Ez tökéletesen leseperte a szőlőspekulánsokat a Svábhegyről. Engem is
elvert: de nem sajnálom, csakhogy ettől a plágától megmenekültünk. Az
erdők helyére ültetett szőlőket széltére irtják ki és ültetnek helyükbe
újra erdőt: a források körül megint ligetek zöldülnek ki.
A tíz kurtakorcsma körülem, mintha elfujták volna, úgy elmult. A fuvaros
se részeg már minden este. Csak az ősi Sauer korcsma, meg a Carl
szomszéd maradt meg. Az előbbi is nevezetes egy hely volt hajdanában;
gazdája megülte sokáig Kufsteint.
Az a nagy kezdő betü pedig a fogaskerekű vasut.
Vasut a Svábhegyre.
Fel oda, arra a magas hegytetőre, a hová még «tegnapelőtt» csak gyalog
lehetett járnunk s a hol pihenőre biztatgattuk az elemozsinánkat utánunk
czepelő tót atyafit: «estye kustyi!» («még egy kicsit»); s ott most
pompás vendéglő áll, melynek roppant termében Budapest elegáns világa
mulat, báli toilettben: katonazene mellett.
Az a terem valamikor a Karthausi költőjének szentélye volt.
Hja bizony, úgy van az. Már a holnapi napban élünk. Ez már a jövendő!
Mi, a tegnapi nap emberei csak zsellérek vagyunk már benne. S mi is már
csak ketten-hárman vagyunk. Hová lett a többi?
Annyi fényes, kedves, ragyogó, szeretett alak! annyi mulatságos,
kedélyes, ismerős rokonszív! annyi jó barát, segítő társ a bajban,
osztályos az örömben, elment már mellőlünk! Olyan magunkra maradtunk!
Bartha, mind a két Lendvay, Egressy (s kik vele víttak: a két ifju
kritikus) Szentpétery, Szerdahelyi, Tóth Józsi és a Hegedűs-pár! (Úgy
látszik, a mennyországban nemcsak énekelnek már, hanem drámát is
játszanak). Aztán Benza! Wájával, Nagy Imrével együtt! Eötvös! Emich!
Bérczi! Kemény! Frivaldszky! Szigligeti! Ki felel a felkiáltó jelekre?
Nemrég még a Svábhegyen közel és távol szomszédok mind egy nagy
társaságot képeztünk, ma már alig ismerek a körülem lakók közül valakit.
Uj korszak ez már, s az nem áll meg az én kedvemért.
Ne is álljon meg.
Haladjon, míg eléri azt a képet, a mit magam előtt látok.
A gazdag főváros lassankint átlátja, hogy az egészség az első kincs a
világon. Ez a capitalis, ez a dominium, ennek kell az investiálás s
annak a hypothekája az istenadta hegy. Az erdei légben arany van! Minden
emberre nézve, a ki csak munkája után él, California ez a svábhegyi lég.
Akkor aztán megbecsülik ezt a mérhetetlen kincsbányát.
Már is díszes közönség lakja a villákat, fővárosi előkelő urak foglalták
el a tért, a kik szeretik a kényelmet, a szépet, a harmoniát. A táj
otthonias, lákályos, előkelő jellemet kezd ölteni. Olyan urak lakják, a
kiknek dolguk is van. Ismeri már a Svábhegyet maga a képviselőház is;
Albrecht herczeg egykori nyári lakában most a Lipótváros képviselőjének
vendégszerető asztala gyűjti össze a honatyákat, (Ez is elmult már!) sőt
magát a casino elnökét is látjuk naponkint egylovas fogatán kikocsikázni
a hajdani Emich-féle villához. Majd megjön a többi is. Csak rá kell
várni és akkor megvalósul ez a kép.
«Kényelmes serpentina vezet fel a tetőre, s a látogatót díszes kioszkok
fogadják; árnyékos fasorok borulnak össze a sétány fölött, a villák
udvarain szökőkutak vízsugara tánczol bőséges vízvezetéktől táplálva;
buján tenyésző fenyőfák hivogatják a vándort a virágillattól elárasztott
népkertbe, melynek útsorait hirhedett hazafiak márványszobrai díszítik
körös-körül végtől-végig…»
… Ne tessék a tollat hegyezni, tisztelt kritikus úr! hisz nem a
Svábhegyet irtam le, elkapott phantásiám nyomán, hanem csak a római
Pincio-hegyet, jegyzeteim szerint.
Hja, könnyű Rómának! fogják ellenvetni. Az csinálhatott magának ilyen
Monte Pinciot! Neki ott voltak a pápái, s azoknak volt pénzük.
Csakhogy a Monte Pinciot nem a papok varázsolták ilyen tündértanyává,
sőt ellenkezőleg: Lucullus és Messalina hajdani bűvös kertjeit a
St.-Maria-kolostor szőlőkké alakíttatá át, a szőlőkből újra ligetet egy
idegen csinált Rómának, I. Napoleon; s ki e művet befejezte – az volt
Mazzini.
Mazzinink már van.
De pénzünk is lehet hozzá. Ha azt, a mit a mult években szédelgő
vállalatokban Budapest elvesztett, a budai hegyekbe ölte volna, túl
tenne a Monte Pincio gyönyörüségein, ez legalább megmaradt volna
neki.[3]
Meg is lesz egyszer jól tudom. A Svábhegy lesz Budapest Monte Pincioja.
Én ugyan annak a kornak nem leszek a historicusa. De mégis lesz benne
részem.
Úgy akarom és meghagyom, hogy itt hagyjanak pihenni a Svábhegyen. El ne
vigyenek a kerepesi-úti kertbe a sok dicsekedő márványoszlopok közé.
Mint élő ember se szerettem a nagy társaságot, nemhogy mint kisértet.
Tegyenek oda a négy fehérlevelű hársfám alá. A hársfák megőriznek engem,
én meg a hársfákat. Nagy kiséret, pompás gyászmenet se kell odáig. Húsz
lépés az egyik fekhelytől a másikig. Kő se kell oda, csak a zöld gyep
maradjon. Nem bánom, ha vendéglőt csinálnak is a házamból, szeretem ha
tánczolni, dalolni fognak körülöttem s nem rontom el senki mulatságát.
Csendesen maradok és hallgatom, a mit a fák beszélnek a méheknek, a
méhek a virágnak s a virág gyökere én nekem.
De azt a négy fa közötti tért követelem és fentartom magamnak a pompás,
a boldog Svábhegy jövendő dicsőségéből!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –