Az urnő: Tudniillik tíz évvel ezelőtt történt. Itt, Pesten. Októberben.
A férfi: Nem emlékszem.
Az urnő: Tíz évvel ezelőtt októberben együtt voltunk egy estélyen.
Magának barna volt a haja, mint a gesztenye. Én meg sokkal szőkébb
lettem azóta. Künn vacsoráztunk a Városligetben. Az uram akkor két hétre
Berlinbe utazott és én egymagam mentem el az estélyre. Éjfél után egy
órakor megúntam a mulatságot és jelentettem a háziasszonynak, hogy haza
fogok menni. Maga ott állt a háziasszony mellett és nagyon a szemembe
nézett.
A férfi: Ez… ez… ez már kezd eszembe jutni.
Az urnő: Egész este nagyon kínozott. Akkor három hétig szerelmes volt
belém. Nem beszélt róla, de azokkal a bizonyos néma grimaszokkal
kínozott. Meg mozdulatokkal: kiment, bejött, felkelt, leült, szóval úgy
viselkedett, mint a hogy nagyon ügyetlen, fiatal szerelmesek szoktak
viselkedni.
A férfi: Aha… aha.
Az urnő: És mikor a háziasszonynak azt mondtam: «na Teréz, most elmegyek
haza», akkor maga elsompolygott a háziasszony mellől és mikor a
vesztibülből kiléptem az utczára, hogy kocsiba üljek, maga egyszerre
csak ott termett.
A férfi: Igen.
Az urnő: És azt mondta, hogy haza akar kisérni.
A férfi: Igen.
Az urnő: Én nevettem ezen az őrültségen, határtalanul illetlennek
tartottam az ajánlkozását, de aztán beleegyeztem, még pedig két okból.
Először, mert oly ártatlanul, oly naivul ajánlkozott, hogy azt
gondoltam: «nini, ez nem is tudja, milyen borzalmas dolgot kér.»
Másodszor pedig, mert… majdnem szerelmes voltam magába.
(Nagy szünet.)
A férfi: Miiiiiii? Micsoda?
Az urnő: Igen, igen.
A férfi (nagyranyitott szemmel): Szerelmes volt?
Az urnő: Nem. De majdnem. Tudja, azon a ponton voltam, a hol a többi
kezd a férfitől függeni. Az asszony bizonyos ideig nyugodtan tűri a
dolgot, aztány egyszerre csak érzi, hogy «na most már a többi az ő
dolga».
A férfi: És maga ezt érezte?
Az urnő: Ezt.
A férfi: Miért nem mondta?
Az urnő: Mert ennek az egész dolognak éppen az a természetrajza, hogy az
asszony nem mondja. A férfi dolga: megkülönböztetni azt az időt, mikor
az asszony nem _érzi_, attól az időtől, mikor már nem _mondja_.
A férfi: Oh, én szamár.
Az urnő (sóhajtva): Hagyjuk ezt. Folytassuk az esetet. Mikor
ajánlkozott, hamarjában nem tudtam, mit csináljak. Aztán valami bolond
láz szaladt végig rajtam és azt mondtam: jó. És akkor maga hirtelen
felkiáltott: «Kocsiért megyek?» És ez volt az első hibája.
A férfi: Micsoda.
Az urnő: Hogy elment kocsiért és magamra hagyott két perczre.
Képzelheti, mennyire tetszett maga nekem, ha még ezt is eltűrtem. Pedig
az asszony semmiért nem haragszik úgy, mint azért, hogy valaki ki hagyja
hűlni. Aztán megjött a kocsi.
A férfi: Konflis.
Az urnő: Úgy van. Szép magától, hogy emlékezik még a műfajra. Mert ezen
fordul meg minden. Konflis volt, nem pedig fiakker, egyfogatú és nem
kétfogatú.
A férfi: Nem kaptam mást.
Az urnő: Kapnia kellett volna. Mert mi történt?
A férfi: Beültünk a konflisba.
Az urnő: Úgy van. És huszonöt perczig mentünk hazafelé. Tudja, mi a
különbség konflis és fiakker közt?
A férfi: Nem. Nem. Nem.
Az urnő: Először is a konflisnak zörög az ablaka és az ember nem hallja,
hogy mit beszél az, a ki mellette ül. Aztán a konflis októberben nyirkos
és kietlen. A fiakkernek sem a kereke, sem az ablaka nem zörög. A kereke
gummival van bevonva, az ablakrámák pedig posztóval. A fiakkerben tehát
kellemes, tompa csönd van, ott lehe finom nüánszokat mondani. Ott lehet
közömbös szavakat különös hangsúlylyal ejteni. Ön azt kérdezte tőlem:
«Hogy érzi magát?» Nagyon szellemes kérdés volt és én azt feleltem rá,
hogy: «jól». Az ablak csörgött, a kerék zörgött, a kocsi rázott és így
nekem kiáltanom kellett: «jól, jól, johól!» Holott a puha és csöndes
fiakkerben lesüthettem volna a szememet és halkan mondhattam volna:
«jól». És a hangomba vegyíthettem volna valami szemérmes biztatást,
valami csöndes szégyenkezést, a miből maga rögtön kiérezte volna, hogy
jól érzem magam az ön társaságában, hogy egy kicsit félek, de ez jól
esik… satöbbi, satöbbi, satöbbi. Az a «jól», ha csöndesen mondhattam
volna, az én saját külön nüánszaimmal, valóságos biztatás lett volna az
ön számára. De így, hogy nagyon hangosan mondtam, azt jelentette: «jól
érzem magam, jól, jól, hagyjon már békében?» És akkor hallgattunk vagy
öt perczig a kocsiban. És konflisban még hallgatni se lehet. Mert a
csöndes, puha fiakkerben feltünt volna a hallgatásom és maga azt
kérdezte volna: «Miért hallgat?» – És akkor én talán sírni kezdtem
volna.
A férfi: Oh, óh!
Az urnő: De a konflisban nem tűnik fel a hallgatás. Mert természetes,
hogy abban a nagy zörgésben nincs kedve beszélni az embernek. Hogy
finoman fejezzem ki magamat: a konflisban nem hallani a csöndet. Tehát
ez is kútba esett. És aztán szépen, sorjában kútba esett minden, mert
elvégre azt még szerelmes nőtől sem kívánhatja a férfi, hogy mindent
bevalljon brutális érthetőséggel, – hogyan kívánhatná tehát olyantól, a
ki még csak majdnem szerelmes és a ki igazán csak apró sóhajtásokkal,
furcsább hangsulyozásokkal értetheti meg magát…
A férfi: Úgy van, óh én szamár, úgy van, óh én szamár.
Az urnő: És azontúl, hogy én kiszálltam a kocsiból és maga elbúcsúzott
tőlem, nem is láttam. Jól tette, hogy elkerült, mert hiszen semmi
bátorítást nem kapott tőlem. Most látom azóta először. Hát vegye
tudomásul, hogy ha akkor fiakkert hozott volna…
A férfi: Oh, óh!
Az urnő: Ilyen semmiségeken múlnak a legszebb dolgok. És most ne is
feleljen, se magát ne sajnálja, se engem ne sajnáljon. És most
büntetésből kisérjen haza az uramhoz.
A férfi: Megyek kocsiért.
Az urnő: Jó lesz, mert esik az eső.
A férfi: De most már… most már öntudatosan, tiszteletből hozom a
konflist.
Az urnő: Nem, nem. Tiszteletből hozzon fiakkert, mutassa ezzel, mint a
hogy én is meg fogom mutatni, hogy most már hiába a fiakker is.
Rettenetes, hogy maguk férfiak sohse találják el. Menjen. Menjen és
jegyezze meg, hogy ha asszonyt kisér haza, mindig azt a kocsit
válaszsza, a melyikbe a lehető legtöbb ló van fogva. Menjen.
(A férfi búsan megy kocsiért. Régi szamárságok fanyar emléke húzza
mosolyra az arczát. És az eső esik, csöndesen.)