A villamosban, este tizenegykor, a nyugati előtt. Fáradt emberek ülnek a
padokon, fáradtak és közömbösek; egész nap izgultak és érdeklődtek, most
megy kiki haza, hogy a párnára tegye a fejét, aludjon és álmodjék arról,
mi volt tegnap, mi lesz holnap, vagy holnapután, vagy mégazután, mert
sok nap van, az élet hosszu és hosszadalmas. Mielőtt a kocsi elindulna,
még egy baka is fölszáll, botra támaszkodva megy végig a kocsin, leül a
sarokba és külön gonddal helyezi el a lábát. Sebesült. Nini: egy barna
köpönyeg van rajta, barna, nem csukaszürke, nem két sor gombbal, hanem
csak egygyel, a közepén. Barna köpönyeg… Ó, hiszen ez a köpönyeg orosz
katona köpönyege! A baka ül a helyén, de nem nyugodtan ül, mint a
többiek, hanem izgatottan; meg-megmozdul és tekintete ide-odafut… a
kocsiban. Szeretné, ha tudnák… ha tudnák, hogy a köpönyeg orosz, nem az
ő köpönyege, hanem az ellenségé. Istenem, a lábán a sebe, az ő sebe, és
a hátán a köpönyeg, az orosz katona köpönyege. Messze kellett azért
elmenni és sokat kellett elviselni. Marsolni egész nap, feküdni a földbe
vájt takarásban, szoritani és elsütni a puskát, hallgatni, hogy’ fütyül
a golyó a sánc fölött, hogy’ pukkan szét a shrapnell, hogy’ nyög a
szomszéd, talán utolsót; aztán előre kellett futni, bajonét a puskán,
rohanni a szántáson át, arra, ahonnan még egyre lő az ellenség, a
szomszéd elbukik, mintha megbotlott volna, a másik szomszéd is… aztán az
ellenség felugrál és fut hátrafelé, fut, fut, lövünk utána, már
ottvagyunk, ahol az imént ő feküdt, a felásott puha földben… az ellenség
már messzejár, már ujra ledobban a földre és leássa magát és tüzel… és
az én katonám, aki itt ül a villamos sarkában, most, ott, az orosz
árokban kapja a golyót és odaesik az orosz halottak mellé. Csak igy
lehet orosz köpönyeghez jutni. A bakának. Én vehetek itthon valakitől,
de a bakának el kellett menni érte az orosz halottak közé. És mégse
tudja mindenki, hogy ez igy volt, hogy ez a köpönyeg ezt beszéli.
Gyerekek, nézzétek már a köpönyegemet, hiszen azért véreztem, hogy
nézzétek és hogy elmondhassam, mit jelent ez a köpönyeg. Barátaim, urak,
emberek, ne izéljetek, nem hiuság, de hát igazán… ha az ember elmegy egy
ilyen köpönyegért, oda, na, igen messzi… és ugy is történhetett volna,
hogy most nem én ülök itt _annak_ a köpönyegében, hanem _az_ utazik a
moszkvai villamoson az én köpönyegemben… hát látjátok, mert az is
lehetséges; de elhoztam a köpönyeget, rajtam van és ti milyen tudós
emberek vagytok, mindenféle ujságokat meg könyveket olvastok és nem
tudjátok, hogy micsoda köpönyeg ez a köpönyeg?
De csak én nézem a köpönyeget, a másik sarokból; a baka nem látja, hogy
nézem. A kalauz elmegy előtte, látszik a baka arcán, hogy azt várja
tőle, hogy nem ismer rá a barna köpönyeg miatt, azt mondja neki, hogy
nem katona, váltson jegyet… és akkor meg lehet mondani, hogy nono, azért
mert ez a köpönyeg orosz katona köpönyege… azért még katona ám az ember,
vagy hogy éppen azért katona. De a kalauz egy szót se szól, odébb megy,
rendes köpönyegnek tartja a köpönyeget és azt mondja:
– Oktogon-tér!
Csak ezt. Nem, mondja: ejnye vitéz ur, hát elvette tüle, attul a fene
orosztul? Nem, mondja, hanem csak ezt mondja:
– Oktogon-tér!
És mert Oktogon-tér, le kell szállnom, de előbb széles mozdulattal
visszaintek a baka felé, rámutatok a köpönyegre és mondom:
– Orosz, mi?
A bakának megsugarasodik az arca, a száját kitátja a boldogságtól,
mondani akar valamit, de hirtelen nem tudja, hogy mit kellene. Leszállok
és a gyalogjáróról visszanézek a kocsiba.
Mindenki a köpönyeget nézi. A baka felhajtja a köpönyeg gallérját. Piros
paroli van a galléron, két piros stráfocska a barna orosz köpönyegen.