Elbeszélés.
X. Miczu és Q. Feri testi lelki jó pajtások voltak; együtt jártak a
bálokba, egy szőke szépségnek udvaroltak, s ha attól az egyik egy szál
virágot a bukétból, egy kotillionrendet, egy édes szót elnyerhetett, azt
a másik bizonyosan megtudta. Aztán máskor meg a másikra került a sor.
A jogászbálban Miklós előzte meg a nemes versenynél jó barátját egy fél
előtánczos-fejjel; ő kapta meg a szőke széptől a kotillion utáni
quadrillet; a mi tánczsportmanek bizonyítása szerint a legnagyobb
handicap díj; mert a hosszú füzértáncz után a mamák rendesen elkezdenek
kászolódni, czihelődni, hogy «menjünk már!» s ha olyankor a kiasszonyok
azt mondják, «csak még a következő franczia négyest!» már akkor a
tánczosnak kell kedvesnek lenni. Ez a «pour le seigneur!» (à la «pour la
dame.»)
Irigy szemmel nézhette ezt Feri!
A két jó barát úgy egyezkedett, hogy bál után Feri haza viszi a kocsiján
Miklóst, ott az ő szállásán alhatik. Ferinek már inassal ellátott
garçonszállása volt, két szobával, előszobával; tehát fütöttre várták;
míg Miklós szobája a szállodában ilyenkor farkasordító.
Az utolsó quadrillenek is vége lett már; a szőke szépség egy gyöngéd
kézszorítás mellett biztosítá lovagját a holnaputáni technikus bálban az
első franczia négyesről; azzal Miklós sietett Ferit keresni.
A ruhatárban azt mondták neki: hogy «régen elment az már!» még a
quadrille előtt.
– No ez már nemtelen boszú! Ezért meglakol! Engem gyalog hagyni!
Szerencsére ott volt esernyője; mert szakadt a hó, bérkocsira pedig nem
vesztegeti a szolid ifjú ember a pénzt. Miklós baktatott Feri szállásáig
az esernyő alatt gyalog. Gondolja az ember, mintha az is a füzértánczhoz
tartoznék.
Feri szállása pedig volt a T..i házban, mely egy szűk utczára nyilik;
régi módi, mult századbeli épület, nagy tágas udvarral, melynek kövezete
közül nyáron kizöldül a kutyakapor: az utczára nyiló ablakokon potrohos
vaskosarak, az udvarra nyilókon vasrácsok, akár egy jól őrzött börtönön.
S e börtönnek lakója maga a házi úr. T. i. az egész emelet az övé, de
annak lépcsője, folyosó ajtaja mindenkor zárva van; az öreg úr télen
soha ki nem jön a szobából s egész cselédszemélyzete egy gazdasszony, a
ki süket, meg egy házmester, a ki lenn a pinczében lakik. Ebben a házban
volt Feri szállása földszint, udvarra nyiló ajtóval, s kertre néző
ablakokkal; a mit a rokonság révén bírt az öreg úrtól.
A házmester ismerte már jól Miklóst, s bebocsátá hajnalban is; az ment a
Feri ajtajára: azt nyitva találta; betapogatózott a fél sötétben Feri
hálószobájába. Annyit látott, hogy az ágyon fekszik valaki és tátott
szájjal horkol, ezt már hallotta is.
– No ennek most kivánok egy jó reggelt, azért, hogy megszökött s
otthagyott! mondá magában Miczu, s a mint az összecsukott esernyője még
teli volt hópelyhekkel, azt hirtelen kifeszíté az alvó fölött, hogy
annak szeme szája tele lett egyszerre a hideg zuhanynyal.
– Tűz van! ordítá a felébredő, pedig víz volt. Ki az?
– Én vagyok Miklós.
– Micsoda Miklós?
Most vette észre Miczu, hogy egy idegen, soha nem hallott hang beszél
hozzá a sötétből.
– Hát ön kicsoda? kiálta rá vissza.
– Én vagyok Z. Béla.
– Hát az kicsoda?
Az ágyonfekvő kapott az éjszekrényen levő tűzfegyverhez, Miklós zsebében
is volt olyan: t. i. gyufacsomag. Egy pillanat, két sercsenés, s mind a
kettő kezében lobog a süstörgő gyufafáklya, s mind a két fél lát maga
előtt egy arczot, melyet még sohasem látott.
Fiatalok közt a felvilágosítás gyorsan megy. Miklós is, Béla is elmondá
egymásnak kölcsönösen, hogy közös barátjuk, Feri hivta őket szállására
pihenésre; ő maga ki tudja merre csavarog? minek is azt kérdeni nagyon?
Azzal barátságot kötöttek s elfujva a gyertyát, egyik az ágyban, másik a
pamlagon átadák magukat a megérdemelt nyugalomnak.
Hátra volt azonban a tűzpróba, mely barátságukat felbonthatlanul
megerősítse. Világos dél felé egyik horkolása elveri a másik álmát s
kezdenek a felkelésről gondolkozni. Feri csak nem jött haza. Kiáltanak
az inas után. Semmi visszhang. Végre rászánják magukat, hogy mosdatlanul
menjenek odább (mosdóvíz sem volt készítve), hát akkor látják, hogy be
vannak zárva.
Elkezdenek az ajtón dörömbözni, előbb ököllel, aztán sarokkal, nem jön
senki. Kiabálnak az ablakon át az üres kertbe. Hallja is azt ilyen
télvíz idején valaki. Vagy ha hallja is, mit törődik vele? Az úrfiak
szoktak itt sokszor lármát csapni. A házmester a pinczében lakik. A
háziúr hermetice el van zárva, a gazdasszony süket: hasztalan itt minden
kiabálás.
Pedig már dél van, harangoznak, a korhelykedett gyomor élénken
interpellál valami szolid táplálék után, de nem lehet elmenni.
Nincs más szabadulás, mint kivetni az ajtót sarkából Igen, ha lehetne.
De nem úgy van az csinálva; alul-felül mindenféle kapcsok, ütközők
mennek abból a kőrámába; arra volt az számítva, mikor csinálták, hogy
kiálljon egy tatár-ostromot.
– Nem lehet innen elmenni, barátom! Az éhség pedig nagy úr. Nézzünk
utána, mi volna itt valami enni való?
– Enni való! egy fővárosi gavallér szállásán.
Elkezdtek kutatni.
De bizony csak talált Miklós valamire. Egy döbözben tojás volt.
Feri tojáshabbal szokta éjszakára behabozni a szakállát, hogy másnap
szép fényes legyen; arra való volt az.
– Sebaj, csinálunk omelettet! ujjongott Miklós.
– Mi az ördöggel? mondá Béla; hiszen se zsír, se liszt.
– Lesz, csak keressünk tovább.
Csakugyan találtak is. Egy üveget tele eper-pomádéval. Egy kicsit jó
szagú lesz tőle az omelette; de nem árt az. Aztán előkerült egy doboz
hajpor, azt meg hajának épentartására szokta használni Feri.
– Itt van a liszt.
Hozzá van gyorsfőző-gép spiritussal. Miklós nekigyürkőzött, s készített
mindkettőjük számára lukullusi lakomát.
– De mit iszunk hozzá? Ez a nagyobb kérdés, víz nincs. Bor meg épen
nincs.
Végre fölfedeznek egy szekrény tetején három üveg – budai keserüvizet.
– Hah! Ez pokolbeli ital lehet az édes omelettre.
– Keressünk tovább. Nincs-e valami jobb is? Van. Tizenkét palaczk finom
– otkolon.
S ekként ebédeltek omelettet eperpomádéval és rizsporral s ittak hozzá
keserüvizet otkolonnal.
Azonban az este is eljött s csak nem érkezett senki a foglyokat
kiszabadítani. Rá-rákezdték a dörömbözést, segélykiabálást, mind
hasztalan.
De már ennek fele sem tréfa!
Az unalom is kínozni kezdé őket, elővettek minden mulatságot, a mi egy
garçon-lakásban kinálkozik; leltek kártyát egy fiókban, elnyerték egymás
pénzét s meg kölcsönadták egymásnak, hogy tovább játszhassanak;
előszedték a vívó-kardokat s elpüfölték egymást; sikongatták Feri
furulyáját, czinczogtatták hegedüjét s török-dobot vertek hozzá az
ajtón. De azt is csak megunták.
Estére megint csak Miklósnak kellett rántottát csinálni s
hozzáfolyamodni az otkolonhoz és keserüvízhez.
Aztán csak azt hitték, hogy ha ők lefeküsznek és végigaluszszák az
éjszakát, hát majd az alatt megváltozik a dolog. Dehogy változott meg!
Másnap megint csak be voltak csukva.
Ajtóndörömbözés, ablakon át kertbekiáltás megint csak nem használt
semmit. Délben megint csak elő kellett venni Miklósnak a
szakácsművészetét, elkészíteni a rántottát, hozzá azt az átkozott
sorbetet otkolonból meg keserüvízből.
Délután már arról kezdtek tanakodni, hogy felgyujtják a házat.
– De már ez nem barátság! Az ember komolyan meghalhatna éhen!
Az este is eljött. S a szabadulás órája nem ütött.
– No már ez infámis cselszövény, mondá Miklós, kinek a ma esti
technikus-bál jutott eszébe. Ez a Feri azért csukott ide be engemet,
hogy azalatt elhódítsa tőlem az én szőke szépemet!
– El biz az én barnámat! hüledezett Béla.
– El az mind a kettőt.
Most lett már világos a pokolbeli cselszövény! Ez egy vetélytárs munkája
volt. Feri mind a két versenyfélt idecsalogatta a csapdába, s most azok
be vannak rekesztve, mint az egérfogóba.
– Ez véres boszut kiván! Ezért meghal Feri, kétszer!
Hanem addig is csak elő kellett venni Miklósnak a gyorsfőzőt s megsütni
benne az omelettet eper-pomádéval s megtraktálni egymást az otkolonos
keserüvíz mixtum compositumával.
A düh és hascsikarás egész éjjel nem hagyta őket aludni.
– Az most ott tánczol, mi meg itt (ki sem lehet mondani, hogy mit
csinálunk?).
Harmadnap reggel végre hangzott a szabadító kulcscsikorgás az ajtóban.
– Meghalsz! Megöllek! ordítának mindketten a belépőre, neki rohanva
fürészélű vívó-kardokkal.
Az pedig majd nyavalyássá lett szegény ijedtében. Az inas volt.
– Hát a nagyságos urak jöttek ide?
Najszen örülhetett, hogy csak a lapjával kapott feleletet!
Nagy nehezen aztán kiderült a talány.
Ferinek késő éjjel hoztak táviratot, hogy a nagybátyja haldoklik. Azt a
táviratot az inasa utána vitte a bálba. Feri erre sietve rohant
egyenesen a vasuthoz, hogy haldokló nagybátyját még életben láthassa s
nem volt ideje a két meghivott bajtárs után tudakozódni. Az inasának azt
mondta, hogy nehány napig nem fog haza jönni. Az inas erre gondolta
magában, hogy van egy nénje Váczon, azt most ezalatt ráér meglátogatni,
hazasietett, bezárta a szállást, eszében sem volt, hogy valaki lehet
odabenn a szobában, s aztán két napig ott mulatott Váczon. De jó, hogy
nem három napig mulatott, mert már nem volt se tojás, se hajpor.
Hanem Miklós öcsém azóta az otkolonnak még a szagát sem állhatja ki.