Erzsébet: Pedig mindenki azt hiszi és az Elza is azt hiszi és a Jánosék
mind azt hiszik és németűl mondják, mikor a súlhóf téged pofoz: «vaszich
lip dasz nekcich». És hagynak előremenni.
Amália: Egyszer hagytak előremenni.
Erzsébet: Engem egyszer se hagytak vele előremenni, pedig tudod, hogy
csak az a szerelem, ha előremenés van, mikor mongyák: gyerekek, menjetek
előre, a kit akarják, hogy szeressen az ember, avval hagyják előremenni.
Amália: Te egy szamár vagy, mert engem előreküldött a nővérem a
súlhóffal, mer a nővérem a Rétivel gyött hátul, az is szerelem.
Erzsébet: Pedig mind a lányok irigykednek rád, mert azt mondják, a
súlhóf téged szeret és a súlhóf a legszebb.
Amália: Nincs is szebb.
Erzsébet: Nincs is.
Amália: Bizony.
Erzsébet: Nincs is.
(A súlhóf megáll fönt a parton.)
Amália: Vigyázz!
(Nagy csönd.)
A súlhóf: Hé! Hé! Halló! Marhák!
Erzsébet (súgva): Egy szót se szólj.
A súlhóf (férfiasan): Két marha, gyertek föl.
Erzsébet: Ne felelj.
(A súlhóf egy kavicsot fog és hozzájuk vágja. A kis kavics az Amália
koponyáján koppan.)
Erzsébet: Téged szeret.
Amália (mozdulatlanul): Nem. Csak hozzám vág.
Erzsébet: Mért nem vág hozzám?
(E pillanatban az ő fején is koppan egy kavics.)
Amália: Látod?
Erzsébet: Csupa kaczérságból teszi.
(A súlhóf lemászik közéjük a sziklára.)
Amália: Szerbusz.
Erzsébet: Szerbusz.
A súlhóf: Nem tudtok felelni, ha kavicsot vágok a fejetekhez? Pofont
akartok?
Amália: Én feleltem, csak te nem hallottad.
A súlhóf: Most büntetésből nem maradok itt nálatok, hanem elmegyek
halászni. Ha nem viczczeltetek volna velem, itt maradtam volna és
megvertelek volna benneteket. De mert szemtelenek voltatok és úgy
tettetek, mintha nem hallottátok volna, mikor kiabáltam, most elmegyek
halászni. Majd adok én nektek.
(Elmegy.)
Amália: Mért mondtad, hogy ne feleljek?
Erzsébet: Csak.
Amália: Most elment. Láttad, milyen szép volt a matrózgallérban?
Erzsébet: Szép ferdén volt a fején a sapka.
Amália (utána néz).
Erzsébet: Most már én is boldog vagyok.
Amália: Miért?
Erzsébet: Mert látom, hogy nem szeret téged a súlhóf. Sokat sírtam, mert
azt hittem, téged szeret.
Amália: Pedig nem.
Erzsébet: Ezért nem kell adni arra, a mit a világ beszél.
Amália: A súlhóf senkit se szeret. Nincs annak szíve.
Erzsébet: Csak úgy gyön és megy.
Amália: Csak úgy gyön, elszalad, ad egy pofont, megint gyön, megint
elszalad, megint ad egy boxot, megy a fiúk közé, megint gyön, megint
megy.
Erzsébet: És szép neve van. Súlhóf.
Amália: És pedig nem is zsidó.
Erzsébet: És pedig katolikus keresztény. De csak úgy gyön és megy. Nem
beszél egy perczig se az emberrel hosszasan.
Amália: Pedig mind a lányok szeretik.
Erzsébet: Én azt hiszem, a nagy lányokat jobban szereti. Leszünk mink is
nagyok, nagyszerű.
Amália: De akkor ő is nagyobb lesz. Ez már mindig így marad. Ez egy
gazember, ez a súlhóf.
Erzsébet: Pedig tudja, hogy szép.
Amália: Pedig tudja.
(Elnéznek messze a parton. Valahol a távolban egy napsütötte fekete
sziklán megjelenik a súlhóf alakja a hosszú halászbottal. Leül a szikla
csúcsára és beleereszti a horgot a tengerbe.)
Erzsébet: Biztos, hogy egy halat se fog.
Amália: Sohase fog.
(Nevetnek.)
Erzsébet: Ott ül hiába mindig, néha egész délelőtt. Pedig mink csókot
adnánk neki.
Amália: De ő inkább halász.
Erzsébet: Pedig semmit se fog.
Amália: Pedig mégis halász.
(Összebujnak, úgy nézik és nevetnek.)
Erzsébet: Milyen szép csinos a feje a ferde sapkával. Mégse nem kellenek
neki a lányok.
Amália: Csak halász, csak halász.
Erzsébet: Mert egy marha. Gyere, szaladjunk, ott gyön a hajó,
integessünk az embereknek. Van zsebkendőd?
Amália: Nincs.
Erzsébet: Nekem sincs.
(Összefogózva másznak föl a parti útra és elszaladnak. Porzik utánuk az
út. Eltünnek. Csak a nagy, kedves tengerparti csönd marad ott a
súlhóffal, a ki mozdulatlanul ül a fekete sziklán és halászik.)