nem is okok birnak rá, hanem érzések és
sejtelmek. – A gondviselés kezemunkáját látom abban, hogy ily csodás
úton ide le a föld alá egy öreg pap koporsójából jut el az írás, ön, egy
idegen által. Ha én most öntől elveszem, itt rothad el velem. Így pedig
ön megtanulja ez írás értelmét s tán eszköze lesz a gondviselésnek
további művében. Ez a gondolat járkál a fejemben. Eleinte többet hittem,
mást gondoltam, de most már csak ennyit gondolok. Ez elég, hogy önnek
magamviseletét megmagyarázza. És most siessen fel ismét a világba s ne
felejtse ezt a barlangot és lakóját, a ki önt az életnek visszadta.
Béla önkéntelen vette át az öregtől a papirt, melyet ez ismét a viaszkos
vászonba gondosan becsomagolt s maga is csodálatos gazdájának sejtelmes
hangulata alatt állt.
– És ha az írás folytán önre valamikor szükségem lenne? – mond kis
habozás után. – Miként adjak hírt, vagy miként keressem önt fel?
A hangyás ember megrázta fejét.
– Rám többé odafönn senkinek szüksége nincs. Maradok tolvajnép
orgazdája, hangyáim társaságában.
– Igen, a hangyák! – mond Béla élénken.
– Ezek az én postásaim. De ha mégis úgy fordulna, hogy az isten kezének
szüksége lenne rám? Ah, ah, – nevetett kinosan az öreg. – Ön idetalál e
levéllel, mikor nem tudja, hogy itt vagyok! Az isten ezentúl még
könnyebben eljuttatja hozzám, a kitől üzenetet akar küldeni, ha kell…
– De mégis.
– Nem, nem! Már is többet mondtam, mint szabad lett volna. Nekem
kötelességem volna önt innen ki nem bocsátani. E tanyáról, e tárakról
itt, – s ezzel odamutatott a fogyatékos ajtóra, – senkinek sem szabad
tudomással bírnia, önnek sem.
– És társaim, az istenért! – kiált fel Béla hirtelen, mintegy
aggodalomtól megszállva.
– Társait is ki fogom menteni; de önök ezért cserébe meg fognak esküdni,
hogy a telepről itt, soha senkinek semmi körülmények közt nem szólnak.
– Az istenért, menjünk társaimért!
– Menjünk, – mond a hangyás ember s felragadta ismét lámpását.
E pillanatban távoli kiáltások zaja hallatszott a barlangba. Az öreg
figyelve hajlott előre.
– Úgy lászik az ön társai. Jöjjön velem.
És elindultak a sikátoron a patkánykút felé, s a mint mentek, mind
közelebb hallatszott Viknyédy hangja, a ki Bélát szólítgatta. Az utolsó
előtti fordulónál találták őt, ide-oda tapogatózva. Viknyédy pőrére volt
vetkőzve s úgy hagyta fönt Bencét is. Ruhájokat eltépték, kötelet
sodortak belőle, azon eresztette le Bence Viknyédyt Bélát keresni. A
kútból felkiabáltak Bencének, hogy csak legyen nyugodt, mindjárt érte
mennek. Ezzel a hangyás ember a két fiatalt visszavezette a barlangba,
megkinálta őket borral, pecsenyével és kenyérrel, maga pedig eltávozott
s mintegy tíz perc mulva hozta magával Bencét.
Ez üregek tömkelege, melyben az öreg ember oly biztosan járt, akár a
hangya a bolyban, a kuria épületétől körülbelül a Rókuskórházig
terjednek, s részben ma is elég épek még, bár lakójuk régen nincsen más,
mint egér, patkány és – hangya.