Két oldalajtón jöttek be két felől a meghivottak.
Az asszonyság elfogadó-szobájából elől a háziurnő maga, karján egy
harmincz éves férfinak, követve egy még fiatalabb úrtól, a kitől nagyon
kellett őriznie a sleppjét, hogy rá ne taposson.
Az urnő huszonöt-huszonhét év közötti szépség, halavány, morbidezzás
arczszinnel, a mit még érdekesebbé tesz a nyughatatlanul ideges ajk s a
nagy fekete szemek. Kár, hogy azokat gyakran bizonyos szemszúró
kifejezésre összehúzza: most még jól illik az neki, de majd húsz év
mulva megbánja. Azt a két vékony szemöldököt is jobb volna, ha nem huzná
annyit össze, s ha a nyakát nem hajtaná félre. De még most az mind jól
illő negély.
A karját nyujtó urat doktornak hivják; valamikor medicus korában
tánczosa volt a szép Izabellának s tüzesen udvarolt neki; hanem aztán
kosarat kapott, s azóta Farkas úr nem tánczol. Komoly ember lett,
gyakorló-orvos, specialista. Ő jár a házhoz gyógyítani. Egyébiránt a
férjnek is régi jó barátja. Mint medikusok és juristák együtt csinálták
a hirhedett márczius 15-iki és halottak napjáni demonstrátiókat, s
tánczolták egymás báljain a franczia négyest vis à vis, s költötték
egymás pénzét. Mikor Cserjéssy elvette a szép Izabellát, doktor Farkas
baráti nagylelküségből vőfényül szerepelt mellette s most is rámeri
bizni Cserjéssy az életét és a feleségét a legyőzött vetélytársra. A ki
külömben magas termetű, kifogástalan toilettben járó dandy, kiborotvált
állal, egyik fülében kis platinafüggő, szemein az orrára csiptetett
binocle. Arcza érdekesen halavány: természetesen a sok
kórházfrequentatiótól.
A hátul jövő ifju egy ujságiró, a ki a lapoknak tánczvigalmakról,
házasságokról és gyászesetekről referál, s a kivel megismerkedik, azt
kiirja novellába s a kibe beleszeret, azt megénekli, s ha kosarat kap
tőle, azt is megénekli. A haja elől kétfelé van választva
kisasszonyosan; hanem a nyakkendő csokra félre áll. Külömben igen jó
fiu. Camonesnek hiják, a mi persze csak irói tolvajnév.
A másik ajtón a pipázó szoba felől a házi úr hozza karöltve kedves
barátját, Talfáji Lőrinczet, a ki a mult három esztendő alatt az ő
választó kerületéből volt képviselő; de közelebbről nem akart föllépni,
most aztán csak úgy látogat fel hébe-hóba, vexálni az új képviselőket; a
mi olyan jól esik annak, a ki otthon maradt. Látszik is az arczán, hogy
faluról jött: oly piros pozsgás, csupa jó sziv és egészség. Csak a mikor
aztán megszólal, czáfolja meg a jó elővéleményt; a hangja vékony és
életlen, olyan, mint mikor a hegedű gyékénykákás végén huzzák végig a
vonót s a mit mond, az mindig arra van szánva, hogy valakit
megcsiklandjon vele.
Cserjéssy Mukit, a házi urat nem tudjuk leirni. Soha sem ült fotografus
elé, nehogy valami cziherrevaló ujságiró lekarikaturázza az arczképét
valamelyik bolond lapba. Egyébiránt, majd «körméről ismerik meg az
oroszlánt.»
Mind a két csoport igen érdeklő beszélgetés folytatását hozta magával, s
alig várhatott vele, hogy azt a másik csoporttal is megismertesse; azért
is sietett az utjában álló levest minél hamarább felkanalazni.
Legrövidebb ideig állta ki az ujságiró, hogy meg ne szólaljon:
– No már ilyen furcsa bukást csakugyan nem ért még életében ember.
A háziúr sietett a májgombóczot hirtelen lenyelni.
– De azt a savanyú pofát láttad volna, a mit csinált hozzá!
Most aztán az ujságirónak akadt a torkán a leves.
– Hát bátyám látta!
– Hogy ne láttam volna? ’sz ott ült az orrom előtt.
Most meg a doktor ejtette bele a kanalát a tányérba.
– Kit láttál te? Abdul Azizt, mikor letették?
– Hát ti a török szultánról beszéltek?
– A kit a softák megbuktattak.
– Usse part! Az ő baja az. Én arról a «bukti»-ról beszélek, a mit tegnap
csináltam az öcséméknek, olyan esetet nem jegyzett még föl Plutarch! Ide
hallgass, te doktor! Én kimondom kilencz tarokkra a toletroát, ultimot.
A Gazsi hinterhandba rákiáltja: kontra toletroa, kontra ultimo, tizenegy
tarokk, pagát elfogás! És én megnyerem az ultimót! megnyerem: tudod-e
azt? Ez olyan sensatiót csinált, hogy még a konferencziát is
félbehagyták érte. Azt mondja rá mindenki, hogy ez lehetetlen. Pedig így
volt, hallgass ide. Nálam hét primőr, meg három veres, kettő a skartban
feküdt, a Gazsinak volt tizenegy tarokk a kezében, de a XII-ős a
legmagasabb; a Jóskánál azonban volt a XVI-os, meg a XV-ös. Én vagyok a
fórhand: kihivom a veres királyt, a veres dámát egymás után, a Jóska
mind a kétszer kénytelen szürkupot csinálni s a Gazsit megtalálni; a
harmadik hivásnál már szüperiőr maradtam, lehivtam hatot, hetediknek a
veres alsót, arra kiugrott Gazsinak az utolsó tarokkja s a szinjén
hazavittem a pagátot. No érted úgy-e?
– Nem egészen értem. Mert nem tudok semmiféle kártyához.
– Nem értesz a kártyához? Hát akkor hogy kaphattál te doktori diplomát?
– Ebből az egyből elfelejtettek megczenziálni.
– Nem is bizom többet rád a nyakamat.
– Te Muki; szólalt meg a volt képviselő, nyikorgó taligakerék hangján,
hogy kellemesebb tárgyra vigye át a társalgást: tudod már, hogy a
választóid bizalmatlansági feliratot küldenek rád a vám- és bankügyben
adott parolád miatt.
– Recontra nekik! Ismerem az embereiket. Csupa Púb, meg Cavall, egyetlen
matador sincs közöttük.
A János körülhordta az aszetlit, s míg a tálat tartotta a nagyságos
úrnak, odasugott a fülébe:
– Az előbb itt voltak a takarékpénztártól, a Gyönge Laczi váltóját
megóvatolták.
– A biz Isten. Azt a zsebemben felejtettem. Akkor nyomta a markomba a
szerencsétlen, mikor épen az ütéseket számláltam; no majd holnap
felviszed. Semmi baj.
– De az a méhes legény (a takarékpénztári irodaszolga gallérján egy
ezüst méh a jelvény) holmi fedezetről beszélt.
A házi asszony restellte a suttogást az úr és a cseléd között a
csiperkegombás riskása fölött s más társaságba igyekezett vonni a
férjét, megszólalva panaszos, kényeskés hangján:
– Bizony te Muki, olyan vagy, látod: nem is kérdezősködöl a kis leányod
felől, a kit a doktor úr beójtott. Pedig olyan szépen megfogant mind a
két ójtás szegénykénél: egész szép piros halmocskák emelkedtek karjain s
olyan türelmes, még csak nem is sír. S te meg se nézted.
– Igaz, igaz, megérdemlem a nyilvános megdorgáltatást. Biz az czudarság
tőlem. Hanem hát nem akarom szegénykét felzavarni; tudom, hogy alszik
már olyankor, mikor én hazajövök.
– Úgy hiszem, hogy éjfélután két órakor mindenütt alusznak a gyerekek.
– Ebben megint igazad van. Én biz egy kicsit elkéstem. De hát nem
tehetek róla. Mikor odavetődött közénk az a szegény Bátoki Gazsi; aztán
olyan malőrje volt, hogy az valami hallatlan. Nem akartunk a pénzével
elmenni. No még három túrt, aztán még egy huszártúrt, hogy
regresszirozhassa magát. Aztán még többet vesztett. De hát nem
kelhettünk fel az asztaltól, tele volt a «tábla» összekötött dupla
kettősökkel.
– Bezzeg ha összekötött dupla törvényjavaslatokkal lett volna tele a
tábla, akkor fel tudtatok volna tőle kelni; jegyzé meg a kiállhatatlan
gyékénykáka hang; a min aztán az egész társaság nevetett.
– Csak te hallgass! Az irigység beszél belőled, hogy nem ütheted velünk
együtt te is. No majd ha a választóim bizalmatlansági szavazata
leköszöntet, feljöhetsz helyettem, s átveheted a helyemet: ott van a
sarokban; igen jó hely, én már elvesztettem rajta, (észreveszi, hogy a
felesége is hallja) az az, hogy nyertem rajta valami ezer forintot.
(«No az ugyan jól fog esni nekünk; dörmögi János a töltött káposztás
tálat tartva ura elé; mert épen most van itt a tiszttartó, s azt mondja,
hogy minden elfagyott otthon.»)
– A tiszttartó? Ah! Zászlós úr van itt? Hát hivd be rögtön. Jöjjön be.
Még az ebéd elején vagyunk; jut neki mindenből. Szorítunk itt helyet
neki a Lenczi pajtás, meg én közöttem.
Az asszony is mindjárt lebbent a helyéről étszert és asztalkendőt adni
ki a most érkezett számára, ki egy ideig szabódott az előszobában, hogy
ő nincs szalonszerüen öltözve; de aztán csak behúzták-vonták s
leerőltették a székre s hoztak neki mindenből, a mi már körüljárt: hozzá
is látott emberségesen. Levest már nem kivánt, csak a vagdaltas
süteményen kezdte.
– Hát Zászlós úr, mi gyászhir van oda haza? Van még víz a vetésünkön:
milyen nagy?
– Ühüm, mondá a tiszttartó, tele levén a szája olasz kráflival, valami
két öl magas.
– Hát az le se apad az idén?
– De még jövő esztendőre sem.
– Hat a szőlő elfagyott-e?
– Tisztára, felelt a gyászposta, egy nagy szál makaronit ficzkándoztatva
a tányérján, mely sehogy sem akart a villáján maradni.
– E biz elég baj egy lélekzetre, mondá Cserjéssy; de hát majd segítünk
magunkon valahogy. Ezentúl ötkrajczáros tarokkot fogunk játszani.
Behozzuk a klubba, hogy öt krajczár legyen a blokk tíz krajczár helyett.
Legalább látni fogja a kormány is, hogy nagyon komoly az ország
állapotja.
A tiszttartó ez alatt bevette a töltött káposztát is. Szokva volt a
gyors munkához. Most aztán mindjárt bővebb beszédű lett.
– Hanem hát a kár még is némiképen haszonra fordult. A tavalyi boraink
még mind megvannak. A fagy előtt kinálva se kellettek senkinek három
forintjával; a fagy után pedig hat forintjával keresik; három vevő is
jár a nyakamra.
– Hisz akkor hát ott vagyunk, mintha egész termésünk lett volna az idén.
S még szüretelni se kell.
– Az ám. A földeinken pedig annyi hal van, hogy a halászati jogot
kiadtam két esztendőre haszonbérbe tizenkétezer forintért. Elhoztam a
szerződést is aláirás végett.
– Tizenkétezer forintért! Hisz ennyit a buzából sem kaptunk volna.
Arany-ember ön Zászlós úr! Nyuljon ahhoz a tokajihoz. Van ott még több
is, a hol az volt. A mi egyébiránt az ötkrajczáros tarokkot illeti, azt
mondhatom, hogy az a legnagyobb pazarlás. Mikor ilyen kicsibe megy, az
ember nem vigyáz oda; szeleskedik, visszamegy az ötödik vételre, minden
dibdáb lapra betánczol; míg ha duplába megy, akkor minden ember vigyáz:
ott van az esze, poénre játszik, nem csinál semmi suskust. A
húszkrajczáros tarokk az igazi rezon-játék.
– De az Isten áldjon meg Mukikám! szólt közbe türelmét vesztve a szép
házi asszony. Beszélj már valami másról is, mint tarokkról; nem elég,
hogy déltől éjfélig ütitek, hanem még reggeltől délig is arról
beszéltek, hogy milyen volt a játék, mintha tudós felolvasás, érdekes
vita, szinpadi előadás, vagy nevezetes politikai esemény volna, a mit
átéltetek.
Muki csettentett a nyelvével és odahunyorított Lenczi felé.
– Szja ha! Ki mit nem ismer, azt nem kivánja. A ki a tarokkot nem
ismeri, az nem tudja, hogy mi az? A mi egy hadvezérnek az ütközet, a mi
Gorcsakoffnak a keleti kérdés; a mi a poetának a drámája első előadása,
a mi a bálbamenő lánynak a kottilion, a mi a doktornak az ispotály: az
nekünk a tarokk. A tarokk olyan pályatér, mely kipróbálja az észt, a
bátorságot, a jellemet. A tarokk a búelfelejtető, a vigasztalás ezer
bajban. A tarokk ellenségek kibékítője, a mely a pártok közti
külömbséget megszünteti. Még a börtön sem börtön, ha tarokkozni lehet
benne. S ha egyszer pokolra megyünk, a mivel nagyon biztatnak bennünket
a papok, csak valamelyikünk egy játék tarokkot lophasson be oda a szür
ujjában, fittyet vetünk Luczifernek! Aztán ez valóságos magyar nemzeti
játék. Ezt játszák a Kárpátoktól az Adriáig. A bécsiek is tőlünk
fogadták be. Mi hoztuk be e játékba azon reformokat, miket az egész
világ elfogadott. Hogy a hármast nem kell kijátszani, csak a kettőst, s
hogy a szólónak a konzolácziója hatszorosa a kettősének, s hogy a kontra
nem jár reciprocitással: a mi juridikai nonsens. És elvégre mi bajotok
nektek asszonyoknak a tarokkal? Ugyan ne legyetek háladatlanok iránta.
Ez a valóságos ascetai cingulum. Ha szent Antalnak a pusztában tarokkja
lett volna, az ördög nem kisértette volna meg szép asszony képében. A
tarokk-kompánia valóságos tűzkármentesítő-társulat szép szemek
gyujtogatásai ellen. Mert nincs az a szerelmi biledú a világ legszebb,
legcsábítóbb asszonyától, a mi fölérjen azzal, mikor együtt van a
skartban a skiz és huszonegyes. A mely férj tarokkozik, az a feleségét
nem csalhatja meg. Az a keserű pipafüst, a mit estenkint hazavisz a
ruháján, a tanubizonysága hűségének.
– Hiszen azt elismerem, hogy te vagy a világon a legjobb férj; de épen
azért szeretném, ha e helyett az időmegölő, egészségrontó játék helyett
valami más mulatságot találna a férjem.
– Milyenek például, vágott közbe Cserjéssy: selyembogarakat etetni,
karthandlikat ragasztani, lombfürészszel óra-állványokat faragni. Vagy
talán kvartetteket rendeznénk; én fuvoláznék, Lenczi hegedülne, a Gazsi
meg a Józsi pedig kontráznának.
– Szavamba vágtál s nem engedted végigmondanom. Olyan időtöltést
értettem, a mi az én férjem tehetségeihez méltó, a mi lelkét betölti,
értékét hatványra emeli.
– Csak nem kezdhetek el vénségemre valami eddig el nem sajátított
tudományt tanulni.
– Miért nem? Látod, a király még most is tanul. Mennyi nyelvet tud.
– Azért ő király, hogy több esze legyen, mint másnak. Mikor én király
vagyok (t. i. mikor osztok) akkor én is okosabb vagyok, mint az a másik
három, a ki játszik.
– Minden nagy embernek van valami nemes időtöltése, folytatá a menyecske
a leczkét, a mivel azt a hézagot betölti, a mi rendes nagy
életfeladatából üresen marad. Látod, Deák Ferencz szobrokat faragott,
Garibaldi regényt írt, Kossuth csillagászattal és botanikával
foglalkozik s Türr tábornok csatornát épít és népnevelésben fárad.
– Igen, mert egyik sem talál magához méltó partiet; de kerültek volna
csak együvé mind a négyen: tudom, hogy azok is mindig tarokkoztak volna.
– Hejh! volnék csak én férfi!
– No, azt én sehogy se szeretném.
– Ne volna csak a ti barbar előitéleteitek által minden magasabb
életpálya elzárva előttünk, asszonyok előtt!
– Tán gyorsirónő szeretnél lenni?
– Oh kérem, kicsit magasabbra gondolj.
– Vagy épen képviselő?
Lenczi közbeszólt:
– Megbuktatná nagysád a férjét; mert nagysádat küldenők el helyette az
országgyülésre.
– No, a mi az ékesszólást illeti, vágott bele a poéta.
– Camoens úr! Utasítá őt rendre egy lesujtó villám kiséretében szép
szemeiből a delnő.
– Volt szerencsém a nőképzőegylet gyülésén.
– Vannak pályák, a miken a tett beszél; heveskedék a szép asszony.
– Igaz ez! sietett segítségére a tiszttartó. Teszem föl az ilyen pompás
turósbéles.
– Kérem, szólt az úrnő aprehendálva. Azt a szakácsném csinálta, én
komolyabb eredményű tetteket értek.
A tiszttartó úr bizonyítá, hogy komolyabb eredmény ennél a túrós
bélésnél nem lehet a világon.
– Haha! Nevetett Muki. Az én kis feleségem utoljára a katonai pályát
irigyli tőlünk. Még kedvet kap Merkus kisasszonytól a hollandi szerb
amazontól.
– Így van az. Duzzogott a szép háziasszony. Nálunk, a hol a munkát a
férfiak magukra nézve megalázónak tekintik, a nőkre nézve viszont oly
elérhetlen megtiszteltésnek tartják azt, hogy nem akarják velük
megosztani. Amerikában a nők még orvosok is lehetnek.
– No csak az hibáznék az én boldogságomból, pattant fel Muki; hogy az én
feleségem eljárjon a bonczterembe, holt embereket trancsirozni! A hideg
is kilel a gondolatjától is. Soha se enném meg a keze főztét többet.
Most aztán doktor Farkason volt a sor lándzsáját fölemelni.
– De hát, hogy lehet ily megvetőleg nyilatkozni az emberi tudományok
legmagasabbikáról: a boncztanról? kedves barátom. A boncztannál kezdi az
ember megismerni az Istent, teremtő bölcsességének legmagasabb
remekművében. Az csak a laikusra nézve oly borzasztó, a beavatott egy
egész új világot fedez fel a bonczkés nyomán, mely csodálatosan
összefügg, minden atomjában egy közös czélra összeműködik, a mely
czélnak a neve: az élet. A haláltól tanuljuk meg, hogy mi az élet? Az
utazás a földön, tengeren és légben mind nem tár fel annyi csodát a
gondolkozó fő előtt, mint az utazás a bonczkéssel az emberi test
titokteljes birodalmában. Az nem az iszonyat, az a gyönyörködés
kifogyhatatlan tárháza.
A fiatal orvos egészen fellelkesült tudománya magasztalásában, még a
binoclit is letette, hogy szemeinek lángoló tüzét ne fogja el az ablak.
Az iró meg akart neki felelni.
– De elvégre is az orvosi tudomány csupa próza, csupa realitás, a női
kedély pedig csupa poézis, csupa idealismus: nem férnek azok össze.
– No hát megálljon Camoens barátom, elmondok önnek egy esetet, a mi
velem történt, a miből átlátandja ön, hogy scalpellum alatt is megterem
a költészet s aztán csinálhat belőle novellát, ha tetszik. – Ha
megengedi a tisztelt asztaltársaság.
– Oh kérjük.
– Hát egy reggel odajön hozzám egy atya a leányával. Elmondja, hogy ő
bánáti földes úr, gazdag ember, s ez itt egyetlen leánya, tizenhat éves.
A hölgy termete gyönyörű volt, mint a pálmasudár, telt idomok; finom
fehér kezek, s vállak, minőket a költők elefántcsonthoz hasonlítanak:
hanem az arcza sürű fátyollal volt letakarva. – És most tekintsen ön
ide, szólt az atya bánatosan s leemelé leánya fejéről a fátyolt. Egy
ijesztő halálfő állt előttem, melyről hiányzott az orr és az ajkak. A
szerencsétlen atya sírva mondá el, hogy egy roncsoló baj ily rémalakká
változtatta egyetlen gyermekét. Van-e ez ellen segítség az orvosi
tudományban? – Van! – mondám neki büszke önérzettel. – Hagyja ön
kezelésem alatt a kisasszonyt s hat hét mulva jöjjön el érte. Én ujjá
alkotom az arczát. Rám bizta leányát. – Milyen profilt kiván a
kisasszony? kérdezém: rómait vagy görögöt csináljak? ő azt mondta, hogy
beérné egy mindennapi magyar ábrázattal is. Én hozzá fogtam a műtéthez s
tökéletesen sikerült; hat hét mulva be volt fejezve feladatom. Hát uram,
tudnak-e a poéták ahhoz hasonló jelenetet kigondolni, mint a minő az
volt, mikor én a hölgynek először eléje tartám a tükröt s ő halálfő
helyett, a mit odahozott, egy rózsás arczot látott magára mosolyogni,
alig látható nyomaival a műtétnek, s csinos kis ügyes fitos orrocskával
és korallpiros ajkakkal; a miket én adtam neki! a prózai orvos.
– S nem adta önnek a legelső csókot ez ajkakkal? Kiálta fel
elragadtatással a háziasszony.
– Fájdalom, nem: vőlegénye volt már; férjhez is ment; azóta boldog
családanya. Én mindenütt későn szoktam járni.
– Te! Mondá Muki Lenczihez fordulva; nekem úgy tetszik, hogy ez a
rhinoplastikus doktor az én orromat is hosszabbra képes csinálni.
A János most meg egy levelet hozott be. Az elnök úr köszönteti a
képviselő urat, szívesen látja hat órára egy kis vármegyekikerekítési
bizottságba.
– Oh, bizony Isten! kiált fel Muki, még délután se hagynak az embernek
békét; még a fekete kávéját sem engedik nyugodtan meginni. Mondd a
szolgának, hogy elmentem hazulról. Igaz is. Mennyi az idő? Már fél ötre!
Tyű! Rég «ott» kellene lennem. Engedelmet kérek, kedves barátim. A
feleségem elmulattat benneteket. Nekem jelenésem van s a pontosság a
legelső katonaerény. Úgy-e kedves Izácskám, majd zongorázol a kedves
vendégeinknek, nem engeded őket szétoszlani. Megbocsáttok kedves
barátaim. Kérem tiszttartó úr, majd a nőm aláirja a szerződést.
– Hát nem nézed meg a kis leányodat? kérdé neheztelve a menyecske.
– Majd ha haza jövök. Nem maradok ki sokáig.
– Tudom! Hát meg se csókolsz? Te!
– Úgy! No nézd! Biz Isten. Szinte elfeledtem.
Sietett aztán «oda», a hol már türelmetlenül várták. Már le is ültek a
munkához hárman; de a negyedik helyet fentartották a számára. Ott volt a
Bátoki Gazsi is, a kinek a tegnapi «pech»-ért becsületbeli kötelesség
volt ma revanzsot adni, hogy regresszirozhassa magát: olyan formán, hogy
ma kétszer akkora pechchel dolgozott.
Arról aztán senki sem tehet, hogy a táblára annyi dupla kettős ultimo
jött fel, hogy azt éjfélután két óráig nem lehetett letisztázni.
Arra a fatális májusra következett kriminális juniusnak a legelső
napfényes délutánján kapott rajta minden ember, hogy ki merre omnibuszt
talál, meneküljön ki a zöldbe. Csak Cserjéssy Muki jelent meg a szokott
órában «ott», a hova mulaszthatlan kötelessége vezette.
Hanem bizony «ott» most minden terem üres volt.
– Hová lettek a többi rablók? kérdezé a házi szolgától.
– Azok bizony mind kimentek a Margit-szigetre.
– Ez már aztán erkölcstelenség! Egy délutánt így elvesztegetni!
Búsan járt-kelt alá s fel az üres termekben, mint «az ordító oroszlán,
keresve, hogy kit egyen meg?» De csak nem jött senki.
Az az, hogy a szöglet-szobában ott ült két czimbora: hanem azok
piketiroztak.
Aztán meg az a két czimbora olyan czimbora, a kikkel nem igen örömest ül
le valaki tarokkozni, a ki már ismeri a hitvallásukat.
Az egyik: a Sunnyogi Béni azok közé a kellemetes utitársak közé
tartozik, a kiket műnyelven «drukker»-eknek neveznek, a ki tuletroával
forpászol, tizenegy tarokkal nem mond második kettest: valóságos
«lesi-puskás», aztán olyan «debreczeni szeme» van, hogy elébb a
szomszédja kártyájába pillant bele, csak azután a magáéba. Nem örömest
veszik be «negyediknek».
A másik, a Csopaki Gyuszi, az meg azzal a virtusával tündöklik, hogy a
játék alatt mindig «beszél» s vannak neki olyan stereotyp mondásai
mindenre, hogy már a verebek is értik.
Ha más veszi fel a skartot, azt mondja: «birja békével»: ez azt jelenti,
hogy neki jó kártyája van; ha pedig azt mondja: «inkább a felebarátom»,
akkor gyöngén áll a dolga, nehogy az együtt játszó «bivaly fővel»
kontrát mondjon. Ha pedig kontrát akar mondatni, így szól: «tiszteli a
tanyi plébános». Ha ütésben akar maradni, előre kiveszi a kártyát s azt
mondja: «mint a kijáró kutyát». Ha azt akarja, hogy az együtt játszó más
szint hijjon a megkezdettnél, azt mondja: «sorba tánczol a magyar»; ha
azt akarja, hogy a segítő tarokkozni kezdjen, akkor így szól: «Hja a
báró nevezetes ember volt». (Arról volt nevezetes, hogy soha se hítt
tarokkot.) Ha kis tarokkal esik jól az ütés, azt mondja: «angol ész!» ha
nagygyal kell ütni: «hegyibe a gémmel!» ha singletont kell híni: «wen
hängt man in England?» ha nincs több ütés, azt mondja: «le a csizmával!»
Ha feljebb kell ütni, ez a szava: «höher Peter!» s ha nem kell több
ütés, megvan épen a harminczhárom, az ujja bütykével kopogtat az
asztalra. Ha nála a pagát, s félti, hogy elfogják, azt mondja: «baj van
Köpeczen», a gyöngeszivű ellenfélt zavarba hozza az ilyen rémszavakkal:
«padra vele!» – «fogom a fülit!» – «ez már meghótt!» Egy szóval egy
egész tolvajnyelv áll a rendelkezésére, melylyel azt, a ki nem érti, ha
gábliba kapják, úgy elpüfölik, mint a kétfenekű dobot. S meg azután
mikor a partie ki van játszva, akkor elkezd veszekedni az együttjátszó
társával, hogy miért játszott rosszul? Miért rontotta őtet? Mért
hajtotta meg a hosszú színnel? Ha ezzel indított volna, azzal a partiet
okvetlen megnyerték volna. Akkor aztán goromba; kiabál s nincs emberi
hatalom, a mely kidisputálja a jussából. Hát ezt se örömest invitálják
az asztalhoz.
Hanem hát azt mondja a példabeszéd, hogy «az ördög, mikor megéhezik,
legyet eszik». Már pedig ördög nem olyan éhes az emberhúsra, mint a
szenvedélyes tarokkista. Más társak hiányában Muki e végső eszközhöz
folyamodott: szétrobbantani a pikét partiet.
A mi így megy:
Az ember odaül majd az egyiknek, majd a másiknak a háta mögé: aztán
belebeszél a játékba; «ezt tedd le! azt tartsd meg! Ebből híjj! Arra
tartogass!» Utoljára megunja mind a kettő, abba hagyja a filkózást s
akkor aztán «tarokk geht vor!»
Hárman hát már volnának. De hármasban nagyon fárasztó a játék. Azonban
érkezik a negyedik is.
Valaki a biliard-teremben el kezd egymagában tekézni. Ki lehet ez a bús
remete?
A bizony Dugodi Marczi. Ez is jó tarokkista volna: csak egy hibája van,
a miért nem szeretnek a szolgálatával élni: az, hogy soha se vesz ki
pénzt a zsebéből; ha veszít, felirja krétával az asztalra, s azt mondja,
hogy majd megadja holnap; de lady Macbethtel tart, hogy «ily holnapot ne
lásson a nap!»
– Nem volna kedved beállni negyediknek? próbálkozik nála Cserjéssy Muki.
A sok léhütő mind elment a Margit-szigetre.
– Hiszen ha pénzem volna, magam is a Margit-szigeten volnék, nem itt.
– Hát nincs pénzed?
– Ez te előtted még ujság?
– Hát adok én neked ötven forintot.
S adott kölcsön ötven forintot, csakhogy ki legyen egészítve a játszma!
Valljuk meg az igazat: egy kis ambitio is dolgozott benne. Közönséges
embereket legyőzni nem virtus, de az ilyen kipróbált vitézeket megverni:
no az lesz a dicsekedés! Föltette magában, hogy nagyon fog vigyázni. Nem
fog bízni a királyokban. Számlálni fogja a kiment tarokkot s az ellenfél
ütéseit (nem a magáét: az rossz taktika). Ki nem adja a kettős tarokkot
a huszonegyes mellől. Megmarad az első vételnél okosan. Ha rosszul jár a
kártya, akkor segít rajta «csipéssel», «puffolással», «duplán emeléssel»
esetleg «helyet húz», egyszóval minden fortélyát fogja gyakorolni.
S minthogy a másik három is ugyanezekkel a szent fogadásokkal ült le,
annál fogva megtörtént, hogy két tourt is körül osztottak, a nélkül,
hogy egy partiet kijátszottak volna, egyik mondta: «forpász», másik
mondta: «czupász», harmadik mondta «undpász» (miről nem tud se Adelung,
se Párizpápai) s aztán összecsapták a kártyát: a mi igen jó mulatság.
A mint ilyen kedélyesen mulatnak, ime érkezik nagy sebten még egy
ötödik, Lőrincz czimbora.
Nincs alkalmatlanabb ember a világon, mint az ilyen elkésett ötödik
ember, a ki még azonfelül kiszolgált képviselő is. Retteg tőle, a kinek
a háta mögé beveszi magát «bibicz»-nek. Annak okvetlenül balszerencsét
hoz. Dirigál, kritizál, polemizál, szekiroz, ámbetiroz, anekdotázik,
tanít, oktat, filozofál, biztat, beugrat; s aztán csak ne segítene!
Némelykor «zwei Mann hoch» megy a partie, négy játékos négy bibiczczel.
Hatan dirigálnak s végül nyolczan veszekednek.
– Tyhü bátyám! Hogy mer leülni a játékhoz ezekkel az országos rablókkal?
Kiálta föl Lenczi, mikor belépett. Hiszen jobb volna magának a bugaczi
csárdában ott felejteni a tárczáját, mint ezekkel kártyázni. Lehúzzák
ezek magának még a csizmáját is. Hisz ezek zsiványok.
Nem kell hinni, hogy ez gorombaság: ha a tarokkjátszónak azt mondják,
hogy «zsivány!» vagy «nagy kutya!» az arra önelégülten mosolyog: ez csak
megtiszteltetés.
– Dejszen, tanítom én őket emberségre! mondá Muki, épen egy hatalmas
recontrát verve a nyakukra, mely a saját ötvenforintjából is
visszahozott neki tizenhárom kemény blokkot.
Ilyenkor aztán Csopaki Gyuszi rágyujt a veszekedésre, hogy elfelejtesse
magával a fizetést.
Muki pedig nagyra volt a diadalával.
Törte őket, mint a pozdorját!
Ez alatt hoz neki a klubb-szolga a réztálczán egy levelet. Épen osztó
volt, ráért elolvasni. Ez volt a tartalma:
«Kedves drága nagyságos úr».
«Minthogy a nagyságos asszony engem ma minden igaz ok nélkül felpofozott
és elkergetett, azért már most én se hallgatok tovább. Kibeszélek rá
mindent. Hogy a nagyságos asszony a nagyságos urat csalja. A míg a
nagyságos úr a klubban kártyázik, addig a doktor minden este eljön.
Mindenféle ajándékot hord a nagyságos asszonynak egy skatulában. S
theázás után ott marad éjfélig is. Csak a mikor sejtik, hogy a nagyságos
úr már hazajön, akkor távozik el. A János szokta kiereszteni, de én
azért tudom. Nem bánom, ha becsukatnak is, de én tudatom ezt a nagyságos
úrral; mert én becsületes személy vagyok, alázatos szolgája: a Nanette».
Cserjéssy Mukit ez a levél annyira megkonfundálta, hogy mikor Csopaki
Gyuszi azt kérdezte tőle, hogy mennyi van az ütésben? a mit az osztó
kötelessége evidentiában tartani, azt felelte neki, hogy huszonkilencz;
pedig csak huszonnyolcz volt, annál fogva Gyuszi dámát smirolt király
helyett s egygyel kurtábbra ütött ki a játszma, mint kellett volna:
pedig harmadik vétel volt és kontra, s a helyett, hogy ők kaptak volna
harminczkét blokkot, fizettek kilenczet; a mi negyvenegy különbség.
Rá is támadt érte Gyuszi keményen:
– Hát tökmagban játszunk, vagy mi! Akkor üljünk le inkább pitykövezni!
Vagy tarokkozzék az ember, vagy szerelmes levelet olvasson: de ne együtt
a kettőt! Míg Sunnyogi Béni gúnyosan köszöné meg Mukinak a jó
szolgálatot: «az Isten áldja meg még a familiáját is!»
Muki nem törődött azzal, hogy szidják: az a levél fúrta az agyát.
Csinált is suskust a következő játékban: a biztos játékot elvesztette
egy renonszszal.
– Úgy játszottál, mint egy «kis kutya!» Feddé őt Lenczi, a fülébe fújva
a szivarfüstöt hátulról. Ha így játszol ezekkel, a feleséged
sequestrumot fog rád kérni.
Feleség!
A következő játékban aztán az történt vele, hogy kimodta az ultimót
pagát nélkül. Lett belőle nagy fizetség! De még nagyobb a hahota.
– Te pajtás. Súgá neki Lenczi a fülébe. Ha valami sürgős dolgod van, hát
én szivesen átveszem ám a helyedet.
Muki a szeme közé nézett; aztán elnevette magát.
– Dejsz a lovamat tegye bolonddá bátyám, ne engemet! A ti kópéságtok
volt ez a levél, jól tudom. Ismerem a tréfátokat. Így akartok megugratni
a tarokkasztal mellől. Hahó! Vén rókával van dolgotok. Nincs ma első
április!
S csak azért is megülte a helyét.
És aztán czáfolgatta magában azt a levelet.
«Hiszen, hogy doktor Farkas estenkint odajár a házhoz, az nagyon
természetes: ő a háziorvos s a kis lány beteg. Hanem hogy az asszonynak
udvarolna: ahhoz ő nagyon becsületes ember. S hogy az asszony elfogadná
az udvarlást, az meg épen lehetetlen; hiszen előtte volt, mikor még
leány volt: akkor ki nem állhatta. Cselédpletyka! Ki hallgatna rá. A
féltékenység: betegség. Épszivű ember nem féltékeny. A féltékenységgel
meggyalázza az ember magát is, meg azt is, a kit félt. És nem használ
vele senkinek. Sőt úgy lehet, hogy az ok nélkül féltett, miután
féltetik, keres rá okot, ha még eddig nem volt. Teljes bizalom az
csupán, a mi a hűséget is biztosítja. Tűzbe az ilyen komisz
árulkodással. Az asszonyra nem kell vigyázni.»
– Vigyázzon a dámára bátyám! löké őt oldalba Lenczi.
Muki felriadt.
Csak az történt, hogy a Csopaki Gyuszi ütött a dámával, mikor ő nála
volt a király.
– Vannak Spekulaczionszdámák a világon, figyelmezteté Lenczi.
«Ki mehet el az asszonyok eszén? tépelődék magában. Hátha a szeszély
erősebb, mint a józan ész? Hozzájárulhat a csábítás, az alkalom és az
unatkozás. A boldog férj elhanyagolja nejét, s az egykor megvetett imádó
rajong érte. Az ördög nem alszik.»
Muki kezdett olyan rosszul játszani, hogy Lenczi felkelt mellőle. «Nem
nézhetlek tovább. Hiszen elveszted te ezekkel az ingedet is: elveszted
te a tarokkon még a feleségedet is».
… Feleség!…
«Csak azért se megyek el innen!»
Egyszer aztán volátot kapott, mint felvevő. Ez hallatlan az
annalisokban!
Még örült neki.
Felfordult világ volna az, ha valaki egyszerre szerencsétlen volna a
játékban is, meg a szerelemben is.
Hanem aztán egyszer «nagy» kártya jött a kezébe. De most félreütötte a
fejéből az üldöző rémeszmét, odavágott az asztalra, kimondta a szólót
ultimóval.
Megkontrázták.
Rekontrázta.
Elfogták a két egészséges királyát. Elfogták a huszonegyesét. Négy skart
volt ellene. Utoljára elfogták a pagátját. Az osztó, Dugodi Marczi az
utolsó ütésnél a könyökét az asztalhoz üté, és aztán a karját végig
csapta az asztalon, a mi napkeleti virág-nyelven annyit jelent, hogy
épen harminczhárom az ütés: dupla a vesztés.
Már egy ilyen elementáris katastrófa elég indok arra a játszónak, hogy
rögtön letegye a kártyát, fizessen és felkeljen a helyéről. Nem is
veszik rossz néven neki.
Lenczi mindjárt oda ült a meleg helyére, tovább játszani azokkal a
rablókkal.
Cserjési Muki pedig bandukolt hazafelé.
A városház tornyában épen tizenkettőt vert az óra. Ilyen korán még soha
se ment haza a klubból.
De hát vajon lehetséges volna az?
Hogy egy olyan nő, a ki mintaképe az erénynek, ezzel az ártatlan őszinte
arczczal megcsaljon egy férjet, a ki úgy bízik benne? Hogy egyetértsen
az ő legbizalmasabb barátjával, a kinek a becsületeért tűzbe-vízbe menni
kész volna?
Biz az pedig megtörténhetik; száz franczia dráma és vigjáték közül
kilenczvenkilencznek ez a szövege. A falusi ember feljön Pestre, elmegy
a szinházba, lát három ilyen drámát egymás után s gustust kap hozzá,
hogy a negyediket maga játszsza el.
De hát mit vétett ő, hogy ilyen nagy csapás érje?
Azt, hogy szeret tarokkozni?
Hát valami bűn ez? Hiszen ha ő is menyecskék után járna, ha félrerúgna,
ha jobbra-balra udvarolna, akkor megérdemelné, hogy visszatromfolják, de
tanuja rá az egész «buffet», hogy még a képviselőházi Hébéknek sem
szokott soha szépeket mondani.
Vagy ha részeges volna, kótyagos fővel vetődnék haza, a hogy sokan
mások, megérdemelné, hogy megútálják; de hiszen még a vacsorázást is
elfelejti a tarokk mellett; annyira tiszta életet folytat.
Vagy ha goromba, veszekedő volna, vagy épen garázda, sőt verekedő; akkor
megérdemelné, hogy az asszony másutt keressen vigasztalást, de hisz ő a
leggyöngédebb férj a világon: a feleségét ő is «fiam»-nak nevezi, az is
«fiam»-nak nevezi őtet, soha egy «uram!» vagy «asszonyom!» szó elő nem
fordult közöttük.
Vagy hogyha hazardjátékot játszanék: ha nasi-vasi bank, roulette, makao
volna a szenvedélye, ha a maga, felesége és gyermeke vagyonát
elprédálná, akkor megérdemelné, hogy az asszony el is hagyja; de hisz ő
csak tarokkozik! Az pedig nem kártya; az csak mulatság. Hát valamivel
csak kell az embernek magát mulatni! Az ember azzal mulatja magát, a
mihez passiója van.
De hát ha ez a legnagyobb hiba?
A «hét fő bűnért» megbocsát az asszony; de nem bocsátja meg azt, hogyha
unatkozni hagyják!
Hirtelen akad, a ki vállalkozik rá, hogy mulattassa s az asszony –
háladatos hozzá!
Csak az a kérdés, hogy mivel mulattatják s miből áll a hála?
Ha úgy volna, a hogy az árulkodó levél mondá? Az a doktor!
Az rettenetes volna!
Szállásának az az előnye volt, hogy egy kávéház volt a házban alant, a
mi nyitva volt éjfélutánig: nem kellett a kapusnak csengetnie s
várakozni az utczán, zaj nélkül haza juthatott.
A mint szállása ajtajához ért, az a meglepetés várt rá, hogy az előszoba
ajtaját nyitva találta: nem volt bezárva kulcscsal. Ide a tolvajok is
bejöhetnének.
Hanem ott volt az előszobában a János. Az az, hogy fel volt még öltözve
s nem feküdt, csak ült a padon; de azért aludt, hanyatt szegve a nyakát,
s a fenékig égett gyertya kanócza vég lobbanásaival megvilágítá a
feldült palaczkokat, a mik az asztalon hevertek, annak a bizonyságaul,
hogy a hős nem esett el a nélkül, hogy előbb több ellenségnek ki ne
ontotta volna a vérét.
Ez az egy hibája meg volt a Jánosnak. Egész nap józan, megbizható ember
volt; hanem a mint eljött a «hora canonica», hogy nem volt rá szüksége
az uraságnak többé, akkor sietett átszellemülni.
Most is abban az állapotban volt.
Cserjéssy Muki felrázta őt az álmából.
János, a mint féllábbal még az álmok boldog országában, e szomorú
siralom völgyébe erőszakosan visszaidéztetett, nehezen engedelmeskedő
nyelvvel hebegé:
– Hem-hüm, doctor úr, hát már ilyen korán eltetszik menni?
No még olyan nagyon ember meg nem örült a «doctor in absentia»
promoveáltatásnak, mint Cserjéssy Muki.
– Micsoda dokkktorrr te, akkkasztófára való! förmedt fogcsikorgató
dühvel a szerencsétlen álmadozóra s torkon ragadta és megrázta, mint a
macska az egeret.
– Jézus Mária, a nagyságos úr! hörgé ijedten az életre riasztott.
– Micsoda doktor? vallatá tovább a kegyetlen inquisitor. Megmondj
mindent, mert pozdorjává törlek.
– Ott van a szobában, hebegé a János, halálra ijedve.
Muki elereszté az inas torkát s rohant a neje boudoirja felé.
Az ajtót csakugyan zárva találta. Be volt reteszelve.
De «mi az egy magyarnak» mikor megharagszik? Egy taszítására kipattant a
zár az ütközőből s ő ajtóstól rohant be a szobába, szikrát okádó
kedvében vérivó dühének.
Csakugyan ott találta őket együtt. A doktort és Izabellát.
Az rettenetes látvány volt!
Egy kicsi kerek asztal mellett ültek, egymással szemközt.
A doktor kezében volt egy éles kés: – Izabella kezében volt egy hegyes
horog.
És előttük a kerek asztalon feküdt – egy levágott emberi kéz.
Cserjéssy Mukinak a rémülettől úgy felmeredtek a hajszálai, hogy a
kalapja is kiesett a fejéből. A háta lúdbőrzött, s a tíz ujja
szétmeredt.
– He – hü – me – mi – mi e? hebegett először, aztán nagyot ordított:
«tűz van!»
A doktor felkelt a helyéről csendesen s azt mondá neki nyugodtan:
– Ugyan ne csapj valami nagy lármát. Feleséged anatomiát tanul. – «Az
ember azzal mulatja magát, a mihez passziója van».
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hogyan tetszett Cserjéssy Mukinak ez az «excuse?» azt nem tudom: hanem
azóta nem jár a klubba tarokkozni; de otthon marad szépen és nem engedi
a feleségét anatomiával foglalkozni. – Au contraire!