Elbeszélés.
Néhány nappal az előtt, hogy Nyáry Pál borzasztóan nagy elhatározásával
megrendíté alattunk a földet, egy unalmas órájában az országgyűlésnek, a
midőn három-négy hazabeszélő szónok volt még szólásra feljegyezve, a ki
«el nem áll», Nyáry Pál is felkerekedett mellőlem a helyéről s azt mondá
nekem: «menjünk ki, míg ennek vége lesz; majd én mesélek neked
egyet-mást a régi időkből, talán te még hasznát veheted».
És azután kimentünk együtt s akkor két óra hosszat Nyáry a legérdekesebb
élményeket mondá el előttem, mikre pestmegyei alispánsága idejéből
visszaemlékezett.
Nem sejtettem még akkor, hogy ez végrendeleti hagyatéka volt számomra.
Ezen történetek egyike az, a mit most leirok: neveket nem említve,
miután a szomorú hirességre jutott közreműködöttek némelyikének utódai a
családi átok alól kiküzdve magukat, most, mint derék, becsületes emberek
ismeretesek.
E történet főalakja és intézője egy nő.
E bájos arczú, szép karcsú termetű uri hölgy ....r Matild bárónő.
Különösen emlékezetes marad dúsgazdag hosszú fekete haja, melynek e
történetben nagy szerep jutott.
Nagyvilági hölgy volt, kereste a bálokat, fürdőkre járt, bálkirálynő,
fürdőkirálynő czimeket kapott: elfogadta az udvarlást. Hiú volt;
szerette a piperét, ékszereket, kényelmet, sok cselédet; s könnyelmű nők
szokása szerint, nem rettegett az adósságcsinálástól: a miatt azután
örökös pénzzavarban volt; hogy ebből meneküljön, ismét nem válogatott az
eszközökben, s elvégre oly tökéletességre vitte a pénztsokszorozó
mesterséget, hogy túltett vele a legfurfangosabb férfiakon.
Neje volt egy előkelő megyei nemes úrnak, ki nagy birtokú földesúr volt
és igen okos ember; de ki a mellett azt a hibát követte el, hogy nem
huszonöt éves korában, hanem ötven éves korában házasodott s akkor nem
egy negyven éves, hanem egy húsz éves hölgyet vett feleségül.
Ezt a hibáját a saját kárán okult férj aztán azzal igyekezett
helyrehozni, hogy tapasztalataiból merített indokokra támaszkodva, a
szép feleség ellen válópert indított: el is választották tőle s azután
éltek külön, a férj falun, a nő Pesten.
Egyszer az elvált férj meghal. Végrendeletében minden szerzeményét
oldalrokonaira s jótékony czélokra hagyományozza, elvált nejéről egy
szóval sem emlékezve meg.
De rögtön halála után előáll Matild bárónő egy hatvanezer forintos
kötelezvénynyel, melyen elvált férje volt aláirva, mint adós, s beperli
vele az örökösöket.
Az öröklő rokonok kénytelenek voltak elismerni, hogy ez az okmány
betüről betüre az elhunyt irása, nevét épen így szokta aláirni, pecsétje
is ugyanaz. De az okmánynak még két tanu is volt aláirva, mindkettő
tekintélyes úr, ismert előkelőség a megyében. Azok mind a ketten azt
mondták, hogy ez az ő saját irásuk; bár arra nem tudtak visszaemlékezni,
hogy valaha a megholt férj nejének adott kötelezvényt láttamoztak volna.
Azonban hát az öreg emberek emlékezőtehetsége gyöngül. Meglehet, hogy
még is úgy volt. Esküdni nem mert rá senki, hogy nem a saját aláirása az
ott; s igy Matild bárónő a kötelezvény alapján megkapta a 60 ezer
forintot azon férj hagyatékából, kit éltében annyit bántott és gyűlölt.
A szép bárónő az időtől kezdve aztán még nagyobb pompával vette körül
magát. A megnyert örökség nem arra szolgált nála, hogy hitelezőket
elégítsen ki vele, hogy vagyoni állását rendezze; hanem hogy annál
nagyobb fényt űzzön. Mikor legtöbb pénze volt is, adósságra vásárolt,
szabót, pipereárust, nyalánkságboltost nem fizetett soha, s ha egy
helyütt nem hiteleztek neki tovább, ment más boltba kontózni: a pénzt
pedig elfecsérelte mulatságokra.
Mindennap vigalom volt házánál, melyet különösen örömest látogattak
nőtlen öreg urak; a mit könnyen ki lehet magyarázni abból, hogy Matild
igen kedves társalgó volt; ismerte minden ember gyöngéjét; a kivel
négyszemközt beszélt, az előtt olyannak mutatta magát, a milyennek az
óhajtá: a költői kedélyű férfi előtt fellengős volt, a világfi előtt
kaczér nőt tüntetett fel (és ez is játék volt nála: majd meg fogjuk
tudni, hogy miért?) a komoly falusi éltes udvarlók előtt szilárd
magaviseletet tanusított, s jó gazdasszonynak és kegyes nőnek tüntette
föl magát; a szellemdúsnak látszó férfiakkal fecsegett művészetről,
irodalomról, a piperkőczöket emberszólással mulattatta, a távol rokonok
iránt atyafiságos gyöngédséget tanusított s ha sokan voltak együtt, az
egész társaságot felvillanyozta eszes, leleményes társalgásával; úgy,
hogy minden ember azt hitte felőle, hogy az egészen ő hozzá való – s az
egész világ együtt azt hitte, hogy ez egy olyan tökéletes nő, a kit
senki sem érdemelt meg.
Ismerősei között volt egy komoly öreg úr is. Jelezzük X-nek.
Félig-meddig rokona volt; azonfelül pedig meglehetősen meghaladta már
azt a kort, melyben még az ember bolondságokat szokott elkövetni. Hanem
azért mulattatá a vidám özvegy elmés társalgása s jól esett a mellének,
ha közelében lehetett. Ott sok boldog órát eltöltött csöndes, magányos
pikétjáték mellett, s engedte a szép özvegyet nyerni. Aranyban
játszották a pártit, százát, s a gazdag főur örült neki, mikor Matild
örömét látta, minden este besepert öt-hat arany nyereségén. Hisz ez nem
olyan nagy dolog.
Ismerősei ugyan sokat évődtek vele, hogy «nono! vigyázzon magára! mert
majd egyszer a szép özvegy a sok piketirozás mellett a szivét is el
találja nyerni!» Hanem az öreg úr biztos volt már maga felől; nem félt ő
már a szív gyöngeségeitől s egy izben, hogy bebizonyítsa, mennyire ura
maradt szivének, bucsút vett Pesttől s a szép özvegytől: kiutazott
Egyptomba, elment a pyramisokat megnézni s nemsokára az a hír érkezett
felőle, hogy meghalt Alexandriában a keleti pestisben. – Pár hét mulva
ugyan jött a halálhir czáfolata, hogy nem ő az, a ki meghalt; hanem egy
vele együtt utazott angol, s ő már jön is hazafelé; hanem ezen pár heti
időzés a más világon mégis csinált annyiban egy kis zavart, hogy a kik
ilyen nagy földbirtokosnak imitt-amott hitelezői vannak, a halál hirére
mind kibujnak a földből s sietnek a kötelezvényeiket a néhai fekvő
birtokára betábláztatni; nehogy valamelyiknek, a ki hátul marad,
lemaradjon a lába a semmibe.
X. urnál ugyan ilyen esettől nem lehetett félni; de azért, a kinek
általa aláirott papiros volt a kezében, még is csak jobb szerette azt,
ha a vármegye is rámondja az Áment.
Ez egy kis boszuságot okozott a hazaérkezőnek. Elhatározta, hogy a
nyugtalankodó hitelezőket mind ki fogja fizetni s lerázza a nyakáról. Az
ő jószágára ne legyen senki betáblázva. Elment az alispánhoz megtudni,
hogy mennyi lehet a betáblázások összege.
A mint Ny. P.-hoz belépett, az sajátságos gunyoros mosolygással fogadta
s azt mondá neki:
– Barátom: úgy látszik, hogy a te piketirozásod a szép özvegygyel még
sem került olyan kevésbe. Ő is itt van a hitelezőid között egy háromezer
forintos kötelezvénynyel, a mit be is tábláztatott rendén.