A HOCHBREITENSTEINI URALKODÓ HERCZEG.

Elbeszélés.

X. úr. (Már megint X. Ez egy másik. Az X. Y. és Q. igen nagy család.

Mikor mind együtt lesznek, kiadjuk a viselt dolgaikat egy könyvben ily

czím alatt: «X. Y. Q. történetei».) Tehát X. úr igen élelmes ügyvéd volt

Bergengócziában. Bergengóczia pedig ott fekszik Göcsejben; hanem hogy

Göcsej merre van? azt soha sem tudod meg, a lakosai eltagadják; ha az

egyik faluban kérdezed, hol van Göcsej? ott azt felelik, hogy hátrább

kezdődik még, s ha a másikban kérdezed, ott azt állítják, hogy már

elhagytad.

Tehát itt járt X. ügyvéd úr a levátákra, itt szokott allegálni,

inhibeálni, informálni, replikálni, néha-néha emendálni, de kiváltképen

exequálni. Volt is igen jó hire és elég szép jövedelme.

De mind annál nagyobb volt az ambitiója.

Hát hiszen «dat Justinianus honores».

Hát körülnézett a székváros szépségei között, úgy találta, hogy vágyait

leginkább ki tudná elégíteni Juliska: elismert bálkirálynéja a székváros

és környéke mindazon birodalmainak, a miket miként Didó Carthagót, egy

ökörbőrrel kerítenek körül: t. i. a tánczoló párok czipőtalpaival.

És «Juliska» szép név; csak az a baj, hogy három prædicatum van hozzá;

egész természeti nagyságában «Sásbereki és Paradicsomi Czoborhegyi

Czobor Julianna kisasszony» a másod-alispán kisasszony-leánya.

Ezt nem adják oda egy X-nek, ha még olyan híres ügyvéd is; de még csak

annyi prædicatuma sincs, hogy X2.

X. úr csak olyan kurta nemes ember volt; semmi rangja. Ha mégis fő

fiskalis volna! De hát ahhoz meg hiányzott a nexus.

Egyszer csak hozzák a hírlapok a nevezetes ujdonságot, hogy a

Hochbreitensteini uralkodó herczeg X. urat nevezte ki udvari ügynökévé

és meghatalmazottjává Magyarországon. Az indokok is el voltak mondva,

miért? X. ügyvéd úr több rendbeli ócska családi levéltárok átkutatásánál

oly csalhatatlan okiratok birtokába jutott, melyek kétségtelenné teszik,

hogy a Hochbreitensteini uralkodó herczeg közvetlen örököse és jogos

tulajdonosa egy deficziált magyarhoni családnak s illetőleg hátragyott

birtokainak, minek becsértéke hat és nyolcz millió között variál.

E nevezetes fölfedezésért az uralkodó herczeg az agensi kinevezéssel

egyidejűleg megküldé X. úrnak a «veres griffmadár» érdemrendének kis

keresztjét. Természetesen egyelőre csak a kicsit. Ez még csak foglaló.

Hanem hát nagy dolog Bergengócziában a griffmadár, ha csibe is; mikor

ott senkinek sincs medaillonja, kivéve a koldúsbirót, a melyik pénteken

a perselyt hordja, s igazolásul egy nagy bolond rézcsillagot hord a

szűrére szegezve.

Most aztán már adták volna X. barátunknak Juliskát szivesen. Csak

hogyhát az is igen természetes, hogy mikor az embernek «veres

griffmadara» van és hozzá a Hochbreitensteini uralkodó főagense, akkor

nem reflektálhat többé holmi alispán-kisasszonyokra. A régi szerelmi

viszony condescendáltatott; X. barátunk kénytelen volt a pertractatiók

végett felmenni Budapestre; az intermediatiók alkalmával megismerkedett

egy Brilliantenstein bankár konteszével, a nem annyira szép, mint

kellemes, ámbár puposhátú gazdag Reginával; kinek kezét rögtön sietett

is impetrálni.

Brilliantensteinnak pedig az a kifogása volt X. barátunk ellen, hogy nem

elég gazdag.

Erre az exceptivára rögtön megérkezett a Hochbreitensteini uralkodó

herczegnek egy donatioja X. úr részére, melyben számára egy háromezer

holdból álló birtokát inscribálja, jutalmul azon hű szolgálatokért,

melyeket a felfedezett okmányok nyomán családjának okozott. A kiperelt

örökség most már köztudomásúlag nem nyolcz, hanem tíz millióra rúg fel.

E nagyszerű adományozással egyidejűleg megérkezett a «veres griffmadár»

középkeresztje is, a herczegi koronával. Zengett e nevezetes

ujdonságoktól minden hazai hirlap.

Most aztán adták volna már kontesz Reginát két kézzel X. barátunknak,

hja, de mi az embernek egy bankárleány, ha már egyszer a griffmadárból a

kotlóst is megkapta? X. barátunk most revocálva a Regina-féle

kötelezettségeket, áttette hatáskörét Bécsbe. Természetesen még a

legfelsőbb jóváhagyás volt hátra a Hochbreitensteini uralkodó herczeg

részére, hogy nagyterjedelmű birtokait elfoglalhassa.

Bécsben megismerkedett X. barátunk Lőwenmaul nyugalmazott tábornagygyal.

Annak volt egy igen szép princzessze; az ismeretes sasorrú szépség,

Hortense; az operaház páholyában valamennyi lorgnon tűzpontja. Most

ennél inhibeált új szerelmi viszonyt s sikerült alperesét rövid időn

amicara birni, míg egyszer az apa nem ingerálta magát a szerelmi

zálogperbe, sequestrálva leánya szívét, mely már úgyis concursus alatt

volt, azon jogczimen, hogy actornak nincs semmi világbeli rangja: rang

nélkül pedig házasodni nem lehet.

Hiszen «ha csak lú kell!» monda erre a Hochbreitensteini herczeg, s

rögtön megküldé X. barátunknak a «comthúr-keresztet» csillaggal. Itt van

már a griffmadárnak a kakasa is! Az pedig tudva lévő, hogy együtt jár az

ezredesi ranggal és széles kékveres szalaggal. Tehette volna a

nagyherczeg, hogy Generalpæchter vagy Tambourmayor czimet is küldjön

hozzá, de valószinű, hogy Lőwenmaul tábornok azokra elébb-utóbb ráismert

volna, hogy nem katona charge-ik.

A comthurkereszt is igazán meg volt érdemelve. A roppant birtokok

Magyarországon véglegesen meg lettek nyerve a Hochbreitensteini

nagyherczeg számára, csupán azon teher járt velük, hogy valami

félmillióra menő beruházásokat kellett még megtéríteni egy mellékágon

öröklő családnak, mely jelenleg Párisban lakik s marquis de Grandpipe

nevével világosan elárulja a magyarországi «Nagypipájú» ősnemességből

való eredetét. Most X. barátunknak át kellett tenni székhelyét Párisba,

mi által természetesen a generalis princzesszével kötött viszony is ad

acta tétetett.

A Grandpipe marquisi családban volt egy istenasszony, a kinek Eugenia

Crescentia Lætitia Innocentia volt a neve, superlativusa a szépségeknek.

X. barátunk, ki félmilliót negocziált a de Grandpipe et de Petittabac

marquisi családnak, prioritást követelt magának (másodsorozatút-e?) a

bájos istennő kezére nézve, saját kezét igérve cserébe.

Az ajánlat nagyon kedvező volt; az összes európai sajtó hirdeté a

nagyszerű örökösödési pert, melyet X. úr megnyert a Hochbreitensteini

uralkodó herczeg javára s a legelőkelőbb salonok látták a győzelmes

ügyvédet, ki tíz milliót vívott ki, hármas érdemrendével feldiszítve

ragyogni vendégcsoportjaik között; ő maga is egy millió értéket

képviselt, mit fáradozásai jutalmául kapott. Csupán csak egy scrupulusa

volt a Grandpipe marquis-családnak: az, hogy miért nem lehet X. úr

legalább báró, vagy ha egyéb nem, hát Ritter? mert már csak olyan

egyszerű «Herr von»-nak nem lehet egy istennőt feleségül adni.

Ekkor jött elő aztán a Hochbreitensteini fejedelem legmagasabb kegyével.

Megküldé X. úrnak a «veres griffmadár gyémántokkal kirakott keresztjét,

a mely, mint tudjuk, a grófi czimmel jár együtt s arra minden ujságot

bejárt a hír, hogy a Hochbreitensteini uralkodó fejedelem X. urat

kinevezte a franczia udvarnál nagykövetének, X. úr már jelen is volt a

diplomatiai testület gratulatiójánál szent Napoleon napján nem szent

Napoleon udvarában, tánczolt gróf Persignynével, udvarolt herczeg

Metternichnének, kártyázott princz Plonplonnal s Napoleontól megkapta a

becsületrendet. Azt is leírták már, hogy milyen trousseaut ajándékozott

menyasszonyának, hogy Pietri és Larochefaucoult lesznek a násznagyai;

hogy a Boulevard Sebastopolon van a hotele, ott van kitűzve a

Hochbreitensteini herczegi pavillon az erkélyre stb.

Hát egyszer valami bolond franczia ujságirónak eszébe jut azt az

orczátlan kérdést intézni a világhoz: hogy «valjon csakugyan létezett-e

valahol a kerekföldön egy Hochbreitensteini uralkodó herczeg?»

Erre az emberek egymás szeme közé néztek s elkezdtek nevetni s azután

elkezdték szidni az ujságirókat. Az ujságirók meg egymást. A franczia

journalisták a németeket, hogy minek lovalták fel őket, a németek a

magyarokat, hogy minek szedték rá? s valamennyien a politziát, hogy

miért nem vette ezt a tréfát hamarább észre?

X. úr aztán ott hagyta Párizsban a Grandpipék istenasszonyát a négy

keresztnévvel, Bécsben a Lővenmaulék princzesszét a sasorral, Pesten a

Brillantensteinék kontesszét a kellemes, de púpos háttal, s hazament

Bergengócziába megint replikálni, exequálni s a Juliska kisasszonynál

novisálni.

Ott meg aztán perbe fogták, hogy minek csalta meg a világot ilyen

horrendus bolond módon kicsinált stellióval?

Akkor aztán ő nevetett. Hát minek hagyta magát ilyen bolond módra

megcsalni?

Azóta szép tisztességesen él Bergengócziában.

Megtörtént regék: Beszélyek · 第 25 / 130 题