Véletlenűl esett halála szegénynek.
Az ezer hatszázban és az harmincznyolczban
Szent-Mihály havának utolsó hetiben.
* * *
(Szencsey dalkönyvéből.)
A VESZPRÉMI HAJDUK LEVELE A PALOTAI RABLÓ TÖRÖKÖKHEZ.
– 1646. –
Hozzád illendő jóakaratomat
Ajánlom néked sok szolgálatomat;
Adja az Isten, hogy ez mondásomat
Rövid-nap érjem ily kivánságomat!
Mast rövideden vedd köszönetemet:
Az nagy Úr Isten verjen meg tégedet!
Kit megtagadtál te veszett elmédben
Hozzád eljő hamar ily szegénységedben.
Lovad hátárúl nyakad megszakadjon,
Veszprími sereg hátadon nyargaljon,
Tűz, víz, fúvó szél ellened támadjon,
Sas, varjú, holló fejeden károgjon.
Első jövésed az után vesztedre
Légyen lopásod megfizetésedre,
Pajtásaidnak fejek vételére,
Jusson magyarok fegyvere élére.
Vérhas, főfájás ágyadban gyötörjön;
Kólika, guta hirtelen rád jőjjön,
Éjjel és nappal ágyadban gyötörjön,
Szived mint nyárfalevél úgy reszkessen.
Jobb lesz ha azzal otthonn ülsz házodban
Mit eddig loptál, hogy nem az karóban
Kis verebeknek tojni oldaladban –
Kit már magad is megláttál álmodban.
Tudod-é mint vivéd minap az pásztort?
Vesd le, mosd meg jól te vékony gatyádot,
Mert az alfeled elokádta magát:
Addig ohajtád Veszprimnek jó borát.
Szaladj és igess, ne vedd tréfára,
Mert közel, látod, az magyar kopjája;
Siess hirt vinni hamar Palotára,
Lásd: vitézidnek ha mind meg van száma?
Sarczoltasd otthonn elvitt rabjaidat
Kikhez nem meréd kivonni szablyádat;
Nem is vihetted volna el azokat:
De véltek látni magyar katonákat.
Ezeket Isten mind megszabadítja,
Kopasz fejedet mi kezünkbe adja;
Vajtay Márton üveg borát nyújtja –
Nyakad elvágni szablyáját kirántja.
Popiom-kérőt[72] találsz társaidnak;
Talám koporsó köll tollas fiaidnak?
Fentőben tevék fejét jobbitoknak,
Lovát elvonták egynihányotoknak.
Vakmerőségét vitéz magyaroknak
Igen csudálom, három: tizenötnek
Megfelelének vitéz törököknek,
És vitézmódra kópjákat is törnek.
Nem fogyott még el Veszprimnek bogara,
Hidjed, ott terem könnyü gyalog hadja,
Mindenikének vagyon száz-száz ónja
Kopasz társaidnak kész gondot adnia.
Nem jut eszedben az Hosztori harcza?
Nyolczvan magyarnak illyen nagy csatája,
Hatszáz töröknek szégyen elfutása
Sok törököknek talpok elnyalása.
Vitézségeddel otthonn pirittyolni
Tudsz az Bakonybul pásztorokat lopni:
De vitézekkel nem mersz szemben állni, –
Ha mit ellophatsz, kész vagy elszaladni.
Okos az róka, de az csávában jut:
Esik elődben még oly csoportos ut
Melyen jó lovad nem oly sebesen fut,
Ki megkötözhet, találsz még oly hajdut.
Mi haszna sokat szólnunk roszvoltodrul,
Mordájságoddal való lopásodrul;
Ha ezt hallhatod, gondolkodjál arrul:
Meghozzák nyársod hamar az Bakonybul!
E kis munkámat nagy jó neven vegyed,
Hogy jól meggondoljad mire jut igyed,
Ha megszidsz érte: süly keljen alfeledben,
Hetvenhétféle kosz te kopasz fejeden! –
Egyik majorban minap mulattomban
Irám ezeket egy bükkfa-oldalban,
Az ezerhatszáz és negyvenhatban
Hushagyó előtt való vacsorámban.
* * *
Szencsey György dalkönyve.
VÉGBÉLI VITÉZEK ÉNEKE.
– 1648. –
Zöldítsed Ur Isten hamar az erdőket:
Hogy próbálhassuk meg éles fegyverünket!
Ellenségünkre is bátran mikor jutunk:
Pogány ellenséggel bátran megütközünk.
Az deli Kortvánt is kezünkben kerítsük,
Az Menhet[73] Szártót is lórul leökleljük.
Kegyelmes Ur Isten tenéked könyörgünk:
Hogy adjad kezünkben pogány ellenségünk!
Az vitéz magyarok mikoron kiütnek:
Pogány ellenséggel bátran szemben mennek.
Ottan sok pogányok csakhamar elesnek,
Magyar fegyverétül sebekben feküsznek.
Ments meg nagy Ur Isten minket az inségtül!
Az hitván, szokatlan török csorbájátul!
Adjad nagy Ur Isten, hogy pogány fejekkel
Ékesithessük meg az mi fejeinket!
Az végbélieknek add meg erejeket:
Hogy pogány vérében mossuk fegyverünket! –
Az ezerhatszázban és az negyvennyolczban
Éneklé ezeket egy ifju magában.
Az ki ezt hallgatja s vitéz akar lenni:
Az énekmondónak kész legyen pénzt adni!
* * *
Szencsey György dalkönyvéből. Vesd össze a kötet elején közlött „Thúry
György éneké“-vel, melynek e dal csak bővített, és későbbkori
variatióját képezi, előadva valamely hegedős által, a ki e helyett:
„Éneklé Thúry György vérszomjuzásában“
ezt mondja:
„Éneklé ezeket egy ifju magában“,
s hogy a dal újabbnak lássék, az 1548 helyett 1648-at mond; – a datumnak
ily ujabb időre tevése azon korban, sőt még a mult században is,
gyakori. Az utolsó két sor azonban bizonyára a hegedős toldaléka, mert,
a hires Thúry György, a várak főkapitánya: csak nem kér vala pénzt az
éneklésért, – a minthogy e két sor a Thúry György eredeti énekében
hiányzik is.
T. K.
TATÁR RABSÁGBAN LEVŐ ERDÉLYIEK DALA.
– 1657. –
Menj el édes szolgám
Tekénts meg szép hazám,
Akarja tatár hám:
Csak hozz választ hozzám.
Mondd meg szép Erdélynek
Búban borult népnek,
Fő fő-vármegyéknek,
Az széköly községnek.
Ha kérdik mint vagyunk?
Mondd meg: rabok vagyunk,
Térdig vasban járunk,
És csak sarczoltatunk.
Kezeink belincsben,
Tömlöcz fenekében
Vagyunk, nagy inségben –
Tatárok kezében.
Megsarczoltam volna
Húszezer tallérban:
De az pogány tatár
Csak meg sem hallotta.
Idegeny országra
Hordoz szerteszéjjel,
Sűrü számu pénzen
Ád török kezében.
Kemény János urunk
Ország hűségére
Egyaránt közli vélünk
Az rabságnak terhit.
Tizennyolczezeren
Vagyunk nagy inségben;
Tatárok kezekben
Szörnyű inségekben.
Nyolczszázat hajtottak
Az Vöröstengerre –
Mint ártatlanokat
Az veszedelemre.
Kérjük szép[74] Rákóczit
Mint kedves urunkot:
Szánja meg gyermekink,
Özvegy feleségink.
Bizzunk az Istenben,
Hogy még jövendőben
Kiszabadít minket,
Könyörül népein.
Tatár udvarában
Hideg czellájában
Sötét kamorában
Tartnak nagy rabságban.
Elváltozott színünk,
Elhervadott orczánk,
Béesett két szemünk
Mint az irott képnek. –
* * *
Szencsey György dalgyüjteménye. E szép ének azon szerencsétlenekről
szól, kik II. Rákóczi György fejedelem 1657-ki lengyel hadjárata
alkalmával Kemény János fővezérrel egyetemben a tatár khán rabságába
estek.
T. K.
„RÉGI MAGYAR VITÉZ KÁDÁRRÓL EMLÉKEZET.“
– 1660. –
Szörnyü nagy romlásra készült Pannónia,
Kinek, mint tengernek megáradott habja,
Sok búnak, bánatnak környűl vett nagy árja,
Mert a vitézeknek esett ma egy híja.
Nem illik a vitézt nékem elhallgatnom,
Sőtt méltó Kádárról verseket kell irnom,
Elsőben Szent Irást kell ezekre hoznom,
S azután a romlott magyar népre szabnom.
Olvassuk ama nagy ó testámentomban:
Kevés nép maradott sokszor zsidóságban,
Mert fogva tartattak Babylóniában,
Sok zsidó vitézek estek el a harczban.
S az Isten ládáját egyszer el is nyerték,
Hofvist és Fiveast mikoron megölték;
Midőn Éli papnak e dolgot megvitték,
Rút halállal megholt: székibül kiesék.
Nem igy van-é dolga szép Magyarországnak,
S abban nevelkedett vitézlő Kádárnak?
Messze volt higyjétek hire e Hectornak,
Oltalmazója volt Kádár az országnak.
Hector is, valamig Trójában lakhaték,
Addig a város is épen megtartaték,
De mihelyen Hector nyaka elmetszeték,
Mindjárt a várost is pogány keze birék.
Azt reményli vala róla immár szivünk,
Isten után, hogy ő lesz egyik védelmünk,
Bástyánk, erős tornyunk ő lészen minékünk,
De jaj! mint csalatott szerelmes nemzetünk!
Teljes életének dicséretes napja,
Mert a szegényeket sohasem rontotta,
Ha más rontotta is, Kádár oltalmazta, –
Felelhetsz, föld és ég ennek bizonysága.
Elhagyá érettünk a felföldnek partját,
Hogy meghallá itten magyarok romlását,
Felköté érettünk Kádár István kardját –
Óh jaj! mely kevéssé forgatá szándékját!
Most ímé hirtelen esék változása,
Midőn küldék őtet Szakó[75] oltalmára,
Újfaluhoz szállott tatárok tábora,
Ott leve Kádárnak utolsó csatája.
A sereget pedig felszóval biztatja,
Mondván: vágjuk által a tatárt a síkra,
Ezentúl Borossnak elérkezik hada,
Ujfalunak is majd megsegít hadnagya.
A vizen mindjárást több tatár érkezék,
Kádár vitézmódra velök megütközék,
Hátul a seregek eszekbe nem vevék,
Hogy másutt a vizen több tatár érkezék.
Fölemelé Kádár szemeit az égre,
Mondván: „Uram Jézus, légy segítségemre!
Nossza jó katonák harczoljunk két kézre,
Mert nem látok embert jőni segitségre!“
A zászlótartónak felszóval kiálta:
„Vidd el fiam, vidd el a zászlót más utra!
Hogy el ne veszszen mind urunk kevés hada,
Mert Magyarországért meghalok én még ma!
Kiontom véremet én szegény hazámért,
Ezennel meghalok édes nemzetemért;
Nem szánok érette bizony ontani vért,
Mert én a Kristustól veszek jutalmat s bért.“
Tatár a nyilvesszőt mint a polyvát szórja,
Még is ugyan villog, forgódik két karja,
Huszszor a táboron magát általvágja;
Néz az ellenség is, dolgait csudálja.
De hogy fárasztatott nyilak erejével,
Mégis mind halálig hegyes tőrrel öklel,
Omlik a sok tatár előtte sereggel;
Azért bucsuzását bizta rám ily renddel:
„Elsőben végbéli szives akaróim,
Füleki, putnoki, szécsényi rokonim,
Nógrádi, palánki, gyarmati társaim,
Diós-győri, ónadi, szendrei barátim.
Kikkel az alföldön sokat sanyargottam,
Sok deret, hideget, meleget kóstoltam,
Sokszor a tatáron szerencsét próbáltam, –
Már Isten hozzátok, tőletek megváltam!
Végekben lakozó sok főkapitányok,
Kik engemet kincscsel gyakran ruháztatok,
A kincsért éntőlem törököt vártatok –
Már elmult, éntőlem többet nem várhattok!
Széki Péter, a ki buzgó szeretettel
Ugy valál énhozzám, mint test a lélekkel:
Megbocsáss az egész szendrei sereggel,
Ha voltam hozzátok valami vétséggel!
Mint atya magzatit, engem ugy szerettél,
Hibás dolgaimról gyakran megfeddettél,
Sok jó akarattal voltál, mind fizettél,
Isten boldogítson, engem megbecsültél!
Pap János Diós-Győr vitéz kapitánya
Kik én életemnek voltatok hasznára:
Látjátok halálnak akadtam horgára,
Titeket is hivlak lelkem oldására.
Mezei hadaknak főelőljárói!
Urunk mellett holtig forgódó urai,
Hajduvárosoknak kapitány s hadnagyi,
Mind megbocsássatok urunk sok hadai.
Ha addig, a midőn köztötök lakhattam
Számtalan csatákban véletek forgottam,
Hogyha személyteket miben megbántottam,
Megbocsássátok, mert én is gyarló voltam.
Nagyságos, nemzetes, édes fejedelmem,
Kinek hópénzével keveset élhettem,
Nagyságod is megvált bizonnyal éntőlem,
Ezért nagyságod is megbocsásson nékem!
Ha én az országért nem vitézkedhettem,
Arról mind az egész országot követem!
Nagy hatalmas Istent szivem szerint kérem:
Vitézeket adjon jobbakat helyettem!
Jó vitéz barátim, ha néktek vétettem,
Nem akaratból is ha kit megsértettem,
Ellenségnek földén véletek hogy türtem:
Megengedjetek, ha ti néktek kárt tettem.
Immár jó vitézek! az Istenre kérlek,
Hogy a mint én éltem, ti is úgy éljetek:
Sok szegény árvákon essék meg szivetek, –
Ne légyen a magyar soha ellenségtek!
Hogyha valakitől valamit elvettem,
Vagy a szegényeken erőszakot tettem:
Bátor holtom után légyen átok nevem,
És Isten előtt is adjon számot lelkem!
Ezzel is én bizony méltán kérkedhetem,
Hogy én a Krisztustól drága hópénzt vettem.
Melynél soha többet nem várhat én lelkem; –
Hórul hóra nem fogy már az el éntőlem!
Hol a szent gyürűket ujjaimban rakták,
És a szent koronát a fejembe nyomták,
Lelkemet a Krisztus székében állíták,
„Szent, Szent!“ kiáltással nevemet felirták.
Szabó Pál, szerelmes édes kenyeresem,
Kit a hadnagyságra jó szivvel emeltem:
Tedd a sirba kérlek, meghidegült testem,
Honnan előkéri Krisztus, én elhiszem.
Mely nehezen esik tőled megválásom,
Azt ki nem mondhatom, mert nincsen szólásom,
Nem lehet te veled tovább maradásom,
Mert Krisztussal lészen mennyben az lakásom.
Nem kérlek, engemet hogy vigy messze földre
Ama czifra, pompás temető helyekre:
Hanem hol kiomlott testemnek a vére,
Ott légyen csak közel eltemető helye.
Ámbár a vadak is testemet megrágják,
Hollók és farkasok velőmet kiszivják:
Itéllet napjára mert elölállítják,
S ama reménységre ismét feltámasztják.
Nem nyújtom már tovább én bucsúzásomat,
Látjátok, holtomig tartám regulámat;
Kövessétek, kérlek, az én nyomdokomat,
Ha akartok mennyből venni koronákat.“
Ez éneket a ki rendelte versekben:
Vitéz Kádár Istvánt kesergé szivében,
Csak alacsony sorsú gyenge értelemben,
Ha nevét keresed: nézzed a versekben!
Dicséret, dicsőség légyen az Istennek!
Fogja fel még pártját a magyar nemzetnek,
Legyen őrizője minden hiveinek,
Mondjunk dicséretet az ő szent nevének!
* * *
E nevezetes költemény, melyben a hazaszeretet több helytt oly gyönyörűen
nyilatkozik, Erdélyi Népd. Mond. I. kötetében is közöltetett ugyan, de
fölötte hibás kézirat után. A jelen közlésnek majdnem minden versszaka
eltér az Erdélyi közlésétől. Én közleményemet a nemzeti muzeum
kézirattárából merítém, hol többszörösen megvan, mégpedig
legszabatosabban hung. oct. 74. L. Ez egy füzetke, melly 1789-ben
nyomatott „a régiségekben gyönyörködők kedvekért“. – E költeményről
bizton hiszem, hogy 1660-ból származik. Ekkor történt ugyanis II.
Rákóczi György erdélyi fejedelem veszedelme, s a hozzá hiven ragaszkodó
hajdu- és nyírségi városok fölégetése a törökök és tatárok által.
Kádárról ez mondatik:
„Elhagyá érettünk a felföldnek partját
Hogy meghallá itten magyarok romlását.“
A szinhely tehát az alföld vala: melyből akkor Bihart, Szathmárt,
Szabolcsot, a Hajduságot stb. Rákóczi birá. Mégjobban tájékoz bennünket
a Szakó (Szakoly) név, a mely Szabolcsmegyében fekvő hely neve. Ujfalu,
hol Kádár elesett, vagy a Szabolcsmegyében fekvő ily nevü helységek
egyike, vagy a szintén közeli Berettyó-Ujfalu. – Diós-Győr, Ónad,
Szendrő, melly helyektől Kádár bucsuzik: szintén a Rákóczi várai
valának. De emlegeti bucsujában magukat a hajdu városi kapitányokat s
hadnagyokat is, (24-ik stropha), ez is eléggé világosan igazolja
véleményemet, melyet tökéletes biztosságra emel az, hogy Kádár
fejedelmét a vers folytán mindig „fejedelmünk“ és „urunk“, de sohasem
„királyunk“ néven emlegeti, a 26-ik strophában pedig nyilván mondja:
„Nagyságos nemzetes édes fejedelmem…
Nagyságod is megvált bizonynyal én tőlem –
Ezért nagyságod is megbocsásson nékem.“
A nagyságos fejedelem, s nagyságod czím az erdélyi fejedelmeké vala. – A
Hajduságot, Nyirséget, úgy Szakoly és Berettyó-Újfalu vidékét pedig
tatár- s török had, az erdélyi fejedelmek közül csak II. Rákóczi György
alatt rohaná meg. Teljes bizton merem tehát e költemény fölé az 1660-ik
évszámot irni. – A versfejekben a szerző nevét – daczára az utolsó
előtti stropha figyelmeztetésének – hiába keressük.
T. K.
RÁKÓCZI LÁSZLÓ BÖRTÖNI ÉNEKE.
– 1662. –
Püspök városában mihelyt bészállottam
Gyönyörű hadamnak trombitát fútattam,
Az váradi basát vendégségbe híttam –
Kit nagykeservesen bizony megsirattam!
Az váradi basát vendégségbe híván
Háromszáz legénynyel igen megcsufolván,
Az váradi kapun hogy menni akartam –
Igen kezdék vágni, népem kardra hányni.
Mi dolog Istenem, hogy vágják népemet?…
Nem látom már tovább én feleségemet,
Nem látom már többet szép gyermekeimet;
Egy felül az basa fogja két kezemet;
Más felül az török kötözi testemet.
Mi dolog vitézek, hogy engem kötöztök?
Talám nem vétettem én soha tinektök!
Meg is gyalázzátok a császárnak hadát;
Én soha nem véték az magyar nemzetnek.
Csak az magam hada volt nékem eladóm;
Te is pogány török: mért vagy elárulóm?!
Essen meg szivetek, lelketek sorsomon:
Hogy az magam hada volt nékem eladóm.
Jaj biz’ azt hirdetik, hogy szabadon járok –
Jaj, szabadon járok?… de bizony rab vagyok!
Gyengén tartott orczám bizony meghervadott,
Gyengén tartott testem igen eltávozott.[76]
Uri méltóságom jutott szolgálatra,
Én szép állapotom tőlem elmarada,
Az én vigasságom tőlem eltávoza,
És az én szivem is meghomályosoda.
Rákóczi-nemzetből legkissebbik urfi:
Szép Rákóczi Ferencz, kedves csemetéim –
Isten már hozzátok gyönyörű cselédim!
Nem láttok már többé én édes gyermekim!
Az Magyarországban volt énnékem hirem,
Szép Rákóczi László vala az én nevem, –[77]
De az magam nyája mint eladott engem!
Mint eladott engem az legjobb vezérem!
Ezer hatszáz után hatvanhetedikben
Kisasszony havának harmadik hetében
Irám ez verseket keserüségemben
Váradi tömlöcznek setét fenekében.
* * *
Nemz. muz. kézir. hung. quart. 173. VIII. Gróf Rákóczi László, Rákóczi
Pál országbirónak, I. Rákóczi György erdélyi fejedelem testvérének fia,
Zrínyi a költőnek barátja és bajnoktársa, Spangár krónikája szerint
1662-ben, Kazy szerint pedig 1664. június havában Várad várának
kapujában a törökök ellen vitézül harczolva elesett. Azon merész
vállalatot kisérté még, hogy bizonyos számu bátor hajdujával országos
vásár alkalmával – hihető, álruhában – behatolt Váradba, s a várat el
akará foglalni, azonban hajdui a vásárt fosztogatni kezdék, a sátrakat
felgyújták: s ez által a törököknek elárulván jelenlétöket: a túlnyomó
török erő által nagy részben levágattak, elfogattak. – A jelen vers
szerint Rákóczi nem esett el – mint Kazy és Spangár állítják – hanem,
talán megsebesítve elfogatott, s börtönben tartaték. Rákóczi Ferencz
alatt – kitől szerző bucsúzik – valószinüleg unokaöcscsét, az akkor még
gyermek I. Rákóczi Ferencz erdélyi választott fejedelmet érti.
Az utolsó versszak első sorát:
„Ezerhatszáz után hatvanhetedikben“
Jankovichnak gyakran hibázó másolója alkalmasint roszul olvasta, s
tévesen másolá le az eredeti régi iratról, e helyett:
„Ezerhatszáz után hatvankettedikben“
a mely évszám Spangár közlésével egyez; mert Rákóczi váradi támadása az
1664-iki vasvári békekötés után (1667-ben) nem is történhetett; – ezért
tüztem a vers homlokára az 1662-iki évszámot. Az volna még föltehető,
hogy R. L. habár 1662-ben, vagy – Kazy szerint – 1664-ben fogatott is
el: de börtönben tartatott még 1667-ben is, midőn a jelen verset irta –
vagy irták nevében; úgyde ily hosszas rabságának történetkönyveinkben
semmi nyoma, miután őt a törökök elfogatása után csakhamar kegyetlen
módon megölték. Maradok tehát az 1662-ik év mellett.
T. K.
RÁKÓCZI LÁSZLÓRÓL.
(Ugyanaz, ujabb kidolgozásban.)
Püspök városába midőn bészállottam,
Gyönyörű hadamnak trombitát fuvattam,
A váradi basát ebédre hivattam –
Mellyet keservesen bezzeg megsirattam!
A basa is engem vendégségbe hiva:
De tettetésével igen megcsúfola;
Hogy század magammal a kapun bémentem
Igen kezdé vágni s kardra hányni népem.
Mi dolog Istenem, hogy vágják népemet?!
Nem látom már többé sok szép seregemet!
– Egy felűl a basa fogá jobb kezemet,
Másfelűl a loboncz kötözi testemet.
Mi dolog vitézek, hogy engem kötöztök?
A király hadának én soha nem vétek!
Sőt Magyarországban oltalmazom őket –
Az engem gyülölő német seregeket.
– Sokan azt hirdetik, hogy szabadon járok:
Pedig dehogy járok! most is csak rab vagyok;
Így piros két orczám igen elhervadott,
Kényén tartott testem szolgaságra hágott.
Uri méltóságom rabszíjjakra jutott,
Boldog állapotom tőlem elmaradott,
Azért fényes napom béhomályosodott –
Hogy nagy uraságom így alacsonyodott!
Rákóczi-nemzetbül származott gyermekem
Édes-kedves fiam, Rákóczi Józsefem!
Istennek ajánllak jeles urfiaim
Valakik hol vagytok szerelmes magzatim!
Szép udvari népem, gyönyörű cselédim:
Lássátok, szánjátok keserves inségim!
Nektek is azt mondom kedves hiv jobbágyim:
Istennek ajánllak én édes hiveim!
– Egy ezer és hétszáz tizenkettődikben
Kisasszony havának második hetiben
Irtam ez verseket nagy keserüségben,
Újheli tömlöcznek setét mélységében.
Uram, már elvettem a mit nekem adtál,
Szenvedem a sorsot a mire juttattál:
Ne hagyj így sínlődni, jőjj el édes Atyám!
Hozd el végső órám, add meg szép koronám!
* * *
Horváth Ádám 1813-ban összeirt kézirati népdal-gyüjteményéből. (A magy.
akadémia kézirattárában.) A jelen versió, mint mindenből látható,
újabbkori; az utolsó versszak nyilván meg is mondja, hogy egy újhelyi
rab készítette 1712-ben, kétségtelenül Rákóczi Lászlónak az imént
közlött énekéből. A „loboncz“ szó is későbben, tudniillik 1670-ben
keletkezett, tehát nyolcz évvel Rákóczi László halála után. Rákóczi
József – kit e vers emleget – II. Rákóczi Ferencznek Bécsben fogva
tartott idősbik fia volt; ezt is nyilván az 1711-iki események befolyása
alatt tette a versbe ennek 1712-iki átalakitója, az elébbeni régibb
közlésben álló Ferencz (hihetőleg I. Rákóczi Ferencz) helyett, a maga
korához akarván müvét lehetőleg idomítani; holott 1712-ben Váradon már
rég nem székelt török basa, s a rég elvérzett Rákóczi Lászlónak hamvai
már nagy ideje a honi földdel valának vegyülve. A műnek ezen a későbbi
korhoz idomítani akarását látszik tanusítani az újhelyi tömlöcz nevezete
is, az elébbi énekben levő váradi tömlöcz helyett; tudjuk ugyanis, hogy
II. Rákóczi Ferencz 1701-ben a német-újhelyi tömlöczben raboskodék. Vagy
e névösszetalálkozás csak véletlen volna? –
T. K.
RÁKÓCZI SÁMUEL.
(Ugyanaz, más hagyomány szerint.)
Püspök városába – hogy bémentem vala,
Nem sokad magammal – csak század magammal:
A váradi basa – vendégségben hiva;
Egy cseppet sem késtem – csakhamar elmentem.
Mikoron bémentem a város kapuján,
Mikoron bémentem a város kapuján:
Egyfelül a basa fogá jobb kezemet,
Másfelül a pogány kötözi testemet…
Mi dolog vitézek, hogy engem kötöztök?
Mi dolog vitézek, hogy engem kötöztök?
– Talám azt tudjátok, hogy én rab nem vagyok?…
Héj, ha azt tudnátok: térdig vasban járok!
Megüték a dobot a piacz közepén,
Megfuvák a sipot a torony tetején:
Urak sallangosa Rákóczi Sámuel
Uri méltóságod szolgaságra vál el!
Kényén tartott tested térdig vasban hever,
Kényén tartott tested térdig vasban hever.
Ha a tenger vize mind ténta volna is,
Valamennyi füszál mind penna volna is:
Mégsem irhatná le kinjai sokságát,
Mellyekkel emésztik szegényt, ő Nagyságát!
* * *
Horváth Ádám említett gyűjteményéből. Világos, hogy ez is csak a Rákóczi
László tragicus végéről szerzett ének variatiója, daczára a Sámuel
névnek, miután történelmileg constatirozva van, hogy a váradi eset
Rákóczi Lászlóval – nem Sámuellel – történt. Különösen érdekes a jelen,
ugylátszik az elsőnél nem sokkal újabb versio végstróphájáért, mely a
többiben hiányzik, s mely Rákóczi Lászlónak kinos kivégeztetéséről
emlékezik; R. L. ugyanis némely krónikás állitása szerint
fölnégyeltetett, mások szerint kerékbe töretett a törökök által. – A
három variansköltemény szépen kiegészíti egymást.
T. K.
=Utólagos jegyzet= „Rákóczi László börtöni éneké“-hez. Csak most, midőn
már a czimzett ének ki van nyomva, jelent meg a „Győri Régészeti
Füzetek“ II. kötetének IV-ik füzete, melyben Botka Tivadar Rákóczi
Erzsébetnek, Rákóczi László leányának 1698 jan. 1-jén kelt, s a
kis-tapolcsányi kórházat illető alapitvány-levelét közli; ebben ez is
áll: „Item magam tettem hozzá azon nap, a midőn Istenben elnyugodott
édes atyám gróf Rákóczi László 1662 Várad alatt a török által a
keresztyénségért kiontotta vérét és ugyanottan vitéz módon lött halála,
az ő Nagysága lölkéért Szent-László napján adatik nekik (a kórház
szegényeinek) egy ebéd.“
Ime tehát tökéletes igazam volt, midőn Rákóczi László elestét 1662-re
tettem; a jelen adat minden kétséget eloszlat, miután a kegyeletes árva
csak jól tudhatta apja halálának évét.
T. K.
FEGYVERT S BÁTOR SZIVET…
– A XVII. század közepe tájáról. –
Fegyvert s bátor szivet kell annak szerzeni
Az ki hazájáért kész harczot próbálni,
Élet s halál között szerencsét keresni,
Kard, sürű lövés közt nem kell semmit félni.
Világ előtt szégyen hazánk pusztúlása,
Minden csata nélkül magyarnak romlása;
Nagyhirű nemzetnek prédára hullása,
Török dandároknak könnyen kóborlása.
Kevés békességhez, melylyel csak hiteget
Az török bennünket, s magához édesget
Ne bizzunk: mert mutat romlandó üveget,
Vagy édes méz alatt nyújt keserű mérget.
Zászlód alá hazám, kérd, jőjjön magyar Márs
Pusztító had ellen ki légyen veled társ;
Mert már hónnyod alatt alig maradt az árs, –
Félek rajta, hogy te öved ne légyen hárs![78]
Szállj ki hát álmodból, még pihenést vehetsz,
Fogj fegyvert markodba, szabadulást nyerhetsz,
És bánatos ködbül majd örömre mehetsz –
Föltett szándékodban kivánt véget érhetsz.