Egy történetet mondok el, a mit a sóvilágban hallottam néhány év előtt.
A wieliczkai sóbányákat látogattam meg.
Jól tudom, hogy untatni fogom vele az olvasót, de mivel épen ily
realisztikus világban élünk, már csak tessék rászánni magát, hogy ha a
mesét magát meg akarja tudni, előbb kétszáz sóbavágott lépcsőn szálljon
le velem és tudja meg, hogy mi az a só-világ odalenn.
Az egy tündér-palota a föld alatt; nem egy, de hat-hét egymás
emeletében. Semirámis függő kertei, de megfordítva: nem egymás fölé, de
egymás alá építve, tavakkal, a mik egymás fölött függnek, és lakosokkal,
a kik egymás fölött élnek. Legfölül maga a város – a napfényen – és
annak lakói; de alatta kétszer annyi lakó.
Egy pásztor fedezte fel az egész sóbányát, azt hitták Wieliczkának;
annak a neve lett megörökítve.
Most hét egymás alá ásott bánya van e tömör drágakőbe faragva, mik
együtt 240 méternyi mélységet képeznek s alattuk még a megmérhetetlen
kőtömeg, minek mélységét még az artézi kútfuró sem mondta meg eddig;
hossza 3300 méter, széle 1200 méter az embervájta labyrinthnak, melybe
tizenhárom akna vezet. Minden bányarésznek fejedelmi, történelmi neve
van: egy ország, egy história emléke az, százszorta nagyobb, mint a
pyramisok; és mennyivel áldottabb. A kincs, a mit a felvilágnak,
átadott, háromezer millió forint értéket ád ki első fölfedezése óta. S e
háromezermilliónyi kincset Európa megette, elvigadta, szerelemben
elcsókolódta, háboruban vérül kiontotta. Háromezermillió forint ára só
volt az!
Most ennek a helyén óriási tömkelegek vannak, egymást átszelő
folyosókkal, távjáratokkal, titáni barlangüregekkel, fejedelmi
tróntermekkel, székegyházi boltozatokkal. Suwaroff orosz tábornok e
század elején egyszer az egész táborával, három napig rejtőzött e
sóbánya üregeiben, mint ez a bánya évkönyveiben fel van jegyezve. A
magyar-osztrák uralkodók ittjártáról is tanuskodnak ez évkönyvvek, s az
emlékeket tartogatják a tiszteletükre faragott termek, obeliszkok,
egy-egy sóbavágott tündérpalota, oszlopokkal, caryatidákkal, cherubimos
oltárokkal, művészi szobrokkal – mind sóból, miket ha hátulról a fáklya
megvilágít, úgy ragyog tőlük az egész, mint Szent János álomlátta
menny-palotái.
Némelyikben egy-egy tó is van, mely fölött lenge csónak szállítja át az
utazókat; a legmélyebb akna, a Kloski fenekén pedig van egy tengerszem,
a melyről az a monda, hogy annak nincsen feneke.
Egy vén lengyel felügyelő, ki a bányahelyiségeket mutogatva, velem járt
s vezetett só- és falépcsőkön, bivalybőrös sülyesztőkön, csónakokon, s
minden lehető és lehetetlen utakon keresztül, ismétlé előttem azt a
mondát, midőn a Kloski üregében a magas mellvéd előtt megálltunk, utána
bámulva az aknakútból lassan alászálló égő zsupp kévéknek, mik a titáni
üreget bevilágították, s annak vízfenekéről visszatükröződtek:
– Ennek az aknának nincsen feneke.
Azt én nem akartam hinni.
Az akna még a hajdani római mintára van vájva, minőt a tordai sóaknában
láthatunk, kuposan, mint egy üres czukorsüveg. A tűzvilágításnál szépen
kivehetők a só rétegei, mik nem úgy vannak lerakodva, mint más kőé,
gránité, paláé: függőlegesen, vagy miként egy eldült könyvcsoport; a só
rétegei úgy mennek, mint egy kettészelt vöröshagymán látjuk, a réteg
fenn kezdődik s aztán elliptikus körhajlásban indul lefelé, a másik
oldalon ugyanazon réteg vissza kerül, de a legszélső rétegek már az
eddig el nem ért mélységben vesznek el középiveikkel. Az egész kupterem
szürkésbarna és márványvörös, pedig közelről tiszta fehér átlátszó
kristály. A tengerszem lenn a fenéken fekete, mint a bűvtükör.
– Bizony ennek pedig nem lehet elérni a fenekét! – bizonyítá vezetőm, a
vén felügyelő. Mert ha el lehetne érni, régen megtalálták volna ottan
azt a szép asszonyt, a ki ottan fekszik.
– Hogyan? Egy szép asszony került e tengerszem fenekére.
– Bizony; a szép Starzeczky grófnő, a kit maig is keresnek ott lenn; s a
kinek az arcza bizonyosan most is olyan mint száz év előtt volt, mikor
innen oda leesett. A gyásztörténetről emlékezik a kereszt itt hátunk
mögött.
Valóban egy roppant nagy kereszt volt ott a sófalba kidomborítva, és a
kereszten végig valami lapidaris betük sorozata; de a mit nehéz volt már
elolvasni. A só nem jó monumentum.
Egy női név: «Lenora» kivehető volt még rajta.
– Anyámtól hallottam még, – beszélé a felügyelő, – hogy sokáig
igyekeztek a szép grófnőt megtalálni a sótengerszem fenekén; de semmi
horoggal nem birták elérni, Megkisérlék aztán buvárharanggal leszállni a
vízbe: hanem a sóval telt víznek oly irtóztató nyomása van a mélységben,
hogy ember ki nem állja; a tüdeje elfullad, a füle vért ömleszt,
kénytelen visszakérezkedni.
– Azt csodálom, hogy a hulla magától vissza nem jött a víz színére; hisz
a sótelt víz különösen nem engedi az emberi testet elmerülni.
– Igen ám, mert harmincz fontnyi arany ékszer volt a nyakán, derekán és
karjain; az tartja odalent; inkább is az aranyért, és a drágakövekért
jártak utána olyan nagyon.
Kezdett érdekelni ez a történet.
Kértem a felügyelőt, hogy mondja el, mit tud a sótengerszem halottjáról?
Azt felelte rá, hogy az hosszú történet; nem lehet itt elmondani.
– Talán odafönn a vendéglőben, egy két pohár szomorodni mellett inkább
lehetne?
Az inditvány elfogadtatott.
– Hanem előbb kisértse ön meg ezt a viszhangot, mondá az öreg. Kiáltson
valami szót.
«Pax tecum!»
A sóakna ürege tizenháromszor egymás után verte vissza e szókat.
Egy pisztoly-lövés mint pelotontüzelés hangzott benne.
Este felé megérkezett az én öregem; együtt vacsoráltunk; a bor
beszédessé tette, s lassanként rátért a világhírű sóbányáról a szép
asszony történetére.
– Mert hát, uram, onnan ered minden baj a világon, hogy nem jó az
asszonynak mindent tudni. Voltaképen semmit se kellene az asszonyoknak
tudni; se írni, se olvasni. A parasztnak úgy sem használ az semmit, az
úri nő meg tartson magának diákot, a ki felolvasson neki olyan
könyvekből, a miket a gyóntatója helybenhagyott; annak diktálhat is
levelet, ha szükség van rá, s ha azt a gyóntatója elolvasta és helyesnek
találta, el is küldheti. Az asszonynak csak annyit kellene tudni, hogy a
férjének engedelmeskedjék, hogy szépen fel tudjon öltözni, hogy a háznál
minden rendben legyen, hogy az ebéd idején elkészüljön, a leves meg ne
kozmásodjék. Tudjon egy kicsit hárfázni is, ha uriasszony, vagy
cziterálni, ha szegény; himet varrni, ha dáma; zsákot foltozni, ha
menyecske; járjon a templomba szorgalmasan, tudja könyv nélkül a
miatyánkot, a hiszekegyet, meg az üdvözletet. Értsen a
természettudományból annyit, a mennyi a csirkeköltetéshez szükséges és a
chemiából, a mennyi a május hurka elkészítéséhez kívánatos; legyen annyi
algebrája, hogy a rovást össze tudja számítani; tudjon annyi geográfiát,
hogy betaláljon a városba hetivásárra; kedvelje az archaeologiát úgy,
hogy az ős anyja ruháit megbecsülje s a divaton ne kapjon; a mechanikai
gépek közül alaposan tanulja ki a kerekes guzsalyt, meg a motollát; ha
botanika kell neki ott a virágos kert, meg a káposztás kert; az orvosi
tudományhoz, a míg fiatal, úgy sincs semmi köze. Fiatal asszonynak nem
szabad betegnek lenni, vagy ha beteg, nem illik róla panaszkodni; mert
mindjárt mást gondolnak; ha pedig megvénül, úgy is tudja magától a
kuruzsolást, kancsérolást. A titkos tudományokból birja az arkánumokat,
hogy mit kell a hizó disznónak adni, mikor nem akar enni s mitől lesz a
ludnak kövér mája; mit kell a földi bodzával mívelni, hogy a férgek
kihulljanak a házi állatokból? s a meteorologiából tanuljon meg annyit,
hogy mikor a pókok hálót fonnak a szabadban, akkor hozzá lehet fogni a
nagy szapuláshoz, mert tartós jó idő lesz. A mi pedig a magas politikát,
a férfiak dolgát illeti, ott «a te neved: hallgass!»
Ez volt az én Brankó barátomnak a programmja az asszonyokra nézve
általánosságban.
– Mert ha az asszony mindent akar tudni, az csak veszedelem ő rá nézve,
– folytatá az öreg, a specialis esetre alkalmazva nézeteit. Ez volt a
baj Starzeczky Lenóra grófnénál. Az apja Kázmér király idejében
bányagróf volt a wieliczkai aknák fölött. Nagyon megszedte magát. Nagyon
okos ember volt; messzire járt az esze. A sok pénzt a mit szedett, nem
verte nagy uradalmakba, a miket az ember, ha megriasztják, nem vihet
magával a szomszédországba, hanem összevásárolta a legdrágább
ékszereket, a mik csak kaphatók voltak hetedhét országban. Azt mondta,
hogy az egyetlen leánya kedvéért teszi. Fia nem volt. Meg is nézték a
szép Lenórát, mikor vasárnap a templomba ment; minden úrnapján más-más
drága-köves láncz a nyakán, bogláros párta a fején, gombok a mentéjén,
öv a derekán. Egyszer csupa karbunkulus, másszor csupa «macskaszem,» a
mi a sötétben is világít. Aztán rubintok, akkorák, mint egy pálinkás
pohár feneke. Azt mondják, hogy megér egy milliomot, a mit a bányagróf a
leányára ráhalmozott. Tulajdonképen nem is annyira a leányáért, mint
azért, hogy ne járjon hiába, ha egyszer netalán mennie kellene
valamerre, ha egyszer netalán eszébe jutna Kázmér királynak megkérdeni,
hogy miért van a vieliczkai bányagrófnak mindig sok pénze, neki pedig
soha sincs? Hanem hát király ő felségeiknek is jó az, a mi az
asszonyoknak, hogy nem kell nekik mindent tudni. Starzeczky gróf csak
egyre gazdagabb lett, aztán nem volt neki fia, a kire a nagy
szerzeményét ráhagyja. Hanem volt egy unokaöcscse: Wratislaw, szinte
Starzeczky. Azt gondolta, hogy ezzel összeházasítja a leányát s aztán a
családban marad a vagyon. Egy kis akadály volt ugyan a közel rokonság;
de azt el lehetett hárítani pápa ő szentsége abszolucziójával, mely
mindent jóvá tehet. A nagy prédikátor, a szent Klinkowstrőm a mult nagy
bőjtben szépen megmagyarázta ezt nekünk a prédikátiójában. Már Ábel és
Kain, mikor egymásnak a hugait nőül kérték: Kain Ábel hugát Aklimát,
Ábel meg Kain hugát Lebudát: elébb Rómába írtak engedelemért, s csak
miután onnan megkapták az absolúcziót, mentek a paphoz. Külömben most
mindnyájan törvénytelen gyermekek volnánk.
– De már ennek az örömére igyunk egyet.
Brankó nem volt az az ember, a ki kétszer kináltatja magát, hanem inkább
az az ember, a ki kétszer iszik egy kinálásra.
– No – hát összekeltek szépen. Egymáshoz illő szép pár voltak. Wratislaw
igazi nyalka mazúr, Lenóra is derék egy vászoncseléd. Hanem hát az új
házasok nem voltak boldogok. Az ifjú asszony nagyon sokat tudott már. A
vén apja elég ostoba volt, hogy franczia nevelőnőt tartson neki, a
helyett, hogy beadta volna szépen a karmelita apáczákhoz, s a madame
tele verte a leány fejét mindenféle világi hiábavalósággal. E miatt sok
koczódásuk volt már az első napokban. Azt mondják, hogy Wratislaw meg is
verte a feleségét. No bizony nagy dolog! Hát hiszen, melyik asszonyt nem
verték meg soha? Nálunk ez szokás. A lengyel paraszt addig le sem hagyja
ülni a feleségét a háznál esküvő után, a míg meg nem verte. Nem is hiszi
el az asszony, hogy szereti az ura igazán, ha meg nem verte. A szegény
ember megveri a feleségét ostornyéllel, vagy somfa-bottal, a mit kap; a
gróf pedig aranygombos czukornáddal. No hát kivánhat valaki czukornádnál
valami jobbat.
– Az igaz, hogy ha kávéfával, vagy teafával verné meg, az még rosszabb
volna, mert az tüskés.
– No hát! De még a verést csak elszivelte volna a grófné; hanem más volt
az, a miért kesergett. Férje az első mézeshétben elutazott küldetéssel
Szentpétervárra Ponyatowszkyhoz, a kinek már akkor kifelé állt a rudja
Katalin czárnő udvarából. Aztán Ponyatowszky visszajött; Wratislaw pedig
ott maradt Katalin czárnő udvarában; haza sem tekintett egy esztendeig.
És Lenóra grófnő már tanulta a históriából, hogy ki az a Katalin czárnő?
És e miatt nagyon sokat kesergett. De hát mire való az asszonyoknak
históriát tanítani?
Brankónak azon véleményét, hogy az asszonyoknak nem kellene históriát
tanulni, én még azzal az észrevétellel szaporítottam, hogy jobb lett
volna, ha Katalin czárnő idejében az asszonyok nem «csináltak» volna
históriát.
– Biz igaz. Helyeslé az észrevételt a vén lengyel. Magam is azt akartam
mondani. A két császárnő feldarabolta Lengyelországot. A wieliczkai
sóbánya: ez a szürke gyémánt, Mária Teréziának jutott. Attól az időtől
kezdve azután Wratislaw gróf nem Pétervárott, hanem Bécsben lakott, s
attól az időtől kezdve Lenóra grófné nem észak felé fordította szemeit,
mikor könyezett, hanem nyugat felé. Bolond asszony! Mi szükség egy
lengyelasszonynak sirni? Elég sós a mi földünk úgy is. Ha én úrasszony
vagyok s keserűségem van, fölpofozom a szolgálóimat: sirjanak helyettem
azok; de a magam szemeit nem vörösítem ki vele. Aztán nem is volt rá
semmi oka. A bécsi udvarnál nem olyan erkölcsök voltak, mint a
szentpétervárinál. Én ugyan azt sem tudom, hogy a szentpétervárinál
voltak-e rosz erkölcsök? hanem hát a világ mindent összebeszélt akkor;
azonban azt bizonyosan tudom, hogy Bécsben nagyon vigyáztak a
tisztességre, s a ledér asszonyokat még tömlöczbe is zárták. Bizony nem
azért lakott ott Wratislaw gróf, hanem azért, hogy a wieliczkai
bányagrófságot elnyerje. S ha a feleségét nem hordta magával, azt
gazdálkodásból tette. Az asszonyféle nagyvárosban sokba kerül. Igy is
tömérdeket elköltött. Wratislaw gróf, csak olyankor jött haza, mikor az
ipától pénzt kért; ha megkapta, megint sietett vissza Bécsbe. Egyszer
aztán el is érte a czélját. Az öreg Starzeczki gróf meghalt s Wratislaw
gróf lett rögtön kinevezve Wieliczka kormányzójává. Sós hivatal, nagyon
sós hivatal. Tudja ön, hogy mi különbség van a víz és a bányagróf
táskája közt?
– Tudom. Az, hogy a víz bizonyos mennyiségű sóval saturálódik, de a
bányagróf zsebe soha sem sutarálódik.
– Ördöge van, hogy kitalálta!
– Mikor Wratislaw gróf kineveztetésének hire megérkezett, senkisem örült
annak jobban, mint Lenóra grófné. Gondolta: no már most itthon kell neki
maradni; ha kormányzó akar lenni Wieliczkán, itt is kell neki laknia.
Egyszer jött az örvendetes hír, hogy ő felsége maga is szerencsésíteni
fogja a mi hires sóbányánkat legmagasabb látogatásával. Wratislaw gróf
leküldött Bécsből egy német czeremonia-rendezőt, hogy a felséges asszony
elfogadására minden pompát előre elkészítsen. Lenóra grófné nagy örömmel
hallotta ezt; tehát ő is be lesz mutatva a császárnőnek; tehát őt is
látni fogja már az udvar, mint asszonyt. Nem kimélte a költséget az
elfogadási pompához. Maga járt a munkásokat buzdítani pálinkával és
borravalóval. Akkor faragták ki két hét alatt azokat a cherubimos
portálékat, meg az oltárt és az óriási kétfejű sast a padmalyon, a miket
ha hátulról megvilágítanak, úgy ragyognak, mint a kristály. Mikor minden
pompa meg volt téve, épen az udvar megérkezése előtti napon jött meg
Wratislaw gróf. Lenóra grófné nagy örömmel dicsekedett el neki az
előkészített pompa részleteivel, s látták őt férje karján végig járni a
bányatermeken és ragyogó orczával mutogatni: itt ez lesz ott az lesz! A
főparádé a nagy viszhang teremében fog végbemenni: felülről az akna
nyilásán egy nagy transparent fog alábocsáttatni a császárnő
arczképével, az átelleni falon lámpákból kirakva tündököl koronája és
névelőbetüi; a felső karzaton foglalnak helyet a magas vendégek, az alsó
karzaton a zenekar, lenn a tengerszem vizén pedig a csónakok fognak
lebegni. Mikor azután Lenóra grófné e szót fogja kiáltani «vivat
regina,» a mit tizenháromszor ver vissza az ekhó, akkor megzendül
odalenn a koronázási induló (még akkor Gott erhalte nem volt), a
csónakokban meggyujtják a tűzi játékot, s száz röppentyü meg szines
tüzetszóró girandole világítja majd be a földalatti tündérpalotát.
– Ez mind igen szép lesz! helyeslé Wratislaw gróf. Hanem már most még
egy szót, asszony. Előbb be kell mutatnom téged a császárnőnek.
– Jó lesz, édes uram.
– Úgy mutatlak be néki, mint Starzeczky Lenóra grófnőt.
– Igen, édes uram.
– Unokahugomat.
– Miért? édes uram!
– A császárnő szigorú a vallás és erkölcs dolgában; nem tűri a közel
rokonok közötti házasságokat; ha ő megtudná, hogy unokatestvéremet
vettem nőül, visszavenné tőlem a magas kegyet, a miben most részesített.
Azért így kell tenned. Engem bátyádnak kell nevezned.
– Ha kell, teszem. Édes bátyám!
– Érted, miről van szó?
– Értem, édes bátyám!
– Pedig dehogy értette. Az asszonyféle mindig roszabbat gondol az
igazinál. Az igaz, hogy volt némi oka roszabbat gondolni Wratislaw
grofról szentpétervári dolgai miatt; de most nem Katalin czárnővel volt
dolga (én ugyan arról sem tudok semmi rosszat; én igen tisztességes vén
asszonynak láttam.) Elég az, hogy agyafúrt az asszony. Lenóra grófnő nem
mutatott azután semmi keserüséget az arczán; úgy vette a dolgot, hogy az
nagyon természetes s nem is volt aztán egyébre gondja, mint hogy a
másnapi ünnepélyhez megtegye az asszonyi pompát. Előszedte legdrágább
ékszereit; szoknyáit lehúzta a nehéz aranycsipke, mentéjét az arany
átvető láncz és két sor boglár, fején volt magas lengyel pártája, az is
tömör arany abroncsba volt foglalva; a derekáról alácsüggő öv a lógóival
maga öt fontot nyomott. Karjai egész könyökig fel voltak kösöntyűzve;
azt mondják, a rajta levő ékszer megért egy milliót, ha nem kettőt. Az
egész udvar megbámulta. Mikor Wratislaw gróf bemutatta Lenóra grófnét
mint hugát, azt mondták neki, hogy «hajadonnak» talán nem is illik annyi
ékszert viselni? Azzal mentette, hogy Lengyelországban ez a szokás.
Minden jól ment egész a tengerszem fölötti tűzijátékig. A magas vendégek
a legfelső karzaton voltak már, a muzsikusok szájuk előtt tarták a
trombita fuvó likát, a tűzmesterek fujták a kanóczot, hogy el ne
aludjék, a jeladást várva. Ekkor Lenóra grófné a karzat szélére lépett s
e szót kiáltva «vivat regina!» leveté magát a harmincz öles magasból. –
A viszhang tizenháromszor kiáltotta vissza, hogy «vivat regina!» még
akkor is kiáltotta, mikor a tengerszem hullámai összecsapódtak Lenóra
teste fölött. A zenészek, a tűzmesterek, kik csak a maguk dolgára
ügyeltek, rázendíték az indulót, lerobbanták a röppentyűket, s míg a
felső karzaton zürzavar, sikoltozás volt, asszonyok ájuldoztak, férfiak
ordítokkak segélyért, a kristályterem pattogó szines röppentyűkkel telt
meg, s a ragyogó tűzfényben zengett az ünnepélyes zeneszó… És Lenóra
grófnő odalenn maradt a mély víz fenekén. Nehéz ékszerei ott tartották
fogva. – Az udvar rögtön hazasietett Bécsbe. Az egész dolgot nagyon
titkolták. Igyekeztek véletlenségnek nevezni a balesetet. Nem is
engedték meg, hogy ez a bányakrónikába följegyeztessék. Wratislaw gróf
megmaradt bányagrófnak; de Bécsbe fölmennie nem volt többé szabad. Ez
bizonyítja, hogy Lenóra grófnő mégis csak bolond volt. Legnagyobb
bolondság volt tőle az, hogy nem hagyott magára találni többé. Pedig egy
egész kincs volt, a mit oda magával levitt. Igyekezett is Wratislaw gróf
őt ujra feltalálni. A viszontlátás most egyszerre nagyon kivánatos lett
előtte. – De nem lelte meg soha többé. Próbáltak hosszú köteleken
horgonyokat ereszteni le a tengerszembe, azok soha sem hoztak fel
semmit. A sóval telt vízben nagyon nehéz megtudni, hogy mikor ért a
kötél végére kötött súly feneket. Buvárnak lehetetlen volt kiállani a
sós víz mélyében a nyomást; a legerősebb tüdő megszakad ott; buvárharang
pedig olyan mélységbe le nem ereszthető. Sok ideig jártak pedig utána;
nem találtak rá.
Egyszer aztán jött ide valami német, annak volt egy csodamestersége, azt
mondja, a villámmal világít a víz alatt. Az igaz, ólyan átlátszóvá tette
az egész tengerszemet a mélybe lebocsátott vákító fényű lámpással,
mintha egy darab kristály volna az egész. Be lehetett látni a fenekéig.
Ekkor aztán meg lehetett tudni, hogy miért nem találnak rá az eltünt
szép asszonyra többé? A sós tó feneke tündöklik a sóból alakult
kristályokkal. Olyan az, mintha egy fölfelé fordított csepegőkőbarlang
padmalyát látná az ember, a só-kristályok össze-vissza tömörülve, néhol
mély üregeket, barlangokat képeznek. A szép asszony bizonyosan egy ilyen
üregbe esett bele, s azóta új kristályokkal temette el az örökké alkotó
tengerszem. Ki tudja, hány réteg jegecz fekszik már fölötte. De annyi
bizonyos, hogy ő most is ott van a sókristályok labyrinthusában, és vele
együtt a milliót érő kincsek, s ha ma kihozhatnák, aranyat, gyémántot és
asszonyt oly épen találnának, mint ezelőtt hetven évvel látták. – Most
szó van róla, hogy egy anglus vállalkozik hatalmas gőzszivattyuval
kimeríteni a tengerszem vizét, hogy a kincses halottat fölvehessék a
jegecz-sirból. – Megérdemelné a fáradságot; mert az asszony ugyan már
nem asszony, de az arany meg gyémánt még mindig arany és gyémánt.
Eddig tartott a rege, valamivel tovább a bor. Én a mesét, Brankó a bort
köszöntük meg egymásnak, s aztán jó éjt kivántunk magunknak is, meg
annak a harmadiknak is.
Hanem az ánglus vállalatából nem lett semmi. A wieliczkai sóbányákra
olyan csapás következett, mely szinte megfosztá a birodalmat és az
emberiséget egyik legdrágább kincse, az ehető drágakő tárházától. Édes
víz fakadt fel a bányában s az rövid időn ellenállhatatlan erővel
árasztá el a mívelés alatt levő aknákat. Ez aztán adott dolgot a
szivattyuknak; alig birt az emberi hatalom urává lenni egy kis
földalatti pataknak. Még most is szivattyuzzák.
A szép asszony pedig folyvást építi maga fölött a szép négyszögletű
jegeczekből azt a kristálygrottát, mely őt az emberektől eltakarja.