Az egyik: Na, na, na, na??
A másik: Az az enyém is.
(Rettenetes szünet.)
Az egyik: Kedden, csütörtökön, szombaton.
A másik: Hétfőn, szerdán, pénteken.
(Ujabb szünet.)
Az egyik: És vasárnap?
A másik (könnyes szemmel): Ki tudja?
Az egyik: Ez az a lelki nő?
A másik: Ez. Ez a sovány, fehér, lelki nő, a mennyei szerelem, a
testvéri langyosság, a szemérmes szűz.
Az egyik: És ez a kövér, piros, érzéki nő, a földi szerelem, az asszonyi
tűz, a vad nőstény.
A másik: Sírni tudnék.
Az egyik: Te sirni tudnál, mert mint lelki nőt szeretted. Én nevetni
tudnék, mert engem így nevelt.
(Az, a melyik azt mondta, hogy sírni tudna, keservesen mosolyog. Az
pedig, a melyik azt mondta, hogy nevetni tudna, tragikus arczot vág.)
A másik: Most mi lesz velünk?
Az egyik: Még kérdezed? Okos és modern emberek vagyunk, nem fogjuk most
kölcsönösen megölni egymást. Én nem tudom, ti lelkiek miként
gondolkoztok, de mi érzékiek megbődülünk arra a gondolatra, hogy az
asszonyunkhoz másnak is van köze. A dolog nagyon egyszerü. Nekem nem
kell többé.
A másik: Mi lelkiek pedig… mi lelkiek pedig… Nekem se kell többé.
(Kezet fognak.)
Az egyik: Ellenben van egy ötletem.
A másik: Nos?
Az egyik: Nagyon jó az ötletem. Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy még
soha életemben ilyen jó ötletem nem volt. Figyelj jól ide. Ez az asszony
olyan csodálatos ügyességgel csinált magából két nőt, hogy honorálni
illik.
A másik: Honorálni? Mivel?
Az egyik: Azzal, hogy mint igazi gentlemanekhez illik, belemegyünk az ő
életfelfogásába. Ha ő két nőt csinált magából, fogadjuk el őt két nőnek.
Higyjük el neki. És…