1842–.
A hatvanas évek elején a czukor-utczai Ozinger-féle szegényes és
olcsóságáról hirhedt kis vendéglőben, melyet szegénysorsú egyetemi
tanulók özönlöttek el, magányosan, félrehuzódva egy szikár, magas,
csontos ifjú volt látható. Túl lehetett a húsz esztendőn, de mintegy
harmincznak látszott. Jogász volt-e vagy egyéb, senki se törődött vele.
Hiszen semmi különös nincsen rajta, csak az, hogy az egyik szeme örökké
be van hunyva. Mit tudhatta azt még akkor valaki, hogy ő azzal a másik
szemével többet lát ebből a világból, mint az Ozinger vendégei
valamennyien?
Sokáig volt ott törzsvendég anélkül, hogy csak némileg is feléje fordult
volna valakinek a figyelme, míg végre elérkezett egy nap, hogy minden
szem őt nézte ott és minden ember őt mutogatta a másiknak.
Ez a nap pedig csak úgy következhetett be 1866-ban, hogy előtte való
este az _Aesopus_ czímü uj darabot adták a Nemzeti Színházban és az üde
költészet, mely a csengő-bongó rímekben írt romantikus műből kiáradott,
elbájolta a közönséget. Elementáris erővel tört ki a zajos tetszés, s
másnap maga az öreg Ozinger büszkén sugta meg az érdemesebb vendégeinek
s azok aztán egymásnak, hogy azt a félszemü fiatal embert Rákosi Jenőnek
hívják, s ő írta a tegnapi darabot, az «Aesopus»-t.
Most aztán apródonként mindent kezdtek tudni az emberek, nemcsak az
Ozingerben, hanem az irodalmi és műkedvelő körökben, hogy Rákosi most 24
éves, 1842-ben született, Vasmegyéből való, Acsádról, hogy szegény fiú,
a kinek a kenyérkereset miatt többször félbe kellett szakítania
iskoláit, de szívós természet, harmadéve minden pénz és terv nélkül
mégis Pestre jött, hogy itt valahogy elvégezze, ha egy kicsit későn is,
a jogot. Mellékesen darabokat írt, s íme sikerült, most már nem ősjogász
többé, hanem felkelő csillag, most már nem kell félteni.
Hát úgyis volt. Archimedes egy pontot keresett a földön kívül, hogy a
világot helyéből kimozdítsa; Rákosinak elég volt csak egy kis pont az
irodalom földjéből, hogy azon a lábát megvetve, őt a világ a helyéből ki
ne mozdítsa. Ez a kis pont most megvolt adva. A friss hírnév révén
bejutott a _Pesti Napló_-hoz, s itt mindjárt kitünt, hogy hidegen itélő
feje, színekben gazdag, eleven, fordulatos és főleg fegyelmezett tolla
ép úgy képesíti publiczistának, mint poétának. Gyorsan megismerkedett az
akkori írói nemzedék jelesebbjeivel, kikkel megalapítá a «Kávéforrás»
kompániát, mely sok nyomot hagyott akkoriban az új életre ébredt ország
tevékenységének vonalain.
Nem a szokásos kávéházi kompánia volt az, kiket a nemzeti ragasztó, a
«Kalaber» tart össze. Ezek az ifjak, kiknek szinte észrevétlenül Rákosi
lett a vezérük, erős szellemi munka után jönnek ide pihenni és még
mulatságból is tevékenyek, mert terveket szőnek, új munkához buzdítják
egymást, az aktuális napi kérdésekről beszélgetnek, s a mi ötletet a
párolgó kapucziner mellett elejtenek, úgy se vesz kárba, Klic a
_Borsszem Jankó_-ba rajzolja meg.
Különösen Rákosi dolgozik sokat a szerkesztőségben és otthon.
Shakespeare-darabokat fordít s közben eredetieket alkot. A koronázásra
már ő írja az ünnepi darabot, a _Szent korona varázsá_-t. Híre
jelentősége, szemlátomást nő. 1869-ben a Kisfaludy-Társaság tagjai közé
választja. Ugyanekkor már elég erősnek érzi magát, hogy a köréje gyült
írói csoporttal saját lapot indítson, s így támadt a Deákpárti _Reform_.
Rákosiról kisül most, hogy gondos, körültekintő szerkesztő. A lap körül
karikacsapásra gyűl a közönség. Mindjárt tekintélyes organum, mely
irányítólag hat a napi politikára. De bár lankadatlan szorgalommal
dédelgeti lapját, olvassa, vörös czeruzázza részben írja a Moloch napi
eledelét, üres óráiban a saját isteneinek áldoz. Lelke szomjusága nem a
zöld posztóval beborított deszkákhoz húzza, hanem a sugólyukkal ketté
szeltekhez. Írja, egyre írja színműveit: a _Színre színt_, a _Krakói
barátok_-at, a _Szerelem iskolájá_-t, melyek többé-kevésbbé, inkább
többé jelentékeny alkotások és a Shakespeare-i romantikában mozognak.
Csak egyszer csábítja el a _Falu rossza_ sikere, hogy népszínművet
írjon, a «Ripacsos Pista dolmányá»-t.
Oly annyira szereti a színpadot (mert nála nem lohad, hanem fokozódik a
szenvedély), hogy a végén már nem elég neki a darabírás, még több
kellene. Hát iszen Rákosinak csak kivánni kell valamit s nyomban megvan.
1875-ben fölépült a Népszínház s Rákosi vállalkozott bérlőjének.
Lapját beolvasztotta a _Pesti Napló_-ba, s hozzá látott nagy eréllyel új
feladatához s csakhamar kisült, hogy kitünő igazgató és elsőrangú
üzletember. Ért ez mindenhez. Hat év alatt felvirágzott az új intézmény
s jövedelmező vállalattá fejlődött.
A hat éves ciklus után visszavonult pihenni. De tud is Rákosi pihenni?
Uj napilapot, a (_Budapesti Hirlap_-ot), alapított mindjárt 1881-ben s
azóta teljesen a lapjáé és az irodalomé. Ír mindenfélét, tárczát,
vezérczikket, æstétikai tanulmányt, színházi kritikát, színművet, még
regényt is írt a _Legnagyobb bolond_ czímmel (s ezen a réven kerül a mi
gyűjteményünkbe).
Nem csak írt sokfélét, de el is ért sokfélét. Az akadémia levelező
tagjának választotta 1892-ben. A millenniumkor nemességet kapott a
királytól. Az utóbbi években pedig főrendiházi taggá nevezte ki. Lapja
nagy súllyal biró, mert a legolvasottabb organumok közé emelkedett.
Rákosi nem csak a lapjával és tollával szól hozzá a közügyekhez, hanem
személyével is épúgy kiveszi részét a társadalmi mozgalmakban. Elnöke a
hirlapírói Otthonnak s irányítója a sajtó törekvéseinek. Sovin magyar s
ily értelemben agitál állhatatosan. Egyébiránt alig van közhasznú
kérdés, amibe ő bele ne ártaná magát hasznos módon. Ráér mindenre,
mintha száz keze volna. Szobor-bizottságokban tanácskozik. Ujságírók
dolgában reprezentál. Idegeneket kalauzol. Felolvasásokat tart az ország
különféle városaiban. Prológokat ír a színházi megnyitásokra. Jótékony
egyletekben szónokol. Nemzeti gyüjtések elé ír lelkesítő felhivásokat.
Szóval, Magyarországnak nem csak újabbi irodalmi, de kulturális és
politikai történetébe sem lehetne belemélyedni, hogy ott Rákosi Jenő
nyomaival ne találkoznék a kutató. Sőt mint Bosco, aki állítólag egy
ugyanazon órában és perczben mutatkozott Bécs minden kapuján, Rákosi
alakja sok ponton jelenik meg egyszerre is. Működésének nyomai és
eredményei befonják, beerezik a magyar közéletet szinte egészében.
Pedig Rákosi Jenő nem kormányozta az országot, nem is volt ott közel,
ahol ez történik, nem állt intézkedő positióban, még csak a Ház tagja se
volt. Lentről, észre nem véve, próbálta a munkát csekély eszközökkel.
Mint az ákácz szélesebbre nőtt és terjeszkedett alul, ami nem látszott,
mint fölül törzsével ágaiban, ahol látszott. Szívós, hatalmas akaratú
férfi, tud akarni és keresztül vágja magát a sziklán is, ha a tulsó
oldalon zöld gyepet érez.
A mihez fogott, sikerült neki. Hogy ez szerencse volt? Talán. De
meglehet, hogy azért sikerült, mert erősen fogta, amit megfogott.
_Mikszáth Kálmán._